Reménytelen a történet, mint maga a történelem. És nagyszerű is. De már több mint évtizede vergődünk a történelemhez való pitiáner kapcsolódás megaláztatásaiban is. Körülbelül azóta, hogy Göncz Árpádba a Parlament előtt 1992 október 23-a előestéjén belefojtották a szót, megállíthatatlanul vergődik lefelé ez az ügyünk. Egészen odáig, hogy Bencsik Andrásnak ülnie kell-e azért, mert Mécs Imréről azt állították a lapjában - az ő tevékeny közreműködésével -, hogy akasztófára küldött négy embert, vagy nem kell ülnie. Vagy csak felfüggesztve, amint az néhány napja már jogerős. Bizonyos, nagyon fontos szempontokból - úgy, mint sajtó- és véleményszabadság, kontra legalapvetőbb emberi jogok, illetve általában: mire is jó a börtön? - elementárisan fontos, hogy miként döntött a bíróság, más összefüggésben pedig elkeserítő, hogy ez számít. Kínos, hogy a magyar közélet bírói ítéletre szorul, amikor el kell döntenie, hogy a mi civilizációnk befogadhat-e bizonyos minőségű közléseket, vagy azok mintegy maguktól kifordulnak belőle. Még árnyalatlanabbá teszi a helyzetet, hogy miután a bíróság eldöntötte, hogy ami itt történt, az nem véleménynyilvánítás, hanem valótlanságok bűncselekmény-értékű közlése, akkor a Fidesz szóvivője szükségét látta közölni, hogy reményei szerint ezzel nem kezdődik meg a jobboldali újságírás elhallgattatása.

Egy perc néma csend.

Jobboldali újságírás persze, mint ilyen nincs, hiszen például Elek István igen-igen megütközött nyilvánosan is a Mécs Imrét ért rágalmakon. Másféle jobboldali újságírás viszont például Bencsik András személyében az elsőfokú ítélet után így reagált: "Várok, érzem a munkásőrbakancsok bűzét lengeni, de abban bízom, hogy amikor belépünk Európába …annak szabad levegője ezt a bűzt kifújja innen."

Rettenetes és méltósága van a történelemnek, megalázza, aki nem tiszteli. Az állítás, ami ellen Mécs Imre magánváddal volt kénytelen védekezni, csak következmény. Folytatása annak, hogy 2001 november elején több mint tíz év alatt felhergelődött emberek a Fiumei úti temetőben kifütyültek, gyilkosoztak koszorúzó szabad demokratákat, perverz módon köztük az egykori halálra ítélt Mécs Imrét. Hogy emlékezzünk, nem akadt jobbról sem, ki csillapított volna - Dávid Ibolya: Mécs sajnos rossz oldalra került -, természetesnek mondható, hogy ilyenkor elszánt újságíró igazoló történelmi jelentéseket keres, talál, publikál, hogy bizonyítsa, a temetőtüntetők igen is ráéreztek az igazságra. Annyira fontos dolgokról van ott már szó, hogy közöttük úgy látszik végképp elvész az egészséges társadalmi szemérem, amely megakadályozza az embert abban, hogy nyilvánosan maga alá indulatozzon. Ma már ilyen szabály nincs. Helyette bíróságok segítségét kérjük, márpedig az ottani eszközök - különösen a büntetőjogé - nagyon durvák. Rab leszel, vagy szabad. Ennyiben állhat a válasz. Legfeljebb felfüggesztenek. Azt nem tudja elmondani a bíróság, hogy tessék már elhallgatni, mert összezsugorodunk önmagunk előtt, ha az antiszemitizmus és az amerikai követ összefüggésében a brekegés kifejezést használjuk, ha lelkészként kirekesztésre szólítjuk fel testvéreinket, ha politikai elszántságunkban gyilkosnak nevezzük a halálraítéltet, s nem is értjük, mi a probléma. Kérdezzék Fónayt, ha jobboldali ember véleménye a hiteles. Ő is ült siralomházban, mint Mécs. Tavaly már csendben és együtt koszorúztak.