Amikor valaki ilyen értelmetlenül hal meg, akkor érezhető csak igazán, miféle háborúk folynak az egészségügy körül. Amit így bizonyos szempontból mi, mindannyian tekinthetünk saját halottunknak. Kevés ország fordít hosszú távon ilyen keveset az életnek erre a részére. Pénzben, lélekben egyaránt. Orbán Viktor miniszterelnöksége második évében már azt mondta, iszonyú pénzek kellenének ide, de egy ilyen rosszul szervezett rendszerre nem szabad költeni. Aztán nem költöttek, nem szerveztek át. Most nagyon átszerveznének, de nem megy. Nem hagyja a szakma, az ügyetlenség, a jog, az ellenzék. Lassan már oda jutunk, hogy jó szándékkal is csak rossz történhet. A szegediek valószínűleg most csak szerencsétlenek, hogy náluk csomósodott össze minden. Néhány hónapja az onkológiai klinikájukon egy orvos pénzért adott a betegeknek életmentő gyógyszert (de jó szándékkal, jelentette a vizsgálat helyből), jött a sztrájkbizottság, és azután ez a vérlázító történet, amelyről aztán a családot nem értesítik, ők a sajtóból tudják meg, hogy mi történt, ami az őket ért vesztességhez képest nem meghatározó, minden más összefüggésben viszont gyalázatos.

Ha azt remélnénk, hogy legalább egy ilyen borzalmas balfogásnak katarzishoz kellene vezetnie, az eddiginél tisztább szavakhoz, erősebb gondolatokhoz, akkor beleolvasva az orvosoknak szóló honlapok első hozzászólásaiba, vissza kell fognunk a bizakodást. Az első szerint "az Új Klinikát nem elmarasztalni kell zsigerből." Arra szólít fel mindenkit az orvos, hogy gondolkozzon el, a saját élete ér-e annyit, mint a hűtőszekrénye vagy a tévéje. A szerelők vagy például a nyelvtanárok rezsiórabére, mondja az orvosi honlap hozzászólója, 2500 forint, a saját életét mentő gépeket pedig bruttó 500 forintért dolgozó emberek javítgatják. Erre a következő válasz érkezik: nemcsak a CT képekre s leletre hibás nevet feliratozó vétett nagy hibát, hanem az is, aki a szikét kézbe véve vágott anélkül, hogy betegén a kötelező vizsgálatot elvégezte volna, meg az intenzív terapeuta, meg az osztályvezető orvos. Az Új Klinikán nem sztrájkolni kell, hanem dolgozni! Mindenkinek igaza van, de az egészben nincsen semmi igazság.

Itt vagyunk egy nem túl egészségkímélő világban, ahol július elseje előtt nem tudni kik mesterséges gyógyszerhiányt produkáltak, jó pénzért ültek rá például fájdalomcsillapítókra, hiszen ki is bírtuk, egy világban, ahol miközben napról napra találnak ki és alkalmaznak nálunk is varázslatos gyógyító eljárásokat, kórház, orvos és társadalmi nyomor szinonimákká válnak, ahol az egészségügy lassan nem más, mint meghasonlottságunk pszichoszomatikus tünete. És akkor rábólinthatunk: tudjuk, hogy a magyar egészségügy túlélési technikája, hogy mindig elmegy a szakadék széléig, de soha tovább. Többnyire ki-ki csak a saját életében, betegként, látogatóként szembesül azzal, hogy a szakadék nagyon is valóságos. Keserves aztán közösen átélni másvalaki sorsán, amit mindannyian sejtünk egyébként: bármi megtörténhet, ha bekerülünk.