De tényleg van-e egység? Mert a kissé talán talányos cím számmisztikájába konkrét tények és némi patetikus túlzás is keveredik: a kisegítő iskola a város négy különböző pontjáról költözhetett össze végre a két új iskolaépületbe, de ezekben első látásra nem sok közös tűnik fel. Egymástól viszonylag távol, egy kertváros-utcányira állnak, külsőre még csak nem is hasonlítanak, ami nem csoda, hiszen mindegyik más, ráadásul más logika szerint is tervezték őket.

A nagyobb, a Karácsony Tamás és a Minusplus fiataljai (Alexa Zsolt, Rabb Donát és Schreck Ákos) által tervezett központi iskolaépület lett kisebb, a foglalkoztató tantermeket magában foglaló egység átalakítása (tervező a 3H Építésziroda, azaz Csillag Katalin és Gunther Zsolt) után készült el. Előbbi a széles Erzsébet királyné utcában alkalmazkodik szerényen, de külön állva a keskeny, fésűfogszerűen hátranyúló telkek rendjéhez, egy utcával hátrébb a másik éppenséggel zárt sort alkotva, a szomszéd házhoz tapadva és kissé fölé is nőve mutat markáns utcai homlokzatot. A speciális szakiskola egyébként különböző fogyatékokkal élő, az aktuális törvényszöveg gondosan kimért korrektségével "sajátos nevelési igényű" gyerekeket jelent - például kisebb tanulócsoportoknak szánt kisebb alapterületű, de jóval több és jóval többfajta osztály- és szaktanteremmel.

Karácsonyék téglaépülete az utca felé alig mutat többet, mint egy méretesebb családi ház, igazi tekintélyét befelé húzódva bontja ki egyre látványosabban, miközben ez a telek szélén végighúzott közlekedő útvonal a hátsó kertek övezetén is átvágva, szinte észrevétlenül köt össze a szomszéd utcával.

Onnan pár száz méterre a Csillag- Gunther-féle átalakítás látványosabban írja felül közvetlen környezetét. A vastagított és kiugratott keretükkel hangsúlyozott utcai ablaksorok az átellenben, a túlsó sarkon álló emeletes kockatársasházakra látszanak reagálni, befelé viszont a bővítés meglehetősen prózai kényszerét fordították előnyükre: az egymással párhuzamos utcai és udvari szárnyat, továbbá az összekötő nyaktagot úgy növelték meg, hogy közben egy teljesen egységes U alak jött létre, középen védett és hangulatos belső udvarral. Az iskolának ezen a nyitott végén az új nyeregtetők túlnyúlnak az épületen, és a két szinten elöl, hátul egy félig furcsán nyitott, illetve fedett terasz, betonlebegés alakult ki. Az utcai homlokzaton ugyan mindez kissé erőszakosan ül rá a barokksárga szomszédságra, ugyanakkor az udvar arra forduló, nyitott oldalába elegáns közvetlenséggel komponálták bele az ottani gyönyörű deszkapajta hátoldalát. Ilyen magabiztos kreativitás mellett szinte természetesnek tűnik az iskolabelső világos közlekedőrendszere vagy a derűs narancsszínben és okkerben világító folyosók - nem is szólva a remekbe szabott apró részletekről, mint a bejárattal szemben opálosan derengő üvegfal mögé rejtett lépcső vagy az ezt megvilágító tetőablak, amin keresztül szinte az épületbe hajlik egy diófaág.

A látható különbségek mögött tehát hol az a bizonyos egység? Úgy tűnik, mindkét kollektíva kivételes érzékenységgel, ugyanakkor lenyűgöző természetességgel lépett át azokon a provinciális nyűgökön, amelyek ilyenkor legtöbbször szinte észrevétlenül is záros szavatosságú kompromisszumokra kényszerítik az építtetőket. Ezek az épületek úgy alkalmazkodnak a vidéki itt és most környezetéhez, hogy közben nem telepítenek ide hamis leereszkedéssel örökös ünnepélyességet, európai értelemben is korszerűek, de mindenféle gyarmatosító erőszak nélkül. Erős kontrasztok, redukált, már-már hűvös egyszerűség, de legelsősorban mégis valami funkcióelvű nyugalom: nem kell parázni, lehet ezt így is.

Az egyszerűség kedvéért mondhatnám ezt radikálisan modernnek is, de inkább nem mondom, mert ez még ma is túlságosan felforgatónak tűnik - pedig a maguk idejében a családi kockaházak vagy később a néhány emeletes lakótömbök minimalista telepei ugyanilyen radikálisan forgatták fel a vidéki utcák tradicionális képét. Az a gyönyörű, nyersvörös téglaarchitektúra viszont, amely például Karácsony Tamásék épületén vonul végig a vízszintes megnyugtató biztonságával, ugyanakkor kihagyásokkal, rácsozatszerű ritmusváltásokkal és kisebb-nagyobb feszültségeket teremtő, függőleges hangsúlyokkal is, aligha marad hatás nélkül a jövő nyitottabb, errefelé építkezőire - a lehető legegyszerűbben szép. Miként azok az erős kontrasztok is, amelyek a tömör téglafal és a nagy üvegfelületek, a belesimuló és élénkszínű falsíkok ellentétéből születtek. Ez a modernizmus csak annyira felforgató, amennyiben nemcsak visszafelé, a múltba akar figyelni, de új erőterével örökösen a jövő felé fordít, hogy vegyük észre a gazdagodás, a kiaknázásra váró lehetőségek végtelen tárházát is.

És marad még további hasonlóság is, bár ez már nem annyira szívderítő. A tervezők felkészültsége nem mindig találkozik az építőkével is, a mindkét épületben hangsúlyos látszóbeton felülete majdnem botrányos színvonalon készült el. A deszkazsaluzat erezetének finom lenyomata helyett kavicskitüremkedések és légbuborékgödrök, az utólag korrigálni próbáló fugázások esetlen foltjai - a hatás pedig ellentétébe fordul, mintha tényleg azoknak lenne igaza, akik szerint a modernizmus csak erőszakos nyomulás a felszínen, ennyi, semmi más, és mégis a műstukkós gipszkarton álmennyezet a jobb, mert az legalább mindig kitakarja a lényeget.

A szerző az OCTOGON Építészetkritikai Műhely tagja

Erõs kontrasztok, redukált, már-már hûvös egyszerûség, de legelsõsorban mégis valami funkcióelvû nyugalom