Amint a New Scientist című brit tudományos hetilap összefoglalójából kitűnik, meglehet, hogy jelenlegi depresszióellenes gyógyszereink sem úgy hatnak, ahogyan hisszük.

A depresszió néven összefoglalt betegségcsoportba egymástól nagyon eltérő tüneteket mutató kedélybetegségek (és ezekhez társuló testi panaszok) tartoznak, amelyek az emberiséget feltehetően ősidőktől fogva sújtják.

A hatékony antidepresszáns gyógyszerek tekintetében egészen az 1950-es évekig nem történt áttörés. A XIX. század végén próbálkoztak pl. ópiumtinktúrával, majd később stimuláló szerekkel, így koffeinnel és amfetaminnal, sőt, még az egyébként a cukorbetegség kezelésére szolgáló inzulint is vizsgálták. A nem gyógyszeres eljárások közé a pszichoterápia és az elektrosokk tartozott.

A forradalmi változás, mint sokszor, most is a véletlennek és az éles szemnek volt köszönhető. Többévi kutatómunkát követően egyaránt 1957-ben, egymástól függetlenül vezették be a depresszió kezelésére az imipramint és az iproniazidot. Az imipramint eredetileg nyugtatószerként és a skizofrénia kezelésében próbálták ki (sikertelenül), az iproniazidot pedig először tébécéellenes gyógyszerként használták (sikerrel).

Elsőként 1956-ban közölték, hogy az iproniazid hatására nő az agy szerotoninszintje, míg a depressziós mellékhatást okozó, akkoriban széles körben szedett rezerpin nevű vérnyomáscsökkentő hatására csökken. Ily módon kezdett formálódni az az elmélet, amely szerint a depresszió az agyiingerület-közvetítő vegyületek anyagcseréjének zavaraival áll összefüggésben.

Ezt látszottak alátámasztani az 1990-es évek elejétől megjelenő, úgynevezett SSRI típusú hatóanyagok is, amelyek gátolják a szerotonin gyors eltűnését az idegsejtek kapcsolódási helyein. Később megjelentek más hatóanyagcsoportok is, de alapvető dilemma maradt, hogy miért szükséges több hét a depresszióellenes hatás kialakulásához, amikor a szerotoninszint már néhány óra múlva emelkedik. Erre születtek olyan kifinomult teóriák, amelyek az agyijel-átviviteli rendszerek gyógyszerhatásra bekövetkező lassú módosulásával számolnak, de kiderült, hogy létezik más magyarázat is.

Ywette Sheline, az amerikai Washington University kutatója és munkatársai az 1990-es évek végétől súlyos depreszsziós betegek és egészséges személyek agyát vizsgálták háromdimenziós MRI képalkotó eljárással, és azt találták, hogy az agyvelő oldalsó kamrájában lévő henger alakú, görbült képlet, anatómiai nevén a hippokampusz akár 15 százalékkal is kisebb lehet a depressziósokban. Ezen kívül a hippokampuszban kimutattak szerotonin-jelátvitelt érintő elváltozásokat is. A hippokampusznak fontos szerepe van a tanulásban, az emléknyomok rögzítésében és a hangulat szabályozásában, és kapcsolatban áll az érzelmi állapotok kontrollálásában szerepet játszó agyi régiókkal.

Hasonló anatómiai változásokat már korábban is kimutattak stressznek kitett állatokban, és feltételezik, hogy ezek fő oka az akut stresszhelyzet jobb elviselését segítő, de tartós stresszben idegsejtpusztító és más káros hatásokkal is rendelkező kortizol nevű hormon megnőtt szintje. Sheline a lehetséges okok között felsorol másokat is, így az idegsejtek fokozott érzékenységét más toxikus anyagokkal szemben az agyi támasztószövet leépülése miatt, az idegsejtek életben maradásához szükséges szöveti hormonok stressz miatti alacsonyabb szintjét, továbbá a hippokampusz sejtjeinek lassúbb utánpótlását, szintén a stressz miatt.

Más vizsgálatok más agyi anatómiai elváltozásokat is kimutattak vagy kimutatni véltek depressziós betegeken, amelyek jelentőségét még nem igazolták. Mindenesetre felmerül annak a lehetősége, hogy a depressziós esetek egy részének hátterében nem pusztán molekuláris szintű ingerületátviteli problémák állnak, hanem ezek az agy szerkezeti elváltozásainak a következményei. Feltételezik például, hogy a halántéklebenyben elhelyezkedő megnagyobbodott, túlságosan aktív, amigdala nevű agyi sejtcsoport (mag) hatására olyan hormonális változások zajlanak, amelyek a folyamatos külső stressznek megfelelő hatást közvetítenek más agyi területek felé. Ez valódi külső stressz hiányában is, mintegy annak hatását utánozva pl. a hippokampusz sejtjeinek pusztulásához és az ebből adódó következményekhez vezethet.

A fenti elképzelést támasztják alá azok a kísérletek is, amelyekben antidepresszánsokkal és elektrosokk-kezeléssel egerekben serkenteni tudták a hippokampusz sejtjeinek szaporodását, illetve az ezt kiváltó növekedésserkentő szöveti hormon, a BDNF szintjének emelkedését. Ugyanakkor az antidepresszánsok szerotoninszint-fokozó hatását továbbra is fontosnak tekintik, mert ez közvetett úton fokozza a BDNF termelődését.

A fenti kutatási eredmények jelenleg még csak körvonalaznak egy, a depreszsziós betegek egyes csoportjaira vonatkozó lehetséges elméletet, amely új utakat nyithat meg a gyógyszerfejlesztésben is. Ezen felül mélyebb magyarázatot szolgáltathat arra, hogy a depresszióhoz vezető úton miként keveredhetnek különböző arányban és kerülhetnek kölcsönhatásba az örökletes jellemzők a külső hajlamosító tényezőkkel, mint amilyenek a gyermekkori lelki sérülések, a krónikus stressz, illetve a felnőttkori traumák.

Az új elmélet új utakat nyithat a gyógyszerfejlesztésben