Négy közismert, jól kipróbált modernista "őstípust" feltétlenül produkált a XX. század családiház-építészete. Gondolhatnánk, hogy az elmúlt tizenöt év piaci viszonyai között köznevesült formában ugyan, de jelentős számban alkalmazták építészeink e négy stiláris főcsapás alapelemeit a privát tulajdonú családi otthonok tervezése során is. Adolf Loos geometrikus síkokból szerkesztett felületei, Mies van der Rohe fekvő üveghasábjai és természetesen Le Corbusier vasbeton vázas hófehér, korai villáinak szellemi kisugárzása azonban szinte kimutathatatlan az időszak hazai családiház-építészetén. Sajátos ízlésviszonyainknak megfelelően a negyedik, nevezetesen Frank Lloyd Wright regionalista, a genius locit, vagyis a hely szellemét messzemenőkig alkotótársnak tekintő modora volt az egyetlen, ami jelentősebb arányban bemosódott napjaink építészeti közgondolkodásába. Szeretjük, ha az alaprajz világos, de nem minimalistán mechanikus. Ha a tető nem lapos, de már nem is alpesiesen terül fölénk. Ha feltárulkozik valamilyen természetesebb, hagyományosabb anyagminőség - mondjuk tégla - a homlokzat bizonyos szakaszain, de már nem feltétlenül erőltetjük a harsogó terméskő lábazatot. Stb. stb�
F. L. Wright a szántóföld szélén
Talán erősíti e fentiekben taglalt okoskodás igazságtartalmát, ha végiglapozzuk a nemrégiben Szép Magyar Könyv díjjal jutalmazott, Lévai-Kanyó Judit szerkesztésében tavaly megjelent Öt ház című albumot. Ha valakit, akkor Wrightot biztosan értik építészeink.
Furcsa szituációban, Győr "agglomerációjának" szélén, egy talán néhány évvel ezelőtt felparcellázott, közművesített és azóta kiépült tehetős kertváros legszélső utcájában találtam a fentiek igazolásának újabb eklatáns példáját. Itt, egy hamisítatlan szántóföld szélén, tulajdonképpen meglehetősen szűkre szabott telken áll ugyanis Rosta S. Csaba (RAS Építészstúdió) győri építész egyik legújabb keletű családi háza.
A barátságosan alacsony kerítéssel övezett épület nyugodt, földszintessé lelépcsőző, egyetlen hangsúlyos központi tömeg tengelyére felfűzött részletei jól funkcionáló alaprajzot sejtetnek. A kissé a szokásosnál magasabbra húzott, érdekes tónusú téglalábazat tovább erősíti az épület stabil "ültetését". Ugyancsak karakteresen simítják a földhöz a lapos tető síkjai az épületegészt.
Ha belépünk az épületbe, wrightos olvasatunknak újabb igazolását látjuk a lakóhelyiségek egymástól függetlenített, intim kialakításában, amelyek túlzott szeparáltságát azonban nagyszerűen oldja a centrális kompozíciójú nappali karzattal kétszintessé tett nagy belmagasságú tere. Minden ide fut össze, itt találkozik a család apraja-nagyja. Erre az átriumátiratként is felfogható központra rímel a szülők hálójának természetes megvilágítást biztosító kis belső sziklakert, ami itt egyáltalán nem hat luxusnak, kivagyi építészfrázisnak. A belső tér acélrácsos lépcsői, galériája, az imitt-amott feltűnő látszó betonfelületek a mennyezeten azonban már sejtetik, hogy a fiatal technokrata értelmiséghez tartozó, családos megrendelő nem elégedett volna meg egy egyszerű, nosztalgikus Wright-utánzattal, imitációval. Valószínűleg ezért is választotta Rostát, aki majd évtizednyi munkával a háta mögött keveset veszített kísérletező kedvéből, lendületéből. A belső részletek ugyanis jól példázzák azt a szemléleti fordulatot, amely a klasszikus modern építészeti stílusokat immár egy évszázaddal létrejöttük után is képes vitalizálni, megújítani. Igen, ezért is hagytam legutoljára azt az épületelemet, amely pedig az utcáról is rögtön szemet szúr. Amely emblematikussá, egyedivé, személyessé és szerzőivé teszi ezt a családi házat. Egy a ház sarkáról lendületesen leváló, lebillenő hullámlemez héjazat, amelyet akár azonosíthatnánk egyfajta hajóorrmotívummal is, hiszen Rosta irodája egy Rába-parti hajón székel, első kiemelkedő színvonalú, megépült munkája pedig az evezősök pályájára szánt toronyépület volt. Véleményem szerint tévednénk azonban, ha ezt az egyszerű formai hasonlóságon alapuló értelmezést erőltetnénk. Másról van itt talán szó, ha figyelembe vesszük, micsoda elemi erővel dinamizálja a hagyományos, nyugodt, merőleges síkokból összeálló rendszert ez az épületelem. Átírja az épület egész főhomlokzati kontúrját, valami nagyon mai hangulatot, ezredfordulós progressziót, sőt indusztriális, "technós" réteget visz fel a ház felszínére úgy, hogy mégsem tűnik puszta karosszériaelemnek ez az idom.
A billenő sarok átmetszett "ablaksávjai" mögött pedig ott lüktet a ház immár belső lényege. Nyugi van! F. L. Wright szelleme lassan továbbimbolyog a zsíros szántás barázdái felett.
Martinkó József
Az OCTOGON Építészetkritikai Műhely tagja
