A miniszterelnök a Demokratából tudhatta, ki lesz a legalkalmasabb arra, hogy eldöntse, sért-e közérdeket valamely külföldi állampolgár budapesti ingatlanszerzése, különös tekintettel Izrael fiaira. Grespik kinevezése előtt három hónappal publikálta a Szkíták törvénye című folytatásos dolgozatát a Demokratában. A fölszínes közemlékezet csupán a különleges magyar-japán DNS-csavarodásra vonatkozó tézist kapcsolja a műhöz, holott ezt a szerző csupán idézte egy antifinnugrásztól a magyarság kozmikus származásának bizonyságaként. Grespik sokkal inkább a jelenre és az idegenszívűekre vonatkozó állításaival igazolhatta alkalmasságát: "Az idegenszívűek� azért gyűlölnek minket, mert tudják, hogy a Föld első, írott kultúrát hordozó népe vagyunk, minden műveltség alapja tőlünk ered. (�) Sajnos a többségi kisebbség által elnyomott kisebbségi többség ebben az országban a magyar. Befogadunk mi mindig minden fajtát. Szerintem ezt jogos önvédelemből vissza kellene fognunk egy időre, különben a turáni átok, a jószívűség önveszélyessége megöl minket." Grespik maga volt a turáni áldás: azt a jogosítványát, hogy a közérdekre hivatkozva esetenként és konkrét indoklással megtagadhatja a külföldiektől egy ingatlan tulajdonjogának megszerzéséhez szükséges engedélyt, úgy értelmezte, hogy általában és általános indoklással is megteheti ezt; egyszerű hivatalvezetőként általános rendelkezést hozhat, és önálló bevándorlási politikát folytathat az idegenszívűek elleni harcra rest törvényhozás helyett. A hivatalvezető június végén bejelentette, hogy július elsejétől országonként és évente húsz engedélyt ad ki, és slussz. Az előző évben a fővárosban tizennégy állam polgárai kértek ennél több (sokkal több) engedélyt. A Grespik-kvóta szerint 1999-ben harmadannyi engedélyt adhattak volna ki, mint amennyit kiadtak, a német és az izraeli állampolgároknak kiadott engedélyek alig 7-8 százaléka fért volna bele a kvótába� A miniszterelnök kiállt választottja mellett. A Belügyminisztérum megvizsgálta, kell-e valamit tennie, s úgy találta, nem kell. A bíróság azonban a turáni árok hatálya alatt maradt, s a következő években számos ítéletben marasztalta el Grespik hivatalát az engedélyek konkrét indoklás nélküli megtagadása miatt.

"El kell törölni az informatikai termékek vámját és áfáját" - hirdette az SZDSZ a "Pókhálót vagy világhálót" című hirdetésében. És várta a véleményeket, javaslatokat. Akkor kellett volna beírni: Kedves SZDSZ! Jussál az eszedbe, ha kormányra kerülsz!

Vannak eszdéeszesek, akik annyival eszdéeszesebbek az SZDSZ-nél, hogy akkor is ellenzékben vannak, amikor a pártjuk kormányra kerül. Eörsi István is ilyen. És ilyensége akkor is érvényesül, ha az SZDSZ nincs kormányon, mert akkor is van önkormányon. Kedves pártját Eörsi István a kilakoltatásra csábító szép nyári időben egy erzsébetvárosi házból szólítja meg (Mégsem levelet írok, Népszava, 2000. július 17.), amelyben már csak önkényes beköltözők laknak, s amely a Madách sétány-projekt útjában áll. Az önkormányzat éppen föl akarja rúgni a Roma Polgárjogi Alapítvánnyal kötött megállapodását, miszerint senkit nem tesznek ki az utcára, hanem komplex szociális program keretében gondoskodnak a 18 család (negyven gyerek) elhelyezéséről. A fölrúgást előkészítendő, Koromzay Annamária SZDSZ-es alpolgármester az Erzsébetvárosban leszögezte, hogy a beköltöző hajléktalanok úgy "általában" koszosak, rendetlenek, zajosak, mindent tönkretesznek, "szinte lehetetlenné teszik közvetlen környezetük, a bérház lakóinak életét". Ez bizony nem könnyű egy olyan házban, ahol rajtuk kívül már nem lakik senki, és csak azok a lakások lakhatóak, amelyeket ők lakhatóvá tettek. Koromzay szerint "érvrendszerük, hogy szociális meg emberi jogaik vannak, nem áll meg, hiszen viselkedésükkel az öszszes körülöttük élő ember jogait veszik semmibe". Nincsenek tehát nekik emberi jogaik, mert semmibe veszik a körülöttük élőkét, akik nincsenek is. Koromzay nyilatkozatából "MIÉP-es bűz árad" - állapítja meg Eörsi tévesen, hiszen ez a bűz sajnos sohasem volt MIÉP-specifikus.

Ungár Klára ügyvivő és Molnár István kerületi pártelnök közös cikkben válaszolt Eörsinek. Azt írták, hogy Eörsi igaztalanul, tárgyi ismeretek híján vádaskodik, megfeledkezik a tulajdon védelmének liberális elvéről. Azt nem írták, hogy Eörsi mit tud rosszul, azt sem, hogy mi lesz a kilakoltatandó gyerekekkel, viszont igyekeztek elkerülni Eörsi ha-ragját: "Ugye nem haragszol meg, ha azt mondjuk, kutyapicsázni a legkönnyebb, még a hülye is tud." (Levelet írni nem érdemes, Népszava, 2000. július 19.)

A zuglói önkormányzat is a nehezebb utat választotta. Kutyapicsázás helyett kilakoltatott. Július 20-án (újabb) családokat löktek ki a szabad ég alá, akik egy Várna utcai ház udvarán laktak egy ideig.

Tamás Gáspár Miklós fölvilágosította Ungárékat a tulajdonvédelem szociális és humánus szempontú korlátozásának liberális lehetőségéről és hagyományairól, majd föltette a kérdést: hajlandó-e az SZDSZ vezetése - a párt elveivel ellentétes szalonrasszizmusban és a szegénység iránti jeges közönyben vétkes - militánsait megfeddni, "amint azt hasonló esetekben más pártoktól elvárja". (Kérdés az SZDSZ-höz, Népszava, július 22.)

És akkor jött Magyar Bálint - Hungarus ex machina - és (részben) hajlandó volt. Megrótta az egyébként tiszteletet érdemlő vitatkozó feleket, amiért méltatlan hangnemben minősítgették egymást, biztosított mindenkit: Koromzay "tudja és sajnálja, hogy pontatlanul és félreérthetően fogalmazott", egyébként pedig ő szerencsétlen nyilatkozatával ellentétes módon a rászoruló romák, szegények érdekében szokott tevékenykedni. Ungár és Molnár tévednek: "A tulajdon bizonyos esetekben korlátozható. Nem szakíthatók szét családok, nem kerülhetnek utcára gyerekek. Nem véletlen, hogy az SZDSZ alkotmányellenesnek tartja a Juharos-féle törvényjavaslatot", mely lehetővé tenné, hogy a jogcím nélküli lakókat közjegyzői határozattal, jogerős bírói ítélet nélkül, gyorsított eljárással ki lehessen dobni az utcára. Magyar intézkedett, a Várna utcaiakat átmenetileg átmeneti szállásokon helyezték el, az Erzsébetvárosban fölfüggesztették a kilakoltatást, amíg nem tudják biztosítani a családok ideiglenes elhelyezését. (Szabadság és szolidaritás, Népszava, július 31.)

Aztán az ideiglenes megoldásokon ismét áttörtek az állandó kérdések, Juharos javaslatából törvény lett, mellyel az MSZP-SZDSZ-kormány két éve gondtalanul együtt él.

Két és fél évnyi idegőrlő otthontalanság és ideiglenesség után a zámolyi roma családok is elhagyták az országot. Húsz-egynéhány felnőtt, húsz-egynéhány gyerek. A lakóhelyükön korábban agyonütöttek egy csákvári fiatalembert. Aki ütött, itthon várta az ítéletet. A többieknek pedig azért nem (sem) volt maradásuk, mert a pogrompszichózis törvényei szerint kollektív gyilkosoknak tekintették őket. A pogrompszichózist szolgáló lapok a pogromveszélytől menekülőket menekülő gyilkosokként kezelték, s máig is így emlékez(tet)nek rájuk. Szokás szerint.

Debreczeni József és Elek István együtt szoktak repülni. A kilencvenes évek elején együtt röpültek rá a közmédia függetlenségét védő rádió-, tévé- és államelnökökre; 1993-ban együtt röpültek az MDF-ből, 2000-ben meg a Magyar Nemzetből. Debreczenit a múlt májusi ködében idézett cikke nyomán kitört vita végén búcsúztatta egy szerkesztőségi kommentár, mely elítélte azt a "szerzői gyakorlatot", "hogy egy, a lapunk hagyományos szellemiségétől, politikai értékrendjétől és felfogásától távol álló, olvasóink többségének ízlését és érzéseit sértő, provokatív cikket abban a tudatban ajánl fel nekünk egy magát jobboldalinak nevező publicista, hogy ha nem közöljük, akkor azt egy baloldali lap rögtön örömmel, sőt kárörömmel megjelenteti." (Magyar Nemzet, 2000. június 8.)

Elek István nem sokkal ezután kényszerült ki Jelentéstani töredékek című sorozatával a Magyar Nemzetből, miután zsidózás vádjával illette az orbánikus egyházban szentnek számító tehenek egyikét.

A Magyar Hírlap befogadta Eleket, de már az első töredék (július 3.) közlése után kitört a parasztgyalázat, s a tiltakozás hatalmas hulláma kimosta a sorozatot a lapból. Ezúttal Eörsi István is a belakoltatás ellen emelte fel szavát. Sőt, ő emelte a legmagasabbra. Abból a kétségtelen tényből, hogy a diktatúra idején a sajtó nem szerveződhetett irányzatok szerint, azt a téves következtetést vonta le, hogy egy lap annyiban része a demokráciának, amennyire irányzatos. Ha egy kormánypárti publicista bebocsáttatást nyer egy ellenzéki lapba, az "kínos fejlemény, mert rést üt a sajtónak a demokratikus rendszerváltozás után kialakult demokratikus struktúráján". (Egy kínos fejleményről, Magyar Hírlap, 2000. július 5.) Egy lap - egy irányzat, ez így természetes, ebben, mint látható, egyetért Eörsi és a Magyar Nemzet. A Magyar Nemzet részéről ez érthető, hiszen így nyer értelmet és demokratikus legitimációt a rendszerváltás színes, vegyes irányzatú sikerlapjának brutális gleichschaltolása, amit természetesen akkori pártjával együtt Elek és Debreczeni is támogatott.

A demokratikus sajtó nem abban különbözik a diktatúra sajtójától, hogy az ellenkezőjét teszi, hanem attól, hogy amit tesz, nem hatalmi kényszerre teszi. Ha olyan írást közöl egy lap, olyan publicistát fogad be sorozatszerzőnek, amit, akit nem érdemes (a Magyar Hírlap vélhetőleg ezt tette), ha karaktere, szerkesztési elvei elmosódottak - ez mind szakmai probléma, semmi köze a demokráciához. Jó, ha egy lapnak van felismerhető irányzata, de akkor jó, ha az arányokból ismerhető fel, és nem más irányzatok kirekesztéséből. A Magyar Nemzet (és mutatis mutandis Eörsi és sokan mások) által kárhoztatott "szerzői gyakorlatot" igényes szerkesztő bízvást üdvösnek tekintheti, hiszen az igényes olvasó igényli a kihívást, hogy időközönként nézeteitől nagyon eltérő dolgozatokkal provokálják, az igénytelen olvasó pedig azt sem igényli, hogy vélelmeitől kicsit eltérő írásokkal zavarják.

Orbán Viktor a hónap közepén három hétre elment pihenni. De már előtte is elég pihentnek tűnt. A hónap elején a magyar reformátusok világtalálkozóján beszélt: "Ha nincs Károli Gáspár, akkor ma ki tudja, milyen nyelven beszélnénk. Azóta magyarul olvassuk az Isten igéjét, magyarul szól a prédikáció, költőink magyarul írják verseiket." (Tisztán tartani a forrást, Magyar Nemzet, 2000. július 5.) Azt nem tudjuk, milyen nyelven írták volna a magyar irodalmat az Ómagyar Mária-siralomtól Balassiig, ha nin-csenek a reformátusok, de az tényleg igaz, hogy sehol nem beszélnek magyarul, ahová nem tört be a reformáció. Hanem olaszul, spanyolul, portugálul, katalánul, baszkul stb. Amilyen a mi formánk, mi biztos szárdul beszélnénk.

Az e havi feledésbe merült Orbán-szövegek közül kiemelkedik egy feledhetetlen: ha az EU nem nevezi meg az év végéig csatlakozásunk dátumát, akkor "el kell gondolkodnunk más megoldáson", mert hiszen "az EU-n kívül is van élet". Most már sose fogjuk megtudni, mi lenne az a más megoldás. Orbán mostanában azzal próbálkozik, hogy legalább az erdélyi magyarok megtudják.

Orbán szabadsága idején is közöttünk maradt. Kondor Katalin előre fölvett vele három hétre való szerda reggeli aktuális interjút, és ezeket adagolta a szokott időben. A Medgyessy-kormány idején Friderikusz próbálkozott valami kicsit hasonlóval a televízióban, de azt a Fidesz fölháborító csalásnak minősítette. Most már tudjuk, mikor helyes az ilyesmi, és mikor csalás. Akkor csalás, ha egy hétig folyik, ha jelzik, hogy előre fölvett adásról van szó, és a miniszterelnökön kívül más (pl. ellenzéki) politikusokat is tesznek a konzervbe, és akkor helyes, ha három hétig folyik a konzervszó, és csak a miniszterelnökből�

Kövér László ezen a nyáron a Bálványosi Nyári Egyetemen az RMDSZ egységének megőrzése mellett érvelt, és "kártékonynak minősítette azok tevékenységét, akik belső harcokkal gyengítik az egységet". (Népszabadság, július 25.)

Leváltották a rendőrfőkapitányokat. Hetet. Egyet meg áthelyeztek. Indoklás nélkül. A belügyminiszter szerint nem is kellett különösebb indoklás, hisz csak azért váltották le őket, hogy jobb legyen nekik. Érdeklődési körüknek megfelelőbb munkát kapnak.

"Vannak pillanatok (események), melyek kapcsán nem illik fintorogni" - írta a Népszabadság sportrovatának vezetője, és nyomban fintorogni kezdett, amire, ha nem is illik, jó oka volt. A kormány úgy döntött, hogy beleönt 21 milliárd forintot a magyar fociba. "Mármost az a kérdés, az a futballszerű valami elindul-e fölfelé pusztán attól, hogy harminchat létesítmény (�megszokásból nevezzük ezeket stadionoknak) két-három esztendőn belül modernizálódik, megújul a nézőtér, háttámlát kapnak az ülőkék, a meszelés nyomán az illemhelyről elillan a bűz, és a vagyonba kerülő beléptetőrendszereknek köszönhetően a legtöbb zsivány kívül reked." (Jakab József: Huszonegymilliárd, Népszabadság, 2000. július 24.) A kedves kolléga azt gondolta, nem. Arra már nem is gondolt, hogy a bűz se illan el, a zsivány se reked ki.

Elérkezett az utolsó pillanat, hogy elkezdjék a Duna-parton fölépíteni azt az épületszerű valamit, amelyben a választási kampány közepén bemutathatnak majd egy tragédiaszerű valamit. Föloldhatatlan ellentmondás állott az építkezés útjában. Schwajda György kormánybiztos, aki nyilatkozata szerint minden lépését egyeztette a miniszterelnökkel, ragaszkodott a házi építésze, Siklós Mária által készített tervhez. Ennek a tervnek semmilyen pályázaton, semmilyen szakmai zsűri előtt nem lett volna esélye, viszont egyetlen civilizált országban sem lehet egy fontos középületet fölépíteni úgy, hogy a miniszterelnök esetleges ízlésű, laikus bizalmasa egy személyben, építészektől és pályázatoktól függetlenül döntse el, mit építenek sokmilliárdnyi közpénzből. A föloldhatatlan ellentmondás föloldása végett kiírtak egy pályázatot, mely azt is tartalmazta, hogy "a tervpályázat célja a legjobb építészeti elképzelés kiválasztása, mely jelentősebb változtatás nélkül megvalósítható, a tervpályázat nyertese további tervezésre vonatkozó felkérést kap"; meg azt is, hogy a tervezőnek figyelembe kell vennie a Siklós-féle "irányadó" tervsorozatot. A pályázaton az vett részt, akit meghívtak rá, a zsűriben Schwajdán és Várhegyi Attila államtitkáron kívül az az öt építész vett részt, akit Schwajda a kamara listájáról kiválasztott. A Kossuth-díjas Vadász György csapatának terve győzött az öt építész szavazatával Schwajda és Várhegyi szavazata ellenében. Schwajda kijelentette, hogy csalás az egész, az öszszes pályázót ki kellett volna zárni, őt "bohócnak szerződtették egy pályázati színjátékhoz", "a tisztelt építész urak nem tudják, hogy egy színháznak milyennek kell lennie", ti. "a Nemzeti Színháznak egyetlen építészeti megjelenítése lehet, az eklektika", mert a színház maga a megtestesült eklektika. ("Pályázati színjátékhoz bohócnak szerződtettek", Balogh Gyula interjúja Schwajda Györggyel, Magyar Hírlap, 2000. július 1.) És így tovább. Még egy aláírás-gyűjtési akciót is szerveztek, melyben 42 önkéntes esztéta tiltakozott Vadász terve ellen, írván: "Mi a gömbölyű formákat kedveljük. Székesegyházszerű épületet akarunk látni a Duna partján." Schwajda úgy vélte, hogy ha Vadász tud valamit tenni annak érdekében, hogy a Siklós tervezte épület még szebb (esetleg még gömbölyűbb?) legyen, akkor tehet, de mást nem. Mivel nem tudták rávenni a nagy építészt, hogy a kis építész segédje legyen, a tárgyalások megszakadtak, és Schwajda végre beadhatta engedélyezésre Siklós terveit. Az akarat diadala.

Meghalt Petri György, akinek kitüntetése ellen Torgyán József annak idején hevesen tiltakozott, nemzet- és vallásgyalázónak minősítvén műveit.

Senki nem írt annyi halálban végződős verset, mint Petri. Olyanokat, melyek az életre kérdeznek vissza: "Forrás voltunk? Vagy kelés?" (Utóhangok) "Vagy bízzunk, hogy a kandi szem / azért leskel reánk, / és nincs hiába semmisem?" (Isten szeme mindent lát).

Kilakoltatás a Várna utcában