Fáradtak, agyondolgozottak, híjával vannak a sikerélményeknek. Meghökkentő tünetként ők maguk nem mennek orvoshoz, ha rosszul érzik magukat. Tudják, mi vár rájuk? Vagy csak nem akarnak meggyógyulni? Milyen állapotban lehetnek a betegek, akiknek nemcsak gyógyszert, de erőt és hitet is tőlük kell kapniuk, ha maguk az orvosok is elfásulnak? Ám ha ők idő előtt belehalnak a maguk világába, ez elég, sőt végső érv lehet amellett, hogy történjék végre valami. Idáig az érvekben persze nélkülem is eljut minden szereplő. Ezen a ponton viszont egyelőre reménytelenül szétszaladnak, ha nem éppen egymással szembe. A szakma általános véleménye szerint a helyzet egyszerű: a rendszerváltozás óta százmilliárdokkal kapott kevesebbet az ágazat, mint azt nemcsak a jóérzés, de a más országokkal való arányosítás indokolná. Amit elvettek tőlük, azt vissza kell kapni, s máris rendbe lesznek nemcsak a miniszterelnök által a választási kampányban megdöbbenve szemlélt kazincbarcikai, de az összes többi kórház berendezései is. Nem kell fél napokat várni légópinceszerű rendelőkben, nem drágulnak tovább például a fájdalomcsillapítók, és a hálás pénzátadás rituális mozdulatai nélkül is kereshetnek annyit az orvosok, mint más tisztességesen megfizetett diplomás.

A politikai válasz immár ciklusok óta egyszerű: nincs ennyi pénz a költségvetésben. S ha lenne, sem volna szabad olyan rendszerbe tölteni, amelyben a jó szándék és az orvosi lelkiismeret semmiféle reális, életszerű akadállyal nem találkozik, amelynek szereplői ezért gyakran egyszerűen nem érzékelik, hogy valakinek ki kell fizetnie azt az őrületes mennyiségű vizsgálatot, gyógyszert és kórházi napot, amit ők pácienseiknek rendelnek.

Az egészségügyi reformnak nevezett éppen csak hogy nem orvosi latinul írt, civileknek szinte reménytelenül érthetetlen tervezetek éppen ezen a két, már jól felismerhető ponton futnak össze: pénz és ellenőrzés. Valahonnan pénzt kell szerezni. Ha nem úgy, mint a kórházi privatizációval tervezték, tehát befektetőktől, akkor most az úgynevezett ellátásszervezőktől - vagy még inkább az uniótól. A másik oldalon pedig akármilyen deprimáló ez az orvosoknak, be kell vinni egy külső szempontot a rendszerbe, ahonnan nem közülük való logikával ellenőrizhető, mire, mennyi pénzt kérnek a gyógyításhoz. Ez a helyzet gyűlöletes az orvosoknak. Érthető, ha ütnek-vágnak, érzékelvén, hogy élet-halál misztériumaikba földi, sőt, főkönyvi szempontokat vinnének. És ilyenkor néha fogyatkozik a ráció ereje is. Nemrég tüntettek a pincehelyi kórház megszüntetése ellen, ahol most mégis be kellett zárni a sebészetet, mert nem kaptak oda orvost. A napokban sztrájkoltak a szegediek, sokkolva az országot, hogy damilt használnak sebvarró cérna helyett. Ki merné ilyenkor felvetni, hogy nincs is nagy különbség a sterilizált damil és a sebből három-négy nap alatt kilökődő szakmadzag között? Ha orvosok tiltakoznak a betegeikért, könnybe lábad a szemünk, mint valami családi filmlimonádé nagyjelenete láttán. Ezzel kell most számolnia a kormányzatnak, amikor (immáron sokadszor, de most tényleg alapon) belevág egy valódi átalakításba, amelyért sok jó szót nyilván nem fog kapni, és aminek reménybeli hatásai csak akkor érik el majd a közönséget, amikor már el is felejtették a filmet és a nagyjelenetet, a jelenlegi kormányról akár nem is beszélve. És mégis: ez az, amibe talán még belebukni is érdemes.