Mindenféle autók parkoltak az utcában, régiek és újak egyaránt, köztük olyanok, amelyek már időtlen idők óta ott álltak, a kerekük rég leengedett, s csupán egy a szélvédő alá biggyesztett, reszketeg kezekkel írott cédula jelezte, hogy a járműnek még érvényes forgalmi engedélye van. A sok ütött-kopott járgány között Sárosdinak napokon keresztül fel se tűnt egy zöld Wartburg - helyesebben feltűnt, észrevette, hogy ott van, ám figyelmet csak azután fordított rá, amikor egyik reggel kicsit közelebb haladt el mellette, és észrevette, hogy alszanak benne.

Egy fiú és egy lány aludt a zöld Wartburg hátsó ülésén. Mindkettejük fülig csavarózott egy-egy kopott pokrócba. Az ablakokat résnyire leengedték, hogy bemenjen némi levegő. Amikor Sárosdi még közelebb lépett az autóhoz, a lány kinyitotta a szemét. Szép arcú, kedves tekintetű, villogó szemű lány volt. A prózaíró zavartan elkapta a fejét.

Másnap ugyanott látta őket. A fiú aludt, a lány egy kiflit majszolgatott. Sárosdi bebámult az ablakon, a lány viszszanézett rá, és elmosolyodott: a szép arcához, a kedves tekintetéhez, a villogó szeméhez határozottan jól állt a könnyed, mégis őszintének tűnő mosoly. A prózaíró harmadnap reggel is az autóban találta őket, a lány akkor is korábban ébredt, mint a fiú - épp nyújtózkodott, amikor Sárosdi elhaladt a jármű mellett, s ahogy észrevette a prózaírót, ezúttal is elmosolyodott. Ujjatlan, feszes trikót viselt, az autó szűk belső terében próbálta átmozgatni a karjait. A zöld Wartburg egyébként napközben mindig üresen állt: akárhányszor járt arra, Sárosdi csak reggelente látta benne a párt.

Egyik este az esti sétájáról hazatérve az egyik utcai lámpa halovány fényében a prózaíró messziről egy női sziluettet pillantott meg. Látásból ismerte az esténként a környéken álldogáló lányokat, s úgy rémlett neki, annál a lámpánál senki nem szokott álldogálni. Ahogy közelebb ért, úgy kezdett egyre jobban bizonyos lenni, és bár az utcai lámpa halovány fényében az arcát nem látta tisztán, végül a mosolyáról ráismert a wartburgos lányra. Mert az a lány nagyon szépen tudott mosolyogni. Olyan szépen, hogy Sárosdi tudta: aznap éjjel ezt a mosolyt fogja látni képzeletében elalvás előtt. A prózaíró hátrahőkölt, aztán, mint akit rajtakaptak valamin, sietősre vette a lépteit, és befordult az utcába. Egy pillantást vetett a zöld Wartburgra: nem ült benne senki, csupán a két kopott pokrócot látta a hátsó ülésen heverni.

Ha nem is minden este, azért elég sűrűn látta az utcai lámpa halovány fényében álldogálni a lányt. Időnként kilépett, időnként belépett a lámpa fénykörébe, Sárosdinak néha úgy tűnt, talán nem is annyira egyértelmű, miért álldogál ott. Ha közelebb ért hozzá, a lány minden alkalommal rámosolygott. Nem csábosan, nem magát kelletően - úgy, ahogy az ismerőseit üdvözli az ember. S ugyanez a mosoly ült a lány arcára reggelente is, amikor a zöld Wartburgban ébredezve megpillantotta a jármű mellett lófráló Sárosdit.

Aztán egy este a lány ráköszönt a prózaíróra. Kissé rekedt hangja volt, Sárosdit meglepte a köszönés, biccentett, zavartan továbblépni készült, amikor a lány azt kérdezte tőle: "Tudsz adni egy százast?" "Százast?" - kérdezett vissza csodálkozva Sárosdi. "Igen, egy százast - felelte a lány, miközben rendületlenül mosolygott. - Vennék itt az éjjel-nappaliban pár kiflit. Ha egy százast adsz, tudok annyit venni, hogy reggelire is marad."

Miután a százast átadta, Sárosdi rádöbbent, hogy napok óta nem látta a zöld Wartburgban a fiút. Elhessegette a rá törő rossz érzéseket, úgy döntött, nem töri az okokon a fejét. Nézte, ahogy a lány bemegy az éjjel-nappaliba kiflikért, és arra gondolt: milyen jó, hogy tud mosolyogni. S milyen szépen mosolyog.