Kovács László nem gondolkodik azon, hogy újraindul a pártelnöki tisztért. Ezt ő mondta így kedden. Idegen nyelvre nehéz lenne pontosan lefordítani, hogy ez mit is jelent, mi azért érteni véljük. Azt már kevésbé, hogy ha márciusban, a Szólás szabadsága című műsorban még igen egyszerűen fogalmazva azt mondta az MSZP elnöke, hogy 2004 őszén, a tisztújító kongresszuson nem jelölteti magát újra, mennyivel lett most bonyolultabb a helyzet, de legalábbis az azt leíró mondat.

Igaz, általában sem sokat lehet érteni az MSZP élén történtekről. Már az sem volt a tagságnak könnyen feldolgozható, hogy Németh Miklós rögtön a kezdetekkor, 1990-ben függetlenként indult a választásokon, s nem az identitását kereső párttal, ahogy később sem volt érthető, miért kell 2001 tavaszán kívül keresniük miniszterelnök-jelöltet, s ha igen, miért éppen Németh Miklóst, aztán hogy miért nem őt találták, hanem Medgyessy Pétert. Hogy a siker csúcsán Kovács László miért jelentette be 2005-ös távozását. Miért hozta ezt előre? Okát nem adta a szokatlan lépésnek. A "jöjjenek a fiatalok" kevéssé meggyőző. A szokáshoz képest most annyival jobb a helyzet, hogy legalább választási vereség után van az MSZP, ez önmagában indokolhatja a váltást, de korántsem biztos, hogy kormányzati pozícióban, ilyen viszonylag elviselhető különbségnél ez a legmegnyugtatóbb megoldás a szocialisták számára.

Az a benyomás keletkezik, hogy a szocialisták gerjesztik a belső válságaikat, egészen odáig, mígnem maguk is arra a következtetésre jutnak, hogy külső segítség (Németh, Medgyessy) nélkül nincs megoldás, miközben a külvilág számára teljességgel követhetetlen konfliktusaik politikai tartalma.

A helyzet most annyiban sajátos, hogy valóban volna min gondolkodni. A kampányt elmérték. Ez csak részben taktikai hiba. Abban a részben, amelyben a Fideszre, mint - jól bevált - ellenségre építették mondandójukat. Nem bíztak abban, hogy ha elmondják, amit a ciklus első felében tettek, arra figyelnek is az emberek. Nem vették észre azt sem, hogy a Fidesz elmozdult onnan, ahol két éve még mély sebeket ejtő találatok érhették. Kövér 2002-ben azt mondta, hogy addig, míg "ezek ki nem halnak", nem lesz itt semmi. 2004 áprilisában Orbán Viktor viszont megelégedéssel nyugtázta, hogy kétpártrendszer alakul Magyarországon, és semmi kifogása nincs a partnerrel szemben. Ez nem ugyanaz a helyzet. A Fidesz békülékenynek mutatott arca hiteltelenné tette az ellene indított kampányt.

A taktikai hiba mélyebben fekvő baj tünete is lehet. Ez abban áll, hogy az MSZP bizonyos értelemben a Fidesz fogságába került. Sikeresen vitatta el az előző ciklus akarnokságait, szegényekkel szembeni ridegségét, érzéketlenségeit, meggyőző ellenpontja volt a radikál-konzervatív pártnak. A korrigálás után azonban nem váltott. Továbbra is a Fidesz ellentéteként fogalmazza meg magát. Nem látszik viszont, hogy mitől kellene szeretni ezt a pártot. Sőt: hogy ők maguk mit szeretnek önmagukban. A kormány utakat épít, becsatornázza az infrastrukturális uniós pénzeket, orvosolja a durva igazságtalanságokat, közigazgatási és más reformokkal gyürkőzik. Ha mindent jól végez, attól sem mondja senki, hogy boldogabb lett általuk. S ha valaki azt gondolná, hogy ezek gyerekes szempontok, nézzen meg egy Fidesz nagygyűlést: az értelem gondozására kisebb gondot fordítanak, mint az érzelmek hevítésére. És vegye számításba azt is, hogy ha nem változik semmi, akkor az MSZP mellől egyszerűen elöregszik a szavazóbázis, mert a fiatalok nem értenek a nyelvükön. És nem is fognak megtanulni.

Ha Kovács László tényleg azt mondta, amit ígért, akkor most utódlási harc következik. Egyelőre rossz előjelekkel. Neveket lehet sorolni, hozzájuk köthető világ- és emberképdarabokat nehezebben. Márpedig, ha nem érik el, hogy a küldöttek által választott elnökről ez egyszer a kongresszusi csarnokon kívüli emberek is megmondhassák, hogy miért éppen ő, azonkívül, hogy a legtöbb szavazatot kapta, akkor más reménye nem marad a szocialistáknak, mint a Fidesz, amelynek ellenében őket kell választani.