A gyógyszerárak előbb vagy utóbb várható 150-200 százalékos emelkedése (közelíteni fognak az európai árakhoz) szét fogja feszíteni a költségvetést. Ketyeg tehát a gyógyszerbomba. Mindenki a magyar kormányzat szociális érzéketlenségéről fog beszélni - ezt jósolta Vizi E. Szilveszter az MTA alelnöke 1998-ban. Azóta már ő a tudományos testület elnöke. Más nem változott. A mostani kormány gyógyszerügyben szociálisan érzékenyen, ám jogilag érzéketlenül próbált beavatkozni. A ketyegés nem csitul. Nem is fog. De robbanás sem lesz. Ez a különös ebben a háborúban.

A gyógyszerfronton semmi sem normális. A legfrissebb példa: a kormány legutóbb egy nyisszantással levágott tizenöt százalékot az árakról, majd e zsugorított formában fél évre fagyasztani rendelte őket. Az Alkotmánybíróság kimondta, ezt nem teheti. A kormány köszönte a tanácsot, módosította az ártörvényt, hogy így immár kilenc hónapra is befagyaszthassa a gyógyszerárakat. Ha a feltételek ezt indokolják. A feltételek azonban itt mindent s mindennek az ellenkezőjét is indokolják. A gyógyszerpiacon az orvosok rendelik az árut. De nem ők fizetik. Annyit vesznek, amennyit jónak látnak. A költségek döntő részét a tb (kezese az állam) viseli. A gyógyszergyár, illetve a kereskedő lényegében korlátlan fizetőképességű vevővel áll szemben. Ziccer helyzet. Ki is használják. Az árakért kell csak verekedniük. Az egész rendszer fókuszában pedig ott áll a szenvedéseire enyhülést kereső ember, akinek kínos azt mondani, hogy van gyógyszer e bajra a világon, csak neki nem jut belőle. Megutálja azt, aki ezzel állna elő. Ez az egyetlen terület, ahol elvileg minden magyarnak járnak a világ legjobb termékei.

Könnyű lenne rámondani, hogy ez nem megy. Megoldás? Ha a gyártók nem látják be, hogy nálunk nem kérhetnek annyit, mint máshol, kapjanak csak hatóságot a nyakukba. Ők viszont állítják, hogy itt sokkal olcsóbbak, mint Nyugat-Európában. Szerintük a magyar költségvetés a zsugori.

Tény, hogy a magyar egészségügyből s a gyógyszerkasszából is hiányzik pénz. De butaság volna mindig annyit bele tölteni, amennyi éppen kellene, mert sohasem lesz elég a pénz. A legtöbb nyugat-európai országban is próbálják az orvosokat arra szorítani, hogy arányosítsák a remélt gyógyhatást az árakhoz. A gyártókkal pedig változatos és csak ritkán finom eszközökkel harcol az állam az árak növekedésének csillapításáért. A gyártók viszont abban érdekeltek, hogy növekedési hormonjaikat beadják az áraknak is. Mi a gond? - teszik fel a kérdést, hiszen a nyereségből újabb gyógyszer lesz. Ne keressünk a vitában győztest. Nincs és nem is lehet. Nem összetartozó logikákat kell együtt működtetni ugyanis. A piaci rendszer és szabályai absztrakt szereplőkre épülnek, fogyasztókra, eladókra, akik vagy találkoznak, vagy nem. Itt viszont belép a szenvedő, így teljes ember, akinek jár az áru, de nevében pénzzel kell fizetni egy gazdasági vállalkozónak. Neki ugyanis akkor, amikor szükség van rá, aligha lehet elegendő pénze.

A magyar Alkotmány szerint mindenkinek jár a legmagasabb szintű egészségügyi ellátás. Arról nem szólhat az alaptörvény, hogy ez azt jelenti-e, hogy Mercedes-szintű, Suzuki-típusú ellátás jár, vagy csak épp kocsit kell adni. A modern társadalmak egyik legtiszteletreméltóbb konfliktusáról van itt szó, amelynek nincs jó megoldása. Bonyolítja a helyzetet, hogy ez sem található meg politikai közreműködés nélkül. Ezen a fronton pedig olcsón lehet nagy rokonszenvdózisokat begyűjteni. A kampányban ezért a Fidesz be is jelentette, hogy a szocialisták lepaktálnak a gyártókkal, és petícióba foglalta, hogy a gyógyszer ára nem nőhet. Ez a megalkuvó kormány pedig akkorákat csapott oda a gyártóknak, hogy az csattanjon, de lássa is mindenki. Rá is szóltak az alkotmánybírák. Az ügy maga viszont ketyeg tovább. Egymás felé hadonászva nem is lehet közelíteni feléje. Biztató viszont, hogy egyetlen nappal a választás után a képviselők egyhangúlag szavaztak a gyógyszerárról. Lehet, hogy lesz néhány alkalmas hónap erre az ügyre is?