Amikor egy közösség két tagja valamiért összevész, megfigyelhető, hogy az elején még mindketten arról beszélnek, ami közöttük a valódi konfliktus forrása, de amint a veszekedés eszkalálódik, egyre dühösebbek lesznek és már képtelenek a valódi konfliktusra koncentrálni, lesüllyednek egy azonnali, adok-kapok kakaskodásra. Minden apró sérelemre, sértés a válasz és viszont. Aki később kapcsolódik be megfigyelőként a veszekedésbe az a legtöbbször a felületes sértegetések alapján ítéli meg a vitatkozókat. "Jól beolvasott neki!", mondja vagy gondolja a sértegetésben ügyesebbről, pedig a konfliktus egészen másról szólt.
Gyors ötletek, stratégiák
Sajnos így van ez a politikában is. Elképesztő, hogy az emberek mennyire nem ismerik a két nagy párt közötti valódi különbségeket, ha vannak ilyenek, pedig amikor tétre megy a választás a szavazóknak csak kisebb része az, amely a veszekedőkről szerzett futólagos legutolsó benyomásai alapján szavaz. Az emberek fejében aránylag hoszszú idő alatt, és meglehetősen összetett kép alakul ki egyik vagy másik politikai csoportról és ennek alapján döntenek. Nálunk az a hiedelem terjedt el a politikusok között, hogy nem a teljesítmény, a racionális stratégiák a fontosak, vagy legalábbis ezek csak a szakértők számára jelentenek valamit, hanem a médiajelenlét, a kommunikáció valamiféle misztikus varázsszere, amely képes elfeledtetni a rossz húzásokat, az ügyetlen döntéseket.
Milyen érdekes kísérlet lenne - akár egy kisebb választási vereséget is megérne -, még akkor is, ha elsőre nem jönne be, ha valamelyik oldal előállna néhány jól átgondolt szükséges reform stratégiájának tervezetével, és minden energiáját arra fordítaná, hogy ez rendesen ki legyen dolgozva, legyen világos, ki nyer majd rajta, ki veszít, menynyi idő kell a bevezetéséhez, hogyan kompenzálják azokat, akik esetleg sokat veszítenek. A lényeg persze az lenne, hogy minden választó ismerje ezt a tervet, lehetőleg részletesen. Nem kellene elsietni.
Itt van például a soha senki által ki nem dolgozott egészségügyi reform ügye. Az éppen kormányzó erők időnként hangzatos részintézkedéseket jelentenek be, amelyek lehetnek éppen jók is, de ezt nem lehet megítélni, mert nem lehet tudni, hogy a reform többi része milyen lesz és lesz-e egyáltalán. Az ellenzék pedig nagy vehemenciával kimutatja, hogy micsoda szörnyűségek várnak ránk, ha ezt a részt bevezetik, ami még igaz is lehet, ha minden változatlan marad.
Hol van egy kis narancs vagy szegfűszínű füzetecske, amelyben részletesen felvázolták az elképzelhető legjobb egészségügyi reformot? Mi lesz például a hálapénzzel, amit nyilvánvalóan csak úgy lehet egyszer majd megszüntetni, hogy az orvos jövedelmét ennek megfelelően kompenzálják. Mi lesz a biztosítókkal? Egy lesz, több lesz? Körülbelül mennyiért? Ha lesz egy jó biztosítóm, miért is nem kell majd hálapénzt adnom? Kitől kapja meg ezt az orvosom? (Mellesleg a kielégítő magyarázattal az orvosi szakma minden reformmal szembeni hősies, és egyébként igen álnok ellenállását is el lehetne kerülni.) Mennyire telik a befizetett járadékból? Ezt pontosan ki lehet számítani. Meg lehet mutatni, hogy ilyen és ilyen juttatások járnak, mert ezért fizettem eddig, ha többet akarok, akkor még fizetnem kell vagy a kórháznak, vagy a biztosítómnak, aki alkalomadtán helyettem fizet. Ki kellene végre mondani, hogy a jelenlegi helyzet, amelyet a hálapénz dominál, nem biztosítja az általános egyenlő ellátást. Azt is el kellene magyarázni, hogy általános és egyenlő ellátást elvileg nem lehet biztosítani, mert az orvosi költségek olyan iramban emelkednek, hogy ez az út járhatatlan. (Néhányan évek óta könyörgünk, hogy minden orvosi kezelés után kapjon a beteg egy számlát, amelyet ma még az állam fizet ki, de alapvetően fontos, hogy mindenki éveken keresztül lássa, érzékelje, hogy mennyi pénzt költenek rá. Az egészségügy illetékesei képtelenek felfogni, hogy erre a nyilvánvalóan valamennyi költségbe kerülő lépésre milyen nagy szükség lenne, éppen a további reformok könnyebb elfogadása érdekében.)
Van viszont szolidaritás, amelyből erre és erre telik, van, amire már nem. Meg lehetne mutatni, hogyha úgy képzelem, hogy nekem a szolidaritásból járó szolgáltatás nem elég, akkor mit kell tennem azért, hogy többet, jobbat, magasabb színvonalú ellátást kapjak. Ezt minden normális embernek el lehet magyarázni. Az az érv, hogy ha kimondjuk a fentieket, az emberek felháborodnak és egészen biztosan megbuktatnak minket, hamis, rossz információkon alapul.
Egy ilyen kis füzetecske arra is jó lenne, hogy az emberek véleményét egyes kardinális részletekről a füzet készítői megtudják. Mi az, ami simán megy, mi az, amit az emberek nem szeretnének. Lehet-e kedvükre tenni, vagy tovább kell magyarázni, hogy miért úgy a jó, ahogyan a tervezet mondja. Az is világosan kiderülne, hogy fontos kérdésekben csendes többség és egy hangos kisebbség ellentéte feszül, és akkor nyugodtan a többséggel lehet tartani. Csak folyamatosan érvelni, magyarázni kell, és ami a legfontosabb: az egész rendszert be kell mutatni. A rendszerszemléletben csak a politikusok gyengék, az emberek ezt megértik, és csak akkor dühösek, ha pillanatnyi, vélt előnyökért félrevezetik őket. Ha a médiában néhány jól felkészült ember a különböző kérdésekre úgy tudna válaszolni, hogy azonnal elővenné az egész rendszermodell ábráját és megmutatná, hogyha itt engedek, akkor tetszik tudni ott, egy másik helyen az egészre rá tetszik fizetni.
És természetesen elő az alapelvekkel! Az egészségügy társadalmi szerveződés kérdése. Miből, kinek, mennyit? Amíg erről mindkét fél hallgat, lehet, hogy éppen azért, mert egyetértenek, ami nem feltétlenül olyan nagy baj ilyen fontos ügyben, addig mindenki gyanakodik, fél, hogy valami nagy átverés készül, aminek ő issza meg a levét.
Édes, drága politikus urak az igazság néha, különleges esetekben segíthet!