Az első világháború után az egész Egyesült Államokat megrázta az a prognózis, hogy az ország kőolajkészletei hamarosan kimerülnek. Még a geológiai szolgálat vezetője is úgy jövendölte, hogy 9 éven belül kifogynak a készletek. E hisztéria közepette 1924-ben Coolidge elnök egy testületet állított fel az ország kőolajkincsének megőrzésére. Időközben Nagy-Britannia is szembesült készleteinek korlátjaival, így közel-keleti érdekeltségei felé nézett. A ciklikusan visszatérő olajpánik a nyugati politikai köröket afféle "olajimperializmusba" hajszolja, vagyis arra, hogy közvetlen vagy közvetett ellenőrzést szerezzenek a világ nagy szénhidrogénmezői fölött. Holott a világ jó darabig még biztosan nem fogy ki az olajból. Érdemes áttekintenünk, mit ír erről a téma egyik szakértője, az olasz Leonardo Maugei a Science című lapban.

A "végzet" jelenlegi modellje az amerikai K. Hubbert 1956-ban publikált tanulmányára vezethető vissza, és több tényezőn alapul. Az első, hogy bolygónk geológiai szerkezete jól ismert és feltárt, úgyhogy újabb olajmezők felfedezése nem valószínű. A második, hogy a több ezernyi olajmező egyenetlen elterjedése és kapacitása, továbbá a jövőbeni felfedezések bizonytalansága egy ún. központi határszabályt követ. E szabály azt állítja, hogy a véletlenszerű változók nagy számának összege normál elterjedést mutat, és egy harang alakú görbét rajzol ki. Nulláról indulva a termelés növekszik, egészen egy csúcsig, amikor a kinyerhető készletek fele már elapadt. Ezután a folyamat visszafordíthatatlanul esik, ugyanazon sebességgel, ahogy nőtt. A görbe alatti terület egy olajmező kumulatív termelését, más néven a végső kinyerhető forrásokat mutatja, vagyis amit még tartalmaz, illetve a kitermelés élettartamát. 1956-ban Hubbert pontosan megjövendölte az Egyesült Államok csúcskitermelésének időpontját (Alaszka nélkül, hiszen azok a mezők akkor még ismeretlenek voltak). A Hubbert-görbék azonban nem fejezik ki az olajkitermelés és a készletek összetett és dinamikus természetét, mert statikus modellen alapulnak: megkérdőjelezhetetlen hit a kor geológiájában, nem véve számításba a műszaki haladást és a bekerülés/ár alakulását. A modell sikere végül is annak tulajdonítható, hogy éppen a világ legjobban kutatott és feltárt területére végezte Hubbert a számításokat. Máshol a kitermelés mintázata nem mutat harangformát, inkább folytonossági hiányokat jelez. A Hubbert-görbe különféle változatait használva több geológus végzett becsléseket az elmúlt 20 évben. Az egyik legjobb C. Campbellé, aki azt jósolta, hogy a csúcstermelés 1989-ben következik be.

Érdemes azonban néhány fogalmat tisztázni. A bányászatban létezik ún. megkutatott készlet és műre való készlet. Az előbbi egy ásványi nyersanyag fizikai értelemben vett ismert készletét jelenti, mindenféle kapcsolódó gazdasági érték, illetve a kitermelés valószínűségének becslése nélkül. Ez azt is jelenti, hogy vannak készletek, melyeknek mennyisége ismert, de sosem fogják kitermelni (ilyen pl. az óceánvíz aranytartalma). A műre való készlet azt jelenti, mekkora az a mennyiség, amely az adott technikai feltételek mellett adott időben gazdaságosan kitermelhető. Bár az olajtartalékok nyilvánvalóan végesek, valójában senki sem tudja, hol is van ez a bizonyos vég. Az olaj porózus kőzetekben tárolódik, igen nehéz felbecsülni, hogy mennyi termelhető ki belőlük gazdaságosan. Néhány régió még mindig viszonylag feltáratlannak tekinthető. Az ismeretek pedig tovább növekszenek egy-egy mező kitermelése során. 1899-ben például felfedeztek egy kaliforniai olajmezőt. 1942-ben úgy számoltak, hogy még 54 millió hordó a tartaléka, ám a következő 44 évben nem 54, hanem 736 millió hordó nyersolajat adott, és valószínűleg még további 970 millió hordónyi termelhető ki. A mező maga nem változott, csak a róla szerzett ismeretek. 1981 és 1996 között a világ 186 legnagyobb és legjobban feltárt olajmezőinek készlete becslés szerint 617 milliárd hordóról 777 milliárdra nőtt, anélkül, hogy újabb felfedezés történt volna az illető mezőkön. Sok kutató szerint e tendencia folytatódik. Például a legutóbb felfedezett nagy kazahsztáni lelőhelyet, a Kashagan-mezőt már évtizedek óta ismerték, de csak szénhidrogén-tartamú üledékek lehetőségét mutatták ki. A 90-es évek második felében nemzetközi kutatócsoportok 2-4 milliárd hordóra tették a készleteit. 2002-ben csupán két új kutatófúrás nyomán a kinyerhető menynyiség már 7-9 milliárd hordóra rúgott, aztán 2004 elején újabb fúrások nyomán már 13 milliárdra. És ez csak a kezdet, mert a reménybeli 5500 négyzetkilométeren összesen 6 fúrás mélyült, ami nagyon kevés a pontosabb készletbecsléshez, és több hasonló geológiai szerkezet is van a vidéken.

Az új feltárásoknak, fúrásoknak és kinyerési technikáknak köszönhetően világviszonylatban drámaian esett az egy hordóra jutó kutatási költség: az 1979-81-es 21 dolláros árszintről 1997-99-re 6 dollár alá. Ugyanakkor a kinyerési arány a világ olajmezőiről az 1980-es 22 százalékról a mai 35 százalékra nőtt. Az a különös helyzet, hogy a folyamatos vészkiáltások ellenére mai becslés szerint a világ kitermelhető olajtartalékai még 40 évig kitartanak (1973-ban még 35 évet jósoltak). A kritikusok megjegyzik, hogy az új felfedezések csak egynegyedét pótolják a világ éves fogyasztásának. Az olajban gazdag országok azonban az utóbbi húsz évben minimalizálták az olajkutatásba való befektetéseiket, valószínűleg attól tartva, hogy piaci többletet idéznek elő, ami 1986-ban azt váltotta ki, hogy az olaj hordónkénti ára 10 dollár alá esett. Szaúd-Arábia és Irak, mely a világkészlet 35 százalékát birtokolja, csak néhány régóta ismert mezőről termel ki olajat, bár ennél sokkalta többet fedeztek fel. A külföldi beruházások elől elzárt országokban a technika sok esetben elavult. Ugyancsak az utóbbi húsz év jellemzője, hogy a nagy nemzetközi olajcégek nem fértek hozzá a legnagyobb és leggazdagabb, olcsóbb Perzsa-öbölbeli tartalékokhoz.

A szénkorszak akkor kezdődött, amikor Angliában a fakészletek fogyatkozása során emelkedni kezdett a szén ára. Két évszázaddal később az olaj vette át a szén helyét, ám eközben a szénkészletek nem merültek ki, sőt nem is csökkentek. Az olajutánpótlás nem a készlethiány, hanem a költségek és a fogyasztói igény kérdése. Ez pedig már nem a geológia és a technika, hanem a politika játszmája.

Repülőgép karbonsemleges szójahajtással

Még a zöldmozgalmak sem találhatnak kivetnivalót a legújabb repülőgép üzemanyag aspiránsban, a szójaolajban. A működő motorokat thai vendéglők illata lengi körül, és szén- dioxid-kibocsátásuk sokkal kedvezőbb, mint a hagyományos repülőké.

A kőolajkészletek szűkös volta miatt egyre nagyobb szerepet fognak betölteni az alternatív üzemanyagforrások. Amerikai biokémikusok szerint a repülésben a szójaolaj fogja átvenni az eddig használt kőolajszármazékok szerepét. Megújuló üzemanyagforrásként a szójaolaj szénkibocsátás szempontjából "karbonsemleges", vagyis elégetésekor csak a légkörből kivont szén jut vissza a levegőbe.

A repülésben azért is tenni kell valamit, mert egy tanulmány szerint 2050-re például az Egyesült Királyság üvegházhatást okozó gázkibocsátásának 75 százaléka a repülésből származik majd. Korábban is kísérleteztek bio-üzemanyaggal a repülésben, de eddig kevés sikerrel. Alapvető probléma volt a fagyási hőmérséklet. A repülőgép- üzemanyagok nem fagyhatnak meg

-40°C-on sem, a növényi olajok pedig már nulla fokon megdermednek. Az amerikaiak a szójaolajtól várják az áttörést. A Purdue egyetem munkatársai egy olyan keveréket állítottak elő, amely -40°C-ig nem fagy meg. Lényegében a hamar megdermedő zsírsavakat alakították át könnyen párolgó észterekké, és kivonták a maradék, könnyen megfagyó komponenst. Az optimális feldolgozással a hagyományos üzemanyag 40 százalékát tudják kiváltani. Az új terméket turbómotoros gépen tesztelik. (K. Z. P.)