Kérdés, hogy temetői csend fogadja-e az Alkotmánybíróság döntését, amellyel megtiltotta a gyűlöletbeszédet tágabb körben büntetni rendelő törvény hatálybalépését. A temető csendjének vágyában fogant ugyanis a büntető törvénykönyv módosítása. A legutóbbi választásokat követő októberben, amikor a 301-es parcellánál koszorúzni kívánó \'56-os elítélt Mécs Imrét gyilkos hazaárulónak nevezte a politikailag ellenérdekelt sokaság. Sokan azok közül, akiket mindez és számos előzménye taszított, legalább a temetőben csendet akartak, ha már a stadionokból, némely médiaszegletekből, rendezvényekről rendre olyan szavak csapódtak a világba, amelyektől sok ember riadtan csukott be ajtót, ablakot, kapcsolt ki rádiót, tévét, került minden idegent. Akkor úgy gondolták a szocialisták, az igazságügy-miniszter és az SZDSZ jelentős része, hogy valamit tenni kell, mert a hatályos törvények szerint nem lehet olyasmit mondani Magyarországon, amely felkeltené a bíróságok érdeklődését. A törvény addig csak az uszítást rendelte büntetni, vagyis valami olyasmit, ami érzelmileg úgy felkavarja a nagy nyilvánosságot, hogy az akár erőszaktételre is késznek mutatkozik. Azonnal és közvetlenül: célra tartva. Magyarországon azonban ilyen veszélyeset senki nem tud mondani, nem azért, mert nem akar, hanem azért, mert az emberek nem fogadókészek. Esetleg gyűlölködnek, de nem indulnak meg. Egyetlen kivételtől eltekintve e tényállás alapján több mint egy évtizeden át nem ítéltek el senkit.

Eközben a beszéd egyre ordasabbá vált. A tömeg csak kisebb részben. A jogalkotó mégis úgy érezte, tennie kell. Jelezni a társadalom akusztikusan és vizuálisan védtelen többségének, hogy nincs magára hagyva. Olyan jogszabály-módosítást fogadott el a parlament, amely nem kötötte volna a közvetlen és azonnali veszély feltételéhez a gyűlöletkeltő beszéd büntetését. Megelégedett volna a gyűlölet kiváltására irányuló akarattal.

Az alkotmányjogot és a magyar Alkotmánybíróságot értők többsége azonnal megmondta, hogy ez nem fog menni. Hogy miért nem, azt egy hétköznapi ésszel gondolkodó embernek éppen olyan nehéz megmagyarázni, mint azt, hogy nem lehetne kivégezni például a móri tömeggyilkost, ha elítélnék. Hogy az emberek túlnyomó többségének véleményével szemben miért nem lehet még csak vita tárgya sem a halálbüntetés visszaállítása. A válasz a jogrendszer szabad szemmel nem látható tartópilléreinek védelme. E ponton pedig hivatkozni kell az Alkotmánybíróság alapító és háromszoros elnökére, Sólyom Lászlóra, aki zenerajongó. Ő mondta, hogy nem idegen tőle az adornói gondolat, amely szerint az igazi zenei örömöt a partitúrák olvasása adja. Aki ezt megérti, fogalma lehet arról is, hogy miért nem lehet büntetni azokat, akik szándékosan halálfélelmet keltenek másokban.

Az Alkotmánybíróság most sem tett mást, mint amit első elnökének szellemisége parancsolt. A véleményszabadság korlátozását csak a legvégső esetekre engedi meg. A hétköznapi rasszizmus és a politikai alpáriság kakofóniáját, és az ezzel szemben természetes módon szólaló szirénhangokat egyaránt meg sem hallva, a jogi partitúra alapján hibátlanul ítélkezett. Véleményéért Magyarországon - gyakorlatilag - továbbra sem büntethető senki.

Elvont szinten ez nagyszerű, konkrétan majd megint be kell fognunk a fülünket. Így, ebben a megint csak Sólyom Lászlót idéző csendben, idehallatszik régről az elnök egy fontos megfigyelése: "Egészen halkan mondom, hogy még az egységes személyi számmal is lehetne élni, csak nem ebben az országban, ahol évtizedekig természetes volt, hogy az állampolgárok átláthatóak az állam számára, ahelyett, hogy fordítva lenne." Hogy tehát ez egy más ország volna. Kérdés, hogy milyen mélyek e másság gyökerei. Tudjuk, Németországban vagy Olaszországban a rasszista típusú beszédet szigorúbban büntetik, mint nálunk. Pontosabban: büntetik. A mi korábbi és jelenlegi Alkotmánybíróságunk eltökélten és keményen derűlátó. Szent meggyőződése, hogy annál erősebb az ország, minél szabadabb a beszéd. Lényegében korlátlanul szabad. Mindannyiunk javára szolgál, ha optimizmusukat igazolja a valóság.