A kamatkérdés

A pénzügyi virmanokat a bérből és fizetésből élő emberek nagy része eleve a tisztességtelen tevékenység kategóriájába utalja. Tény, hogy a pénzügyi tranzakciók mögött ritkán húzódnak meg morálteológiai megfontolások. Hacsak az nem, hogy minden egyes ember életszínvonala erőteljesen függ a jó vagy rossz fiskális és monetáris politikától.

Az árfolyam-politika és a jegybanki alapkamatok kérdése a rendszerváltozás első pillanatától kezdve a viták középpontjában áll. A modern jogállamokban a nemzeti bankoknak a kormánytól való függetlensége hivatott szavatolni, hogy a nemzeti valuta értékállósága ne legyen kiszolgáltatva a kormányzat aktuál-gazdaságpolitikájának. Ez aligha vitatható, de ez nem menti fel a jegybankot döntéseinek és főként döntései következményeinek felelőssége alól.

A kamatpolitikában ellentétes érdekek és hatások állnak egymással szemben. A monetáris politika törvény szabta kötelessége az értékállóság szavatolása, az infláció kézben tartása. Ha az infláció magas, a megtakarítási hajlam mérsékelt, és a devizamérleg is kedvezőtlen, kézenfekvő megoldás a kamatok felemelése. Külön vita témája lehet ennek mértéke. Magyarországon ma a jegybank gazdasági környezetünkhöz képest rendkívül magasan tartja a kamatokat, ezért erős antiinflációs nyomás érzékelhető, felértékelődik a forint vásárlóereje, és jelentősek az ország valutatartalékai. E kedvező hatásokkal szemben a gazdaság szereplői - különösen az exportra termelők - arról panaszkodnak, hogy árujukért, ami nekik forintban ugyanannyiba kerül, egyre kevesebbet kapnak a nemzetközi piacokon, azaz romlott a versenyképességük. Még a belföldi piacokon is az importárukkal szemben, hiszen a felértékelt forint olcsóbbá teszi az importot. Ez egyben a külkereskedelmi mérleg romlásához is vezethet. Kétségtelen azonban, hogy a kiélezett versenyhelyzet jelentős műszaki fejlesztést is kikényszerít. Nemzetgazdasági elemzők viszont arra mutatnak rá, hogy a külföldi pénzelhelyezők a magas kamatok révén jelentős tőkekivonást hajtanak végre, amit még megtetéz a külföldi (állami vagy vállalati) tartozások devizában megnövekvő értéke is. A közhangulat meglehetősen ellenséges a multik termelőtőkéje utáni profitkivonással szemben, pedig a termelőtőke munkaalkalmat teremt és árubőséget eredményez, miközben persze a tőkés a profitjával szabadon rendelkezik. A bankokban parkoló pénz azonban lényegében passzív, és csak igen áttételes módon járul hozzá a nemzetgazdaság céljaihoz, mégis jelentős tőkekivonást eredményez, melyet azonban sokkal kevésbé érzékel a lakosság. A szocializmusban szocializálódott emberek a kamatot még csak elfogadják, hiszen az OTP a Kádár-rendszerben is fizetett kamatot a betétek után, a profit viszont a kizsákmányolás következménye, és mint ilyen, viszolygást kelt.

A legnehezebb tudomány megtalálni a sokféle érdek és hatás között azt az egyensúlyt, mely az ország szempontjából a legelőnyösebb. A leegyszerűsített szlogenek épp ezt veszélyeztetik.

Privatizáció

A múlt század nyolcvanas éveinek a végére egyértelművé vált, hogy a köz- (állami) tulajdonra épülő tervgazdálkodás nem működőképes. Az erre alapozott szovjet birodalom, a "szocialista tábor" ennek következtében úgy omlott össze, hogy hatalmas katonai potenciálja érintetlen maradt. A magántulajdon érdekviszonyain működtetett piacgazdaság a termelési szerkezet frontján nyerte meg a harmadik világháborút. Így a köztulajdon magánkézbe adását, a privatizációt kell a rendszerváltozás alapvető kritériumának tekintenünk.

A társadalom jelentős része ezt kezdettől fogva gyanakvással figyelte. A szubjektív emberi indulatokon (az egyre növekvő vagyoni különbségek miatti irigységen, a rendszer kétségtelenül sok igazságtalanságot eredményező belső ellentmondásain stb.) túl hozzájárult ehhez, hogy a politikának sikerült lejáratnia a privatizációt. A mindenkori ellenzék a hatalom sáncain belül lévőket folyamatosan avval támadja, hogy áron alul elkótyavetyélik az állami vagyont, ráadásul saját klientúrájukat juttatják tisztességtelen előnyhöz. Emlékezzünk csak vissza, az első szabadon választott parlamentben Guinness-rekordot döntött a privatizációs jogügyletekkel kapcsolatos interpellációk száma.

A két vádpont - ha nem is egyenlő mértékben - lehet akár igaz is. Az "áron aluliság" soha nem volt tetten érhető. Mert mihez képest? A kapitalizmusban az áruk értékét, így a termelőeszközökét is a piac dönti el: mennyit adnak érte? Az állami kézben lévő termelőeszköz, vagyon pedig gyorsan romló áru. Ha a gátlástalan menedzsment olcsón akarja megkaparintani, csak le kell ültetnie a céget, s az máris fabatkát sem ér. Ebből viszont nem az következik, hogy nem kell privatizálni, hanem az, hogy még akkor, amikor a vállalkozás profitábilis. Van, amikor ennek érdekében az állam tőkeemelést hajt végre a kiszemelt gazdasági társaságban, hogy eladáskor magasabb árat kaphasson érte. Ez történt a soha meg értett bankkonszolidáció esetében is, amikor a törvény előírásainak megfelelően az ún. tőkemegfelelési mutatót a nemzetközi pénzpiac által elfogadható szintre emelték.

A klientúra preferálása bizonyos határok között valós kérdés. Számos okból (pl. a munkahelyek megőrzése végett) az állam igenis érdekelt abban, hogy a magántulajdonos képes legyen működtetni a vagyont. Ezért nem hagyhatja figyelmen kívül a privatizáló alkalmasságát. Hogy a lehetséges magánosítók közül a hozzá közel állókat részesíti előnyben? Nézzünk egy példát! Egy katolikus egyházközség sekrestyést keres. Két egyaránt tökéletesen megfelelő ember pályázik az állásra. Ki fogja megkapni: a plébános unokaöccse vagy a szomszéd település baptista prédikátorának a fia?

A privatizáció körüli méltatlan vita rendkívül káros. Nem a valóban korrupciós ügyek feltárásával van baj, hanem avval, hogy a működőképes társadalmi struktúra fundamentumát kérdőjelezi meg.

Adó- és szociálpolitika

Az adórendszer alakítása kemény szakmai kérdés, de ugyanakkor az egyes politikai irányzatok legklasszikusabb kifejezője is. Abban nincs vita, hogy az adóztatás célja biztosítani az állam közcélú (rendvédelmi, oktatási, igazságszolgáltatási, honvédelmi stb.) kiadásainak fedezetét. A vita arról szól, hogy ezzel milyen eloszlásban terheljük meg a társadalom tagjait.

A liberális felfogás kiindulópontja az ember szabadsága. Emiatt átlátható, normatív, arányos közteherviselés a cél a kiadások lehető legalacsonyabb szintre szorítása mellett. Ez a felfogás épp ezért falat húz(na) az adózás és a szociálpolitikai juttatások közé. Utóbbiak esetében erőteljesen hangsúlyozza a rászorultsági elvet.

A kereszténydemokrata-konzervatív politika hajlik arra, hogy az állam központosított jövedelmének biztosítása közben legyünk tekintettel meghatározott társadalompolitikai célokra is. Ez egyrészről a nagyobb állami újraelosztást feltételezi, másrészt az adó- és a szociálpolitika egységben való kezelését. 1998-2002 között ilyen társadalompolitikai cél volt a középrétegek erősítése, ami kifejezésre jutott pl. az adóból leírható tételekben (a lakáshitel-törlesztés, a gyermeknevelés és a legkülönbözőbb egyéb jogcímeken elérhető adókedvezményekben).

Már az is tükrözi az eltérő felfogásokat, hogy ki mit tekint szociálpolitikai és mit stratégiai célnak. A gyermekek után járó normatív családi pótlék juttatás-e, vagy a nemzeti népességstratégia része? Ha csak (!) az előbbi, akkor társadalmilag igazságosnak vélhető, ha rászorultsági alapon osztják. Ha nemzetstratégia, akkor egészen más a helyzet. Vessük össze ezt a gazdaságfejlesztés tőkebehozatalt igénylő stratégiájával. Vajon rászorultsági elv szerint kaptak adókedvezményt a multinacionális cégek? A tőkeszegényebbek többet, az óriások kevesebbet? Vagy egyszerűen azért, hogy céljainknak megfelelően hazánkban beruházzanak?

A baloldali, nevezzük így: szocialista vagy szociáldemokrata nézetek szerint az adópolitikának a társadalmi igazságosság céljait is szolgálnia kell. Ezen a ponton jelenik meg az igény, hogy a munkajövedelmek mellett a tőkejövedelmek is adózzanak. Legyen kamatadó, vagyonadó! Ugyanakkor a magasabb jövedelműek nagyobb arányban vegyék ki részüket a társadalom terheinek viseléséből: növelni kellene a progresszív adózás kulcskészletét. Az állam központosított jövedelme legyen olyan magas, hogy lehetővé tegye a rászorult, lemaradó rétegek (munkanélküliek, nyugdíjasok, fogyatékosok) segélyezését, magasabb járadékhoz juttatását is. Ki merné azt állítani, hogy e célok nem helyesek? A baj csupán az, hogy nem azonos érdekérvényesítő képességű csoportokat kívánnak itt egy kalap alá hozni. A bérből és fizetésből élő munkavállalók - sztrájkjog ide vagy oda - korlátozott mobilitásuk következtében nincsenek igazán az erő helyzetében. A globalizálódott világban azonban a tőke szabadon mozog. Meg lehet sarcolni, de akkor egyszerűen továbbáll. Egy örökölten tőkeszegény ország pedig ezt nem engedheti meg magának - veszélyeztetve gazdasági egyensúlyát, a munkanélküliség növekedését stb. Egy társadalmilag igazságosabb adórendszer csak abban az esetben képzelhető el, ha létezik egy legalább európai uniós konszenzus, sőt rendelkezés arról, hogy a tőke ebben a tekintetben minden országban azonos elbánásban részesül.

De szép is lenne, ha az országgyűlési választásokon ilyen és ehhez hasonló szempontok, nem pedig az indulatok határoznák meg, melyik kockába teszünk "X" jelet!

A szerző közgazdász, nyugalmazott pénzügyminiszter