A korai kapitalizmust valóban lehet a kizsákmányoló-kizsákmányolt ellentétpárral jellemezni, mert a javak, a tőke tulajdonosa úgy szervezi a termelést, hogy a haszonból neki nemcsak a termelés és saját fenntartásának költségei jussanak, hanem jóval több, ami nemcsak a bővített újratermeléshez szükséges, hanem felhalmozáshoz, luxusfogyasztáshoz, hatalomhoz is.

A mostani újvilágban azonban sokak állítása szerint ezek a régi fogalmak elavultak. Kizsákmányoló-e a menedzser, aki esetleg maga is csak alkalmazott? Kizsákmányolt-e a kisrészvényes, aki maga is tulajdonos? Egyetlen dolog biztos, hogy elképesztő jövedelemkülönbségek jelentek meg, és a tulajdonos ma már nem kell, hogy maga szervezze a termelést. Szerepe kizárólag a tulajdonok birtoklásával kapcsolatos tranzakciókra szorítkozik, persze ezt is alkalmazott szakértők végzik helyette. Az emberi természet ismeretében fel lehet vázolni egy a realitáshoz közelebb álló modellt is, ami esetleg arra is jó, hogy cselekvési program kiindulópontja is legyen.

Az ember egyik fajspecifikus, az embert az állatfajok legtöbbjétől alapvetően megkülönböztető tulajdonsága a megszerzett erőforrások közös elosztása. Az emlősállatok csoportjaiban egy-két kivételtől eltekintve kiélezett versengés folyik az erőforrások megszerzésért és elfogyasztásáért. Mindenki mindenki ellen, kivétel persze a kölyök, akivel anyja és csakis az anyja kivételez. Még az olyan ritka esetben is, amikor a táplálék megszerzése közös erőfeszítéssel történik, az elfogyasztásban azonnal megjelenik a versengés. A gyenge segíthet a szerzésben, de csak a maradékból, ha marad, fogyaszthat. Nem így van az embernél. Az archaikus társadalmakban szigorú szabályok szerint történik a megszerzett javak elosztása. Perui indián törzsekben például csak a gyűjtögetéssel szerzett élelmet eszik meg saját maguk vagy adják a saját családtagjaik valamelyikének. A vadászok által elejtett vad közös. A húsból mindenki kap, az is, aki esetleg évek óta nem volt sikeres a vadászatban. És így van ez minden normális közösségben, minden normális kultúrában. A kapitalizmus szétrombolta az archaikus közösségeket, megszüntette az egyenlő elosztást, megszüntette, ahogy ma divatosan mondják, az ingyenebédet.

Normális ez?

Nézzük csak a mai helyzetet. A globális világban kialakult egy termelési technológia, amely elképesztő mennyiségben ontja a legkülönbözőbb célokra felhasználható javakat. Ez a technológia önszerveződő rendszer, a tulajdonosnak semmi szerepe ebben a szerveződésben, legalábbis a javak előállításának technológiai folyamata megszervezésében nincsen. A fejlett nyugati világ nem azért fogyaszthat többet, mert ott az emberek többet dolgoznak, hanem azért, mert fejlettebb, jobb technológiákat működtetnek, esetleg jóval kevesebb munkával, mint egy elmaradott országban. Ha szemügyre veszünk egy komputert vagy egy televíziót és megvizsgáljuk, hogy hol és kik állították elő az egyes alkatrészeket, azonnal kiderül, hogy miről is szól a technológiai globalizáció. Az alkatrészek a világ legkülönbözőbb helyeiről származnak, a végtermék a hatékony szervezés eredménye, és nehezen lehetne kimutatni, hogy előállítása során mikor kit és ki zsákmányolt ki. Viszont tudjuk jól, hogy a jövedelemkülönbségek relatív és abszolút értelemben is nőttek. Ennek az a magyarázata, hogy az önszerveződő, önjáró technológiára rátelepedett egy elosztási rendszer. Van, aki úgyszólván semmit se kap a megtermelt javakból, mások pedig óriási részt kapnak. Elképesztő a versengés az elosztásban, közösségen kívüli, nyugodtan állíthatom állati szintű, mert mindenki mindenki ellenében verseng. A félrevezető magyarázat erre az, hogy a tulajdonos nélkül összeomlana az egész, nem működne, mert a tulajdonos a szervező.

Tételezzük fel, hogy a technológiai rendszer zárt társadalomban működik, tehát az elosztás különböző megszorításai esetén a tulajdonosnak nincsen módjába a javakat elmenekíteni. A globális rendszer rövidesen ilyen lesz. Ki meri azt állítani, hogy ha a tulajdonos jövedelmeit mondjuk a felére csökkentjük, akkor megáll a termelés? Ha az elosztásban elkezdenénk felszámolni az egyenlőtlenséget, egy darabig valószínűleg semmi különös nem történne, de bizonyosan van egy olyan határ, ahol akár a tulajdonosnak a tőkemozgásban való érdektelensége, akár az alkalmazottak túlságosan nagy részesedése miatti motiváció csökkenése, a termelés visszafogásához vezetne. Volt erre példa a múlt rendszer államkapitalizmusában. De hol van ez a határ? Mérte, számította, modellezte ezt valaki?

Nem az lenne a normális, emberhez méltó társadalom, elviselhető kultúra, amely a technológiai rendszer bőségszarujából ömlő javak elosztását úgy végezné, hogy a termelés még éppen ne károsodjon, bár szerintem kisebb lanyhulás sem okozna problémát, és ha nem is teljesen egyenlően, de a javakban valamilyen formában mindenki részesedjék?

Minden kultúra korlátok és szabadságok funkcionálisan összehangolt rendszere. A modern kapitalizmusra is alkalmazni kéne ezt a felismerést. A baloldal megújhodásának kulcsa a termelés és a piac, az elosztásban folyó verseny ésszerű szabályozásának koncepciója lehet csak.

Jelentős szerepet játszik az elosztás értelmezésében az a tévhit, hogy a felnőtt ember, tömegméretekben, képes arra, hogy személyiségén, kialakult viselkedésén könnyedén változtasson. Ez az idea áll az olyan ajánlatok mögött, hogy menjen a hajléktalan, tanuljon ki gyorsan egy szakmát, és mindjárt megoldódik a problémája. Az emberi személyiség és sorsfejlődés jórészt visszafordíthatatlan folyamatok eredménye. Aki gyermekkorában nem kapott a családjától, iskolai környezetétől megfelelő motivációt, megfelelő alkalmazkodási stratégiákat, az később képtelen változtatni. A közösség kötelessége az, hogy mindenki, bármilyen helyet is szereztek szülei, rokonai az elosztási versenyben, azonos lehetőségekhez, azonos színvonalú oktatáshoz, azonos színvonalú gyermekkori mikrokörnyezethez jusson. Ez nem károsítaná, hanem bővítené a termelés lehetőségeit. A mai társadalom egyre kevésbé közösség, egyre kevésbé viselkedik az emberre jellemző fajspecifikus módon. Kultúránk szabályai nem törődnek a társadalom hosszú távú stabilitásának fenntartásával, elhanyagolják a környezet megújításának problémáját, semmibe veszik a közösség kötelességeit a beleszületett egyénnel szemben, szabályozatlan teret engednek a hatalom és a javak elosztásáért folyó versenynek. A gyilkos elosztási verseny a végsőkig fokozza a technológia teljesítményét, energiafaló, luxuscikkeket termelő irányba vezeti, és ez ma már a bolygó totális kizsákmányolását jelenti. A meghatározó folyamatok a jelenlegi tempó mellett nagyon gyorsan átfordulhatnak a politikából a biológiába, de az számunkra végzetes lesz.

A baloldalnak kellene megfogalmaznia a stabilis, önfenntartó, gondoskodó közösség új koncepcióját.