Ebéznék egy utolsót. (Ebégatok, gat-getek.)

Mert én azt nem, nem tudom megbocsájtani a sorsnak vagy kinek, hogy a görög németek, és így, és a robotfutball, és a satöbbi. A döntőt nem is néztem. Egyrészt büntetésből, persze (nagy pofont adtam az európai futballnak), másrészt mert tényleg nem érdekelt. Ennek a csapatnak egyetlen nézhető meccse sem volt. (Persze: lennék görög, rögtön nézhető lenne, hajjaj, de nem vagyok görög, úgynevezett semleges néző vagyok, nekünk semleges nézőknek pedig� sportriporteri origók vagyunk.) Lehet udvariaskodni, hogy így a kulturált védekezés, meg úgy a kevés szabálytalanság, a fegyelmezettség, az erőnlét, az akarat, a taktikai perfekció, de ha egyszer nézhetetlen? És nemcsak az nézhetetlen, ahogy ő játszik, hanem nézhetetlen lesz tőle a másik, az ellenfél is: senki nem tudott játszani ellenük, mindenkiből erőlködő, fantáziátlan, buta gólem vált, ahogy a görögökkel szembekerült. Ezt hívják a játék brutális legyilkolásának.

Menjünk messzire: ez az Eb, ha másra nem is volt jó, azt szépen mutatta, hogy a válogatott-futball néven ismert koncepció egyre kevésbé tartható: munkahelyeiken, a klubok-ban eurómilliókért teljesítő futballművészek nem indíthatók harcba a nemzeti büszkeség és más, a profi sportban nehezen értelmezhető fogalmak jegyében, vagyis indíthatók, de az eredmény az lesz, ami.

Aki ezután az ebé után elkezd nekem a futball nagyszerűségéről mégiscsodálatosezajátékozni, azt össze kellene zárni egy hétre Pintér Attilával.

Egyébként azon is lehetne rugózni csöppet, hogyan lett a látványosan felkészületlen, viszont - hogy is mondjuk finoman? - nem túl jó modorú, buktatott Fradi-edzőből sajtókedvenc. Mitől szerettek bele abba az emberbe, aki két hét alatt kiölte a játékot a legjobb futballistákkal (ha lehet ilyen jelzős szerkezetet használni még) rendelkező magyar klubból, és kábé azért nyert bajnokságot, mert a többi, egyébként sem túl tigris csapat gyakorlatilag szétesett. Ennek a Fradinak még akkor is nyernie kellett volna, ha Szabadi Béla az edző vagy egy újpesti hátvéd.

Miért gondolódik hirtelen, hogy P. Attila a megkérdőjelezhetetlen szakmai tekintély, a kompromiszszumokat nem ismerő, kemény, de igazságos vezető?

Persze, ha a játékosok fúrnak valakit, az gyanús. Mert a játékosok hagyományosan lusta szélhámosok, és ha valakire fújnak, akkor nyilván azért, mert.

Varga Zoltán is évekig fenn tudta tartani a látszatát, hogy ért hozzá.

Tetszettek már látni európai középcsapatedzőt, mondjuk? Próbálják odaképzelni a helyére, mondjuk egy nemzetközi sajtótájékoztatóra, P. Attilát!

Nem kell ahhoz UEFA-licensz, hogy fölmérhesse az ember a magyar futball általános szakmai színvonalát. Elég figyelni a nemzetközi meccsek után szponzorált ingekben nyilatkozó szakértőket. A sportműsorok elkeseredetten próbálnak szerezni valakit, aki képes kerek mondatokat mondani a futballról, de általában olyanokat találnak, akik azt tudják elmondani, amit egyébként is látunk a képernyőn ("a szélső nagyon jól került a védők mögé, tökéletes volt a beadás, és onnan már nem lehetett hibázni�"), vélemény helyett sportlapokból bemagolt tömegpusztító közhelyeket, taktikai elemzés helyett kocsmai bölcsességeket mantráznak alig érthető mondatokban.

Ez az a tudás, ami a magyar futballban fellelhető.

Arra is jó volt a nyomorult ebé, hogy a szerencsétlen magyar újra szembesülhessen mindezzel.