(MTI-anyag a Sziget 2004 fesztiválról)

"Minden ugyanaz másképp"

ef. Zámbó István

Egy ideje rutinból megy már. Ez oké. De most már mintha minden izgalom megszűnt volna. Mintha dolgozni mennék. Egy hét Sziget-munka.

És itt nem a programminőségről vagy nemcsak arról beszélek. Arról is lehetne: ahogyan megcsontosodik/dott a fesztivál. Ahogyan kiszámíthatóvá vált minden, ahogyan a tutiramenés langymeleg trutymóként elöntötte, ahogyan konzervatívabb lett a Lakitelek Munkacsoportnál. Amikor ajánlót kellett volna írnom, rájöttem, hogy három éve ugyanazt a kábé tucatnyi zenekart ajánlgatom, mantrázom, mint egy gurangától beállt krisnás. (Hare Fradi!)

És ugyanazokat is nézem meg. Flash, Korog, Balaton, Karabély, PASO, Wall of Sleep és a többiek, néha kis dancehall. Hallgatok, megyek, iszom becsülettel. Munka.

Most már hosszabb listát tudnék összeállítani azokból a zenekarokból, amelyeknek semmi keresnivalójuk egy valamirevaló rockfesztiválon, amelyek minden szempontból vállalhatatlanok, megbocsáthatatlanok, megmagyarázhatatlanok.

A vurstlisodást és a BTL marketingkommunikációs eszközök világkiállítását addig elviselhető, sőt szükséges dolognak tartottam, amíg e mögött ott volt és ki-kibújt a zene. Hanem most már órákig kell bolyonganom, hogy többé-kevésbé elfogadható vagy legalább nem vérciki zenekarba botoljak.

De hát nemcsak és nem elsősorban erről, a Sziget öregedéséről-butulásáról van szó, hanem - hát igen, nem tudok nem kínosan fogalmazni -: a mi öregedésünkről inkább. Nagyjából a kikopás határára jutott az a - már megint kínos szóhoz érkeztem, istenem, mindjárt kibújik belőlem a Cseh Tamásba rejtőzött Zorán - generáció (vagy izé, mittudomén, horda, bagázs), amely végignyomta nagyjából (vagy, mint én: egészéből) a tizenkét év tizenkét Szigetét. Amelyiknek fontos volna ez a dolog. Fontos még akkor is, amikor már öreg és buta.

Első nap, és: D. tokától bokáig kitetovált rockerral találkoztam este nyolc (!!!) tájban, úgy kapaszkodott a sörébe, olyan elcsigázott volt, mintha egy hete volna másnapos, pedig az volt az első söre. Azt mondta, hogy elege van, dolgozott (tetovált) egész délután, és mostan hazamegy, öreg ő már. (Harminc lehet, talán.)

H. posztcsöves alkoholista a Hammernél. Tizennégy éves kora óta kisebb-nagyobb megszakításokkal részeg, kísérletezett amfetaminszármazékokkal is (azokra még többet lehet inni), de most már saját bevallása szerint csak hétvégén és bulikon rúg be, persze csak hétvégén és bulikon találkozunk, úgyhogy az én nézőpontomból ő húsz éve folyamatosan részeg. Általában minden szabadtéri megmozduláson ott van, ahol hallatszik egy elektromos gitár, és van kannás bor. Dülöngélés közben motyogta, hogy még tavaly is vagy ötvenen jöttek ki a társaságból, alig fértek a sátornál, most tíz embert nem bírt összekaparni.

L. expunk és kocsmai huligán teljesen tiszta tekintettel bámulta a holland League of XO Gentlemen látványos, ám nem különösebben megrázó koncertjét. Hiába kínáltam a műanyag flakonba áttöltött magas minőségű vörösborral, három hónapja nem iszik, nem dohányzik, orvosi tanács, és a csaja, ha iszik, nagyon buta lesz, mondta, mintha nem tudnánk, és verekszik, meg minek az egész cirkusz, hazamegy mindjárt, mert fáradt.

De én megyek dolgozni, tovább, kötelességtudó fiú vagyok, fogom a poharam, látogatom sűrűn a magyar agrármarketing pillanatnyilag leghatékonyabb eszközét, a Présházat, török előre németek, hollandok, szlovákok, lengyelek között, iszom, dolgozom, keresném a zenéimet, nem nagyon találom, talán csak a Zöld Udvar apró színpada maradt a régi szigetekből, de az már tavaly is ugyanígy. Igen, ez a legkínosabb: hogy minden poén, minden pillanat megvolt már egyszer. De inkább tízszer, tizenkétszer.

Ha fölmászik egy közel mozgásképtelen, félmeztelen felvidéki gyerek a karaoke színpadra, és zárt

e-kkel énekli el az Edda Hűtlenjét, akkor bevillan: tavaly megvolt ugyanez. Nagyon vicces, de megvolt már. Ha előkerül Frenki, a chicagói rasztahajú, fehérruhás Prince-imitátor, és belekezd a Kissbe, akkor eszembe jut: már négy éve megcsinálja minden szigeten. Ismétléses humor.

És a dinnyéből faragott bukósisakok, a műanyagpohár-kígyók, a szemétjelmezek, minden, de minden megvolt.

Nem baj, jövőre megyünk megint dolgozni, becsülettel, hátha.