Bár a város nyaranként elnéptelenedik, ebbe az étkezdébe sokan jártak, mert jól főztek és olcsón adták az ételt. Úgyhogy, ha nem akart sorba állni, Sárosdinak érdemes volt korán, lehetőleg nyitásra odamennie.

Az önkiszolgáló étterem fél tizenkettőkor nyitott, három buszmegállóra volt Sárosdi lakásától. A prózaíró minden hétköznap - hétvégén az étkezde nem üzemelt - negyed tizenkettőkor beállt az utca végén lévő megállóba, és várta az autóbuszt. Többnyire egyedül, mert a környék lakói közül azok, akik nem nyaraltak, már reggel elbuszoztak a munkahelyükre, a délelőtt folyamán a nyugdíjasok is megjárták a piacot és az ábécét, úgyhogy Sárosdi általában egymaga támasztotta a tűző napon a kétsávos út közepén felállított járdasziget korlátját, és hunyorgó szemekkel figyelte a környéket. Napokon keresztül semmi nem változott. A drosztokon ugyanazok a taxik parkoltak, ugyanolyan unottan, félig a motorháztetőre ülve lapozgatták a trafikostól kölcsönkapott újságokat, és ugyanolyan tettetett hevességgel udvaroltak a virágárus lánynak, amikor az kijött a bódéból meglocsolni az ajtón kívülre tett virágokat. A levegő forró volt, a déli órákban a madarak is elhallgattak a virágosbódé mögötti kis parkban, ahol a télikabátjukat egy nejlonzacskóban magukhoz szorítva aludtak a hajléktalanok.

A változatlanságot egyik hétfőn egy loboncos hajú, szakállas férfi törte meg. Sárosdi mögött, a vaskorlát és a járdasziget pereme közötti keskeny felületen lépegetett, és minden alkalommal, amikor kikerülte a korlátnak támaszkodó prózaírót, elnézést kért tőle. Sárosdi szemügyre vette a férfit: megviselt, foltos nadrág, és láthatóan régi, ám viszonylag ép ing volt rajta, napbarnította arcából kisütöttek világoskék szemei, haját és szakállának hosszú szálait lengette az utcában tekergő nyári szellő. Színes lapokat árult, főleg reklámújságokat - ha a buszmegálló mellé autó érkezett és megállt az útkereszteződés előtti piros lámpánál, a férfi odalépett a vezetőoldalhoz, és fölkínálta az újságokat a bent ülőknek.

Másnap Sárosdi újra találkozott vele. A férfi köszönt neki, és míg a buszra várt, a prózaíró figyelte a tevékenységét. Azokban a percekben a férfinak nem volt szerencséje: egy újságot sem adott el, volt olyan vezető, aki érkeztére bosszúsan fölhúzta az ablakot, mások a fejüket csóválták, esetleg nem is reagáltak. A férfi mindazonáltal nem tűnt levertnek: szorgalmasan araszolgatott a keskeny aszfaltcsíkon, és bár Sárosdi nem hallotta pontosan, hogy mit, de valamit dúdolgatott.

A következő napon a férfi széles mosollyal üdvözölte a buszmegállóba érkező prózaírót, és megkérdezte tőle, akar-e vásárolni egyet az újságjai közül. "Sok minden van bennük" - tette hozzá, mutatva Sárosdinak a hirdetési lapokat. Amaz azt felelte, hogy köszöni szépen, de nincs rá szüksége, majd az ingzsebébe nyúlt, és egy százast vett elő. Odanyújtotta a férfinak, aki viszont nem fogadta el. "Ha nem vesz újságot - intett a mutatóujjával -, akkor miért ad nekem pénzt?" "Segíteni szeretnék" - magyarázta Sárosdi. "Nem vagyok koldus - a férfi arcáról lehervadt a mosoly, villogott a világoskék szeme. Dolgozom." Majd az újságokat lobogtatva elsietett a piros lámpához érkező autók felé.

Sárosdi csütörtökön kissé zavartan fogadta a férfi köszönését. Piros volt a lámpa, állt a forgalom, a férfi kínálgatta a vezetőknek az újságokat, s miután megindultak az autók, Sárosdihoz fordult, azt kérdezte, van-e egy cigarettája. "Nem dohányzom" - felelte Sárosdi, vigyázva arra, hogy ne tűnjék ingerültnek a hangja. A férfi biccentett, aztán azt mondta: "Pedig időnként jólesik az embernek egy cigi" - és elindult a járdasziget másik végéhez. A prózaíró utána szólt, hogy most venne tőle egy újságot. A férfi elmosolyodott, inas kezével az utca belseje felé bökött: "Ki lehet szedni a postaládákból a lépcsőházakban. Én is onnét szerzem őket". Még mondott valamit, de szavait elnyomta az érkező busz hangja.

Pénteken Sárosdi otthon ebédelt, a következő hét hétfőjén állt ki újra a megállóba. A férfit nem találta ott, viszont a járdasziget végében, a menetrendet tartó oszlop alatt látott egy kis kupac reklámújságot. A prózaíró egy hirtelen ötlettől vezérelve átfutott a trafikoshoz, vett egy doboz olcsó cigarettát, visszament, és rátette a kupac tetejére. Azután észrevette, hogy szemből a taxisok figyelik. Az egyik oda is kiáltott: "Itt van ám a parkban! Egész nap itt lebzselnek!". Egy másik ehhez azt fűzte hozzá: "Nekünk nem veszel egy dobozzal, cimbora? Mi is dolgozunk!". Sárosdi nem reagált a röhögésre, fölszállt az érkező buszra, és elment ebédelni.