A sokszereplős drámában - építkezés - talán beruházó és építész kapcsolata a legkényesebb. Lakást vagy irodát az vásárol az épületben, akinek épp gusztusa van hozzá (meg a többi szempont), az önkormányzat annak adja el a foghíjtelket beépítésre, aki többet fizet érte (meg a többi szempont), fejlesztő viszont azzal az építésszel terveztet, akiben megbízik, hiszen ő a megbízó. Nem egy döntésről, vagy egy adásvételi szerződésről, csip-csup akcióról van szó, hanem hosszadalmas közös munkáról, közös célokról és elképzelésekről, mi több, közös küldetésről. Esetünkben a folyamat eleje és vége között eltelt idő vasfoga alaposan megcsócsálta az épülő ház minőségét. A tervektől a végtermék sok helyen eltér, ami nem ritka, ám annál kiábrándítóbb történet. Osváth Gábor építész, az épület tervezője szerint a végső simítások, a befejező fázis döntései már az ő bevonása nélkül történtek.

Feltűnő a kőburkolat hamissága, mely a nagyrészt elhanyagolt, mégis áthatóan városi atmoszférában nem csoda, hogy nem találja meg a madárcsicsergést, a lombsusogást, ami esetleg igazolná jelenlétét. Lehet, hogy ha a tervek szerinti minőségben látjuk viszont a lábazat kőburkolatát - mely emeletmagasan takarja az utcai homlokzatot, az itt közlekedők testközeli élménye -, talán önálló jelentést talált volna ebben a környezetben. Nem feltűnő, de lehet, hogy az erkélyek rácsozata fafogódzókkal hitelesebben mutatott volna, vagy az ablakokat lezáró ragasztott téglasor nem lenne egyszerűen gagyi, álságos, ha a tervező kívánsága szerint valósultak volna meg. Mindezt már nem fogjuk megtudni.

Feszített tempóban, körülbelül másfél év alatt épült fel az ötemeletes, szintenként öt lakással rendelkező társasház. Volt időszak, hogy hetenként ritytyentettek új födémet a födém fölé, míg a kívánt magasságba nem kerülhetett a tető. Ilyen tempóban nem csoda, ha a munka, a résztvevők hangulata vagy az eredmény kevéssé vidám.

De az Izabella utcai társasház egyáltalán nem kellemetlen vagy buta. Sőt, a részleteken felülemelkedve - üveglift röpít az ötödikre -, említhető tartalmakat tár elő. Az építész koncepciója szerint a ház kifordított, inverz változat, válasz Budapest megszokott gangos házainak. Ha egy sűrű erzsébetvárosi utcán sétálunk, házak kapuján, foghíjak deszkakerítésén bekukucskálva nagyjából tudjuk, mit várhatunk. Belső udvart, körfolyosókat - gazos szemetet, tűzfalakat. Ezeket a vízióvá sűrűsödött képeket próbálta az építész megvalósítani a társasházon. Kifordított tűzfalakat, kibelezett épületet próbált volna eljátszani a házon megjelenő anyagok nyelvén is, miután a térformálás nyelvén sikerült. Az alaprajz beváltotta a hozzá fűzött reményeket, ha a végső megjelenést tekintve nem is teljesen.

Nyitott, erkélyes lépcsőház fordul ki az utcára, a lakások pedig nem egy belső udvart öveznek, hanem a lift mint központ köré szerveződő rövid folyosókról nyílnak. Merőlegesek az utcára az emeleteket összekötő lépcsősorok, ám a félszinteltolásos belsőudvarra az utcával párhuzamos lépcső vezet. Így hát, míg felsétálunk a liftig, az utcára bámészkodhatunk, nem egy cet gyomrában tűnik el az érkező, hanem az áttört falakon keresztül kapcsolatban marad a külvilággal. Dupla garázs legalul, és két luxuslakás is helyet kapott a legfölső szinten, ezek teraszaikkal csodás panorámát kínálnak a barnás-vöröses cserepes tetőrengetegre, és a Hevesi téri Magyar Színház dombormíves falára.

Ahogy a lépcsőház kissé kilóg az utcára, azonképp lóg ki a környék hangulatából ez az új épület is. Cserébe lehet a lépcsőház korlátjára könyökölve hoszszan nézelődni belőle kifelé, ebben akár még divatot is teremthet a pesti foghíjbeépítések körében.

Szeszlér Vera
Az OCTOGON Építészetkritikai Műhely tagja