Ezután került a flaskába a valamivel több mint ötszáz dollárnyi vízumpénz, amelyet a nagyszelmenciek kalapoztak össze azért, hogy a kisszelmenci néptánccsoport átjöhessen az itteni falunapra. - A határőr kiskatona az üveghajító akcióra nem szólt semmit, csak egy doboz cigarettát kért - meséli a nagyszelmenci Gillányi László, akinek faluját a szintén színmagyar Kisszelmenctől a második világháború óta a mai napig átjárhatatlan, családokat egymástól elszakító határ választ el.

A nagyhatalmi diktátummal kettévágott településen csaknem egy évvel ezelőtt két fél székely kaput állítottak fel, hogy felhívják a politikusok figyelmét "Európa egyik szégyenére". A kapuállítás napján sokan sírva fakadtak, mégis talán akkor hitték először, hogy lehet ez még másként is. Már azt is kisebb csodának tartották, hogy a két határsorompónál részesei lehettek az ünnepségnek. Azóta a Magyar-Amerikai Kongresszusi Kapcsolatok Központjának is köszönhetően felgyorsultak az események.

- Kisszelmenci kollégámmal, Illár Józseffel áprilisban együtt részt vettünk Washingtonban a kongresszus kétszáz tagú emberjogi képviselőcsoportjának meghallgatásán. Húsz percünk volt, hogy felvázoljuk a helyzetet. Először olyan értetlenül hallgattak minket, mintha más bolygóról érkeztünk volna. Az egyik amerikai képviselő azt kérdezte tőlünk, ha ilyen szörnyű körülmények között élünk, miért nem alakítunk önálló államot. Aztán fokozatosan rádöbbentek a valóságra - emlékszik vissza Tóth Lajos. A nagyszelmenci (Velké Slemence-i) polgármester Illárral együtt jó hírrel tért haza: a képviselőcsoport levélben kérte Pozsonyt, Kijevet és az Európai Unió illetékeseit az áldatlan állapotok megszüntetésére. Néhány napja a szlovák-ukrán kormányközi bizottság megegyezett, hogy Szelmencen nemzetközi gyalogos-határátkelő nyílik, s megkezdődött a technikai részletek egyeztetése is.

Néhányan úgy tudják, akár szeptemberben is megnyílhat az átkelő. Tóth Lajos azonban úgy véli: inkább a jövő év eleje tűnik reális időpontnak. Helyénvalónak tartja, hogy nemcsak a szelmenciek, hanem mások is használhatják majd a gyalogosátkelőt. Mindkét településről az elmúlt hat évtized alatt Nagykapos, Kassa illetve Szürte és Ungvár fele ágazott szét az itteni rokonság.

- A sok ígérgetés ellenére itt még semmi sem változott - emeli meg a hangját Lizák Péter, akinek a háza a legszélső a faluban, tízlépésnyire van a határtól. Onnan vagy nyolcvan méterre, talán kétpercnyi járásra lakik az unokatestvére. - Ha át akarok jutni hozzájuk, akkor kétszer kell elutaznom Eperjesre (Presov) a vízumért. Először kitöltöm a formanyomtatványt, fizetek ötszáz korona (több mint háromezer forint - A szerk.) illetéket, aztán másfél-két hét múlva mehetek érte. Ez összevissza hatszáznyolcvan kilométer. A túloldalra a felsőnémedi (Vysné Nemecké) határátkelőn és Ungváron keresztül jutok el. Több mint hétszázötven kilométert kell autóznom, hogy átölelhessem a tőlünk karnyújtásnyira élő rokonságot - panaszolja.

Gillányi László felemeli a mutatóujját: - Egy dologban rosszabbodott a helyzetünk. Ha a múlt rendszerben meghalt valamelyik rokonunk a túloldalon, és jött a távirat, akkor a nagykaposi és a túloldali palágykomoróci határőrség parancsnoka egyeztetett. Kivitték a nagyszelmenci hozzátartozókat a határra, onnan szovjet terepjáróval szállították a gyászoló családhoz, majd a temetés után ugyanígy tértek haza. Most leghamarabb hét napon belül kapunk vízumot, semmi esélyünk sincs hát eljutni a temetésre - sóhajtja.

Társai bólogatnak, de rögtön hozzáteszik, a helyzet azért sokat javult. Ma már gond nélkül átkiabálhatnak, nagy kerülővel ugyan, de átléphetik a határt. Igaz, drága vízummal. A politikai döntéshozóktól azt is elvárják, hogy a szelmenciek ingyen kapjanak fél évig érvényes vízumot. Mert ha fizetni kell továbbra is, akkor üres lesz a határátkelő. Bíznak benne, rövidesen már nem Eperjesen, hanem a negyven kilométernyire levő járási székhelyen, Nagymihályon (Michalovce) kapjuk meg a dokumentumot.

Élesné Istenes Margit a határnyitástól nemcsak a kocsmája forgalmának fellendülését, hanem az isten háta mögötti falu életének felpezsdülését is várja. - Egyszer talán még tiszta vizünk is lesz. Mert az is nagy szégyen, hogy hozzánk még mindig lajtos kocsikkal hordják naponta az ivóvizet! - kiabálja közbe az egyik vendég. Társa hozzáteszi: - Remélem odaátról nem jön majd még több embercsempész és más bitang, mert akkor vége a nyugalmunknak!

A határ ukrajnai oldalán egy férfi éppen az ottani fél székely kaput tisztítgatja. A fotóst megpillantva leugrik a létráról, eltakarja az arcát: - Ne fotózzanak, mert itt a katona! Lizák Péter átkurjant: - Mit félsz, már demokrácia van! Mire a férfi - tekintetével a környéket pásztázva - alig hallhatóan feleli: - Talán nálatok!

Nagyszelmenc "legszélső" házának lakója már a nagy napra készül: - Apám egészen a haláláig hajtogatta, hogy ez a határ nem maradhat így örökké. Eljön a nap, amikor felnyílik a sorompó. Talán én még megérem, hogy valóra válnak a szavai. A szelmenciek lelkében majd csak akkor ér véget a második világháború - sóhajtja Lizák. A borospincében az egyik hordóra mutat: - A határnyitásért szintén sokat tett Komlóssy József legutóbb azt ígérte: az átkelő megnyitásának napjára balatoni bort hoz. Először azzal koccintunk, aztán átballagunk a kisszelmenci rokonsághoz. Majd együtt térünk vissza, s akkor ezzel a kétezres évjáratú furminttal folytatjuk az ünneplést - tervezgeti a férfi élete legboldogabb napját.

A polgármester a nagy ünnepen túl Ukrajna uniós csatlakozását várja leginkább. Mert csak akkor áll vissza az évszázados hagyomány. A vidéknek egészen 1945-ig Ungvár volt a gazdasági-szellemi központja. - Tudom, sok víz lefolyik még az Ungon meg a Latorcán, de most már azt is hiszem, hogy egyszer megint így lesz - teszi hozzá reménykedve.

Nagyszelmenc, 2004. július

Most már legalább átkiabálhatnak az 1945 óta a települést kettéosztó határon