A szociológusok néhány lakóteleppel kapcsolatban a szlömösödés fogalmát használják. Erről sem az ott élők zöme tehet (ők inkább a szenvedő alanyai), hanem azok, akik miatt a liftek nagyrészt olyanok, amilyenek, akik összefirkálják a falakat, üres befőttesüvegeket hajigálnak ki az ablakokból, és a gyerekeik a késő estéket talán éppen a bevásárlóközpontok játéktermeiben töltik. A panelproli kifejezést is inkább egy viselkedésforma jelzéseként használtam; a legtöbb ilyen embernek, éljen bárhol, általában nem a pénztelenséggel kell megküzdenie. Nem feltétlenül ő számol a hónap közepétől visszafelé a fizetésnapig, mint annyian az országban. Egy üzlet színvonala azonban árulkodhat a környezetéről, függetlenül az ott élők többségének és a bevásárlóközpont üzemeltetőinek szándékaitól.

Tökéletesen megértem Jármay László felháborodását is. Ő a Pólus Center Üzemeltető Kft. ügyvezető igazgatója, és természetesen nem érthet egyet az ilyen kritikával. Soraimat olvasva talán valami olyasmit érezhetett, mint én, amikor azt mondta a fiam óvónője, hogy a gyerek sovány, rosszul eszik, és beszédhibás. Az én tökéletes fiam. Az igazgató úr szememre veti, hogy a szakmai hozzáértés legcsekélyebb jele nélkül írtam. Azt hiszem, ez a bizonyos szakmai hozzáértés - sajnos - nemcsak belőlem: a legtöbb vásárlóból hiányzik. De vajon nem nekik készülnek-e a plazák? A Pólust - mint Jármay úr írja - évente tízmillió ember keresi fel, a létesítmény hetvenmillió dollárból épült negyven év amerikai és nemzetközi tapasztalatai alapján. Kétszázhetven kereskedő és szolgáltató legalább ekkora tőkét vonultatott fel, több ezer embernek ad munkát. De vajon hány vásárló gondol erre, amikor az üzletközpontban sétálgat? Ha tévedtem, készséggel elismerem. De mit lehet tenni azokkal, akik a Pólusban vásárolva netán ugyanazt veszik észre, amit én?

A Pólus Centernek és a Westend Citynek azonos az építtetője, ezért eleve az utóbbit szántam a Plazafíling sorozat következő részének. Főleg azért, mert ez a bevásárlóközpont merőben más. A Westend egy egész városrész képét alakította át, noha a Nyugati téri aluljáróban másként festenek az éjszakák, mint a bevásárlóközpont nappalai. A Westend lehetne bárhol Európában, és az itteni boltokat járva úgy érezhetjük, mintha máris csatlakoztunk volna a fejlett világhoz, akkor is, ha az emeleti üzletek jelentős részében a látogatók zöme csak vágyakozik a kínálat láttán.

A parkoló autókat kamerákkal figyelik, az épületben nem terepszínű ruhás, hanem öltönyös, fehér inges biztonsági emberek nézelődnek, akik azt is megkérdezik, miben segíthetnek. Az egyik cipőbolt kirakatában az eladólány tollseprűvel porolgatja a lábbeliket, a szinteken igazi növények teszik otthonossá a patikatisztaságú belső teret, a korlátok mellett több száz gyermekrajz vonja magára a vásárlók figyelmét. A Westendben jó érzés sétálni. A dohányosoknak nem kell a parkolóházba vezető hidakon, a szabadban füstölniük, mert a bejáratnál italautomatával felszerelt, kávéházak hangulatát idéző dohányzóhelyiség is van. A parkolójegy fizetésekor nem kell apró után kutatni, mert van pénzváltó gép, s egy másik berendezés a papírpénzeket is elfogadja.

Egyszóval, egy cseppet különbözik a XV. kerületi centertől, amely kétségkívül sokkal öregebb. Valaha a Pólus is olyannak készült, mint a Westend. Ha ma is olyan, akkor megkövetem Jármay urat. Ha pedig nem, mert hasonult a környezetéhez, akkor talán más igények kielégítésére szolgál.