Érdeklődéssel olvastam Gellért Miklós Sugárzó kételyek című írását (augusztus 15.) a mobil-rádiótelefonok egészségügyi kérdéseiről, illetve az erről szóló konferenciáról (a Mobil távközlés élettani hatásai, MTESZ, 2001. május 21.). Mint e konferencia szakmai programjának előkészítéséért felelős személy válaszolok a szerző által felvetett kérdésekre.

A mobil-rádiótelefonok hihetetlenül gyors elterjedése mindnyájunkat szembeállít azzal a kérdéssel, hogy vajon a maroktelefonok által kisugárzott rádiófrekvenciás elektromágneses tér nem jár-e az egészségre káros hatással. Ha igen, van-e ennek hosszabb távon valamilyen következménye? Felvetődik-e valamilyen népegészségügyi probléma, amelyet még időben kezelni kellene? Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) álláspontja is az, hogy az érintettek nagy száma miatt viszonylag kis egészségi kockázat is következményekkel járhat (lásd WHO 193. sz. ténymegállapító lapját a mobil-rádiótelefonokról, www.who.int/emf,, www.mobil.hte.hu). Ez azonban nem azonos Gellért Miklós nyitógondolatával, mely szerint: "aki szeretne kísérleti nyúl lenni egy világméretű tudományos kísérletben, használjon rádiótelefont". Ha tetszik, az emberiség egész civilizációs fejlődését tekinthetjük világméretű kísérletnek. Lehet vitatkozni azon, hogy az emberiség civilizációja teljesebb, boldogabb életet eredményezett-e számunkra mondjuk a kőkorszakhoz képest, de a mobiltelefon esetében csupán arról lenne szó, hogy a környezettel bonyolult kölcsönhatásban lévő eszköz lehetséges kockázatait fel kellene tárni, a kockázat csökkentése végett teendő intézkedéseket ki kellene dolgozni, és a lehetőségeket a "döntéshozó" lakosság elébe kellene terjeszteni.

Tény, hogy a rádiófrekvenciás elektromágneses terek kölcsönhatásba lépnek az élő szervezetekkel, és biológiai választ indukálnak. (Számos terápiás, diagnosztikai eljárás ezen alapul.) Azt azonban, hogy a mobiltelefonokból keletkező rádiófrekvenciás elektromágneses tér káros lenne az egészségre, eddig nem állapították meg. A WHO rendkívül fontosnak tartja ezt a témát, ezért 1996-ban nemzetközi kutatási programot indított ennek feltárására, amelyben magyar kutatók is sikeresen vesznek részt. Gellért Miklós szerint "...még olyan általánosan elfogadott vizsgálati módszerek sincsenek, amelyek lehetővé tennék az eredmények öszszehasonlítását". Ez nem igaz. A vizsgálati módszerek összehasonlíthatóak. A probléma az, hogy a várható és tapasztalt biológiai válasz olyan csekély, hogy a vizsgálati módszerek hibahatárán és a természetes biológiai szóráson belül mozog. A legfontosabb kérdésben, hogy a rádiótelefon okoz-e agydaganatot vagy más rákos megbetegedést, folynak a kutatások. A legjelentősebb ezek közül a WHO és a Nemzetközi Rákkutató Intézet 2000-ben indított és 14 fejlett ipari országot érintő epidemiológiai vizsgálata, melynek eredménye 2004-re várható. Ezt a kutatást rendkívül alapos megvalósíthatósági tanulmány előzte meg, hogy a csekély kockázat is kimutatható legyen, ha van.

A mobil-telekommunikáció a fejlődés motorjává vált, a telekommunikáció a legdinamikusabban fejlődő iparág. A szerző felveti a kérdést: "...ezeknek az alapelveknek a terhével a vállán maradhat-e egy kutató teljesen független, és képes lehet-e abszolút objektív vizsgálatra?" A válaszom: igen, ha hagyják nyugodtan dolgozni. Hozzá kell tennem, hogy a kutatók vállára nemcsak az ipari lobbi rakja a terhet, hanem legalább olyan mértékben a média, a civil szervezetek és egyéb "független" véleményalkotók is, akik csak a várakozásaiknak megfelelő eredményeket hallanák szívesen. A tudományos etikához azonban hozzátartozik, hogy csak tudományos folyóiratban publikált, ellenőrzött eredményeket teszünk közzé, vagy ha előzetes eredményről van szó, jelezzük, hogy abból még ne vonjanak le messzemenő következtetéseket! Talán érdemes megjegyezni azt is, hogy a mobilkommunikációnak mérhető életjavító, életmentő hatása van. Gondoljunk csak a balesetekre, hirtelen rosszullétekre, veszélyhelyzetekre. A környezetvédelemben is jelentősége lehet akár egy erdőtűz vagy szennyezés esetén, amikor a gyors beavatkozás óriási értékeket menthet meg.

Egyetértek azzal, hogy a mobiltelefonok hatásainak kutatása messze mögötte jár a technikai fejlődésnek, és így van ez sok más civilizációs eszközünkkel is. Nagy szükség lenne államilag finanszírozott kutatásokra. Évek óta küzdünk értük. A Hírközlési Főfelügyelet (HIF) felkérésére javaslatot tettünk egy hazai kutatási programra.

Hazai felmérés is igazolja, amit Gellért ír, hogy a mobiltelefont elfogadjuk, de a bázisállomásokat nem. A mobilt használók 70 százaléka (!) is elutasítja azt, hogy a közelében bázisállomás legyen. Pedig ezekről minden tudományos és szakmai fórum (pl. a WHO is) megállapította, hogy olyan kicsi a lakosságot érő rádiófrekvenciás terük, hogy egészségkárosító hatással nem kell számolni. Hazánk ebben különösen óvatos, hiszen az erre vonatkozó egészségügyi határértékeink és jogszabályaink szigorúbbak az EU-ban elfogadottaknál.

Gellért valamilyen félreértés folytán írhatta azt a Pécsi Tudományegyetem fiatal neurobiológusának előadásáról, hogy "egy szinte »saját szakállukra« végzett kísérletsorozat bebizonyította, hogy a rádiótelefon úgy befolyásolja az agyműködést..." stb. Ezzel kapcsolatban szeretnék néhány dolgot tisztázni. Az egyik: nem jó, ha a kutatókat megpróbálják aszerint minősíteni, sőt egymással szembeállítani, hogy az általa mondottak éppen összhangban vannak-e azzal, amit hallani szeretnénk. Külföldi előadóink az ENSZ illetékes bizottságának tagjai voltak, és természetesen törekedtek arra, hogy csak bizonyított, tényeken alapuló kijelentéseket tegyenek. A másik: a kutatómunka napjainkban csoportos tevékenység. Ezt a kutatást sem "saját szakállra" folytatták, hanem többek között a mi intézetünkkel együtt, az Egészségügyi Minisztérium által támogatott kutatási program keretén belül. Idézhetnénk József Attilát is: a kutatót sem szülheti hétszer az édesanyja, ezért kutatócsoportban dolgozik: egy, aki felveti a problémát, egy, aki megszervezi a kutatást, egy, aki a módszertant adja hozzá, egy, aki megírja és koordinálja a pályázatot... a hetedik azonban maga a tudomány és a kutatási cél, amelyet mindenki sajátjának érez, önmagát adja érte.

Az autóvezetés közbeni telefonálásról egyértelműen bizonyították, hogy a figyelem elvonása miatt komoly baleseti kockázatot jelent. Svájcban még az autóba beépített kiegészítő egység esetén is tiltják a mobiltelefon vezetés közbeni használatát. Angliában is született már javaslat hasonló rendszabály bevezetésére.

Végül szeretnék megjegyzést fűzni a szerző utolsó - teljesen jogos - felvetéséhez a hajszárítókkal kapcsolatban. Elektromos háztartási berendezéseink körül nem csekély mágneses tér keletkezik. Természetesen ezzel a kérdéssel is foglalkoznak, tudományos publikációk sora jelent meg arról, hogy a keletkezett mágneses tér milyen mértékben hatol be az emberi fejbe, és ott milyen hatásokat okozhat. Szárítás közben ráadásul még hőhatás is éri a fejet. Ez a téma tudományos szempontból legalább annyira érdekes (ha nem érdekesebb), mint a mobil-rádiótelefonoké, csak nem annyira felkapott. A hajszárító forgalmazásában ugyanis nem sejlik akkora üzlet, mint a mobiltelefonéban.

Dr. Thuróczy György
OKK - Országos Sugárbiológiai
és Sugár-egészségügyi Kutató Intézet
osztályvezetője