A Kossuth rádió számos műsora olyan átéléssel álcázza magát, mint egy szakképzett kaméleon. A Vasárnapi Újságot például kulturális műsornak szerették volna eladni szélsőséges közéleti magazin helyett, de ez a kísérlet sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az új vezetőt leváltották, minden maradt a régiben.

A 23. óra című havi dokumentumműsor színeváltozása más jellegű. Néhány éve még a zöldek és a rádiós környezetbarátok jelentős ökológiai műhelyként ünnepelték mint a Túlélés című műsor folytatását. Most azonban egészen más típusú riportműsorral rukkolt elő. És azt is felemásan tette.

Maga a cím is kérdéseket vet fel. Azért 23. óra, mert a napnak ebben a kései órájában adják le? Netán az embernek a földtörténet "órájára" számított megjelenési időpontjával, annak is csupán a körvonalaival játszadozik el? Esetleg apokaliptikus szándék érződik rajta: közel már a vég, a 0. óra, amikor minden beteljesedik? Vagy ellenkezőleg: a megoldás optimista jóslatát vetíti előre azokban a kérdésekben, amelyekhez a 23. órában hozzányúl?

Ezekre a kérdésekre nem kapunk feleletet a Világvevő című kitekintő műsort is jegyző Trebitsch Péter riportjából, de máris újakkal szembesülünk. A kettéosztott, magyarok lakta Nagy- és Kisszelmenc ügyében nyomozó újságíró miért csak a határ szlovák oldalát járja be, az ukránt miért nem? Miért csak a mikrofon előtt könnyekre fakadó Rebus nénit kérdezi ki rokonairól, a falu másik végében lakó érintetteket miért nem? Miért csak Béla bácsi paradicsomágyásai között kószálunk, és miért nem térünk át a drót mögötti szántásba? Miért csak ez egyik polgármestert hallgathatjuk meg? Miért nem szólal meg a második világháború végén kurtán-furcsán eldöntött történelmi skandalumról a témáról könyvet író újságíró, a szaktörténész, miért nem nyilatkoznak az amerikai Kongresszus meghallgatást kitűző magyaros lobbistái, a brüsszeli illetékesek, a jelenleg is határnyitási tárgyalásokat folytató szlovák és ukrán tisztviselők?

Csupa-csupa kérdés, amely nyitva marad. Megválaszolásuk helyett történeteket kapunk "bugyiszárba" dugott csempészcigarettáról és palatetőn kucorgó emberekről, akik elszakított rokonaiknak kiabálnak át a határon, székelykapu- és őrtoronyszemlét, köhécselést és kínos nevetgélést, fátyolos hangokat és dühös riposztot.

Ajtónyikordulást és cipőkoppanást, bölcs szavakat és közhelyeket. Lépésről lépésre előrehaladó szerény, türelmes riportert, aki egyszer csak hirtelen megtorpan. Olyan táj- és csoportképet tárnak elénk, amelynek az egyik felét letakarták. Szép, szép, de az üdvösséghez kevés.

A 23. óra nem rossz műsor, csak erősen csonkolt. Felkavarja az érzékszerveket,

de nem ad rájuk nyugtatót. Szegényebbek maradunk néhány alapinformációval, amelyek nélkül nem tudunk a műsor javára dönteni. Vagy az a reklám, amelyet közvetlenül az adás után vágtak be, nem másra, mint az előttünk álló úti riportra utal? "Ne hagyja, hogy utazásait megkeserítse a hányinger, a szédülés…

Tartson a táskájában mindig T. kapszulát, hogy az utazás élmény maradjon!"

Nem hinném, hogy az orvostudomány feltalált volna gyógyírt a gyengén szerkesztett, nyersen tálalt rádióműsorok megemésztésére. Ha igen, meghajtom fejem az emberi géniusz előtt, és e lap hasábjain elsőként fogom üdvözölni.

Addig pedig marad a csodakapszula.