Példátlan borzalomnak voltunk a tanúi szeptember 11-én. Nem a pusztítás és az emberi szenvedés miatt volt ez a borzalom példátlan. Mi, akik itt élünk Sebrenica, Vukovár és Szarajevó szomszédságában, tudjuk: a Gonosz az elmúlt években sem volt szabadságon. A "Pokoli Torony" összeomlása azonban más volt. Többek között azért is, mert ez a borzalom globális médiaeseménnyé vált. Aligha volt az emberiség történetében valaha olyan képsor, amely a világon egyszerre váltott volna ki ilyen mértékű megrázkódtatást. Ez a globális szinkrondöbbenet ma magyarázatokért kiált, el akar jutni a katarzishoz, egy olyan narratíva után kutat, amely újra értelmes rendbe illeszti a darabjaira hullott világot.

Senki nem állíthatja, hogy rendelkezik ezzel a gyógyírral, hogy tudja a "valódi" magyarázatot arra, ami megmagyarázhatatlan. El kell végeznünk ezt az intellektuális gyászmunkát, hogy továbbra is élhető maradjon a világ, legyen értelme reggelente felkelni, dolgozni, valakit szeretni, gyerekeket nemzeni és nevelni.

A szociológiát amúgy gyakran - nem is minden ok nélkül - vádolják idült irrelevanciával, azzal hogy életünk valódi problémáinak értelmezésében semmiféle segítséget nem nyújt. A megismerő gyászmunkára készülődve azonban észre kell vennünk, hogy az elmúlt időben a kortárs szociológia legjobbjai az eseményekhez nagyon is illeszkedő elméleteket alkottak. A szociológiai megközelítés azért is lehet fontos, mert a támadás óta eltelt időben levonult a véleményeknek az a hulláma, amely a terrortámadásban egy ember, egy csoport vagy akár egy ország felelősségét kutatta, megbüntetését kívánta. A bűnre és a bűnösökre váró bűnhődés mellett ma már egyre többet beszélnek azokról a strukturális okokról, amelyek a terrorcselekmények kiváltói és mélyebb motívumai lehettek. Már pedig ha struktúrákról van szó, a szociológia bejelenti illetékességét.

Itt elsősorban talán Manuel Castells sokszor idézett elméletére kell utalnunk, amelynek diagnózisa alapján sajnos logikusan vezettek az események ehhez a szörnyűséghez és tragédiához.

Castells szerint az információs forradalom, a hetvenes évekbeli olajválságot követő gazdasági újrastrukturálódás, valamint az "új társadalmi mozgalmakhoz" kapcsolható identitás- és értékátalakulás következtében egy új társadalmi formáció: az információ alapú hálózati társadalom alakult ki. Az új hálózati társadalomban gyökeresen átalakult a termelés, a hatalom és a személyes tapasztalok szerkezete, megváltozott a gazdasági tényezők, az állam és a család szerepe is.

Ebben a hálózati társadalomban összezsugorodnak a távolságok, és a folyamatos jelenidejűség uralkodik, a globális hálózat csomópontjai között felfoghatatlan mennyiségben kering pénz, hatalom és tudás. Ezt a világot két alapvető ellentmondás határozza meg. Egyrészt az, amelyet Castells Net és Self (hálózat és a személy) ellentétének nevez, vagyis hogy a globális térben áramló tőke és információ folyamatosan ütközik az önmagát csak lokális közegében értelmezni tudó egyén lehetőségeivel és életével. Egy gazdaságtalanul működő üzem bezárásával a tőke egy pillanat alatt elszelelhet, de a gyárban dolgozók nem követhetik a menedzsereket az új malajziai üzembe. A másik alapvető ellentmondás a hálózaton belüli és a Neten kívül rekedtek között feszül. A hálózati logika lehetővé teszi, hogy az kikerülje, semmibe vegye azokat az embereket, csoportokat, kontinenseket, amelyeket saját szempontjából értéktelennek tart.

Castells teóriája gondolkodási keretet kínál a jelenkor globális egyenlőtlenségi rendszereinek értelmezésére. Ebben nem egyedülálló, elméletének komplexitása, a hatalmi és kulturális tényezők figyelembevétele miatt azonban számunkra is fontos gondolatokat kínál. Ezek közül az első a "kirekesztők kirekesztése". Ezen azt érti Castells, hogy a különböző globalizációellenes és fundamentalista csoportok közös nevezője az, hogy a hálózati világrendből kirekesztve úgy döntenek, hogy ők maguk tudatosan szembefordulva kizárják azokat, akiket marginalizált helyzetük okaiként határoznak meg. Az új terrorizmus annyiban viszi ezt tovább, hogy már nem a kirekesztők kirekesztését, hanem megsemmisítését tűzi zászlajára. Azt is könnyű belátni, hogy a terrorizmus, a hagyományos hadviseléshez képest maga a par excellance hálózatiság mindenütt ott van, és sehol sincs. Charles Schumer szenátor szavaival: nincs irányítószáma, ahová postázni lehetne a hadüzenetet.

Lehetetlen vállalkozás lenne Castells 1400 oldalas opus magnumát itt összegezni. Van azonban a háromkötetes munkának két fejezete, amelyekre, ha röviden is, de feltétlenül ki kell térnünk. Egyrészt a globalizációellenes új társadalmi mozgalmak elemzésekor - bemutatva a mexikói zapatistákat, az amerikai milicistákat, akiknek soraiba tartozott Timothy McVeigh, illetve a tokiói metróban elkövetett gázrobbantásért felelős Aun Shinkrikyo szektát - néhány közös jellegzetességre is felhívja a figyelmet. Egyrészt e mozgalmak mindegyikét jellemzi az új technológiák ismerete, maximális kihasználása. Következésképp tagjaik - vagy legalábbis egy részük - magasan képzett szakemberek, akik képesek innovatívan kezelni a csúcstechnológia termékeit. Bár az utóbbi napokban magyar elemzők igyekeztek meggyőzni minket, hogy egy Boeing óriásgép vezetése és irányítása nem igényel különösebb felkészültséget, az akció megtervezése és kivitelezése, a CNN szavaival "szofisztikált szervezettsége" arra utal, hogy a New York-i merényletek elkövetőit és felelőseit sem a kavicsdobáló arab gyerekek között kell keresnünk. A globalizációellenes mozgalmak másik sajátosságát, a média figyelmével való tudatos gazdálkodást, a képek feletti uralomra való törekvést a New York-i merényletek esetében aligha kell bizonygatni. Castells további fontos megállapítása, hogy ezek a mozgalmak "saját" társadalmuk jellegzetességeit is magukon viselik. A hálózati alapon működő társadalomban egy titkos és illegális hálózat működésének a feltételei különösen kedvezőek. A hálózati elvet követve lehetségessé válik, hogy a globális rendszer nem a helyi szervezetek kooperációjából alakul ki, hanem egy ideológiai inspirációt követve szövi be a világot. Az elmúlt napokban - egyebek között - Hamburgban, Floridában, Bostonban, Hollandiában, Belgiumban és Kanadában foganatosított letartóztatások azt sejtetik, hogy valóban az egész világot behálózó szervezetről van szó - bár ennek taglétszámára vonatkozó becslések háromezertől harmincezerig terjednek. Hiba lenne azonban ezt a szervezetet egy bolsevik párt szervezeti modellje alapján elképzelni. Miként arról az Index beszámolt, Jürgen Storbeck, az Europol vezetője is hangsúlyozta a szervezet flexibilis hálózatként való működését. Storbeck véleménye szerint elképzelhető, "hogy Bin Ladent értesítették a készülőben levő merényletekről, lehetséges továbbá, hogy némi hatással is volt az akció alakulására, de minden bizonnyal nem ő fogta össze a támadást, nem ő hajtotta végre a részletes terv kivitelezését". Storbeck kijelentette: "erősen kételkednek abban, hogy Bin Laden Afganisztánból le tudta volna vezényelni a támadások utolsó szakaszát. A hágai székhelyű rendőri testület vezetője azt mondta, hogy Oszama bin Ladent nem lehet automatikusan minden, az iszlám nevében elkövetett terrorista merénylet értelmi szerzőjének tekinteni."

A hálózati működési rendszert hangsúlyozza a spanyol titkosszolgálat, amikor kiemeli, hogy az ország déli részén öt olyan terroristacsoport működik, "amelyeket Bin Laden pénzel... ezek a csoportok nem piramis alakban, hanem horizontálisan, egymástól függetlenül szerveződnek, de nemcsak egyenként, hanem egyszerre is bevethetők".

Összefoglalva: a hálózati alapú globális rendszer megteremti a globális antiglobalizációs erőket is. Az iszlám egyes irányzatai különösen erős - Max Weber kifejezésével - elektív affinitást tanúsítanak a terrorizmus ideológiájaként szolgáló vallási fundamentalizmus irányában. Ezek a mozgalmak ma már a technológiai eszközök felhasználásával és fanatizmusukkal a hálózati elvet követve ellenőrizhetetlenné váltak. A globalizált világrend egyenlőtlenségei, az ebből származó frusztrációk és ideológiai ellentétek állandó utánpótlást biztosítanak nekik.

Vannak persze - akár Castellsnél is - pozitív szcenáriók, a hálózati társadalomnak olyan kifutásai, amelyekben beindul egy felfelé vezető spirál, ahol a globális szolidaritás és felelősség normái uralkodnak, és az oktatásba való befektetésen keresztül egy igazságosabb elosztási rend segítségével enyhíteni lehetne azokon az egyenlőtlenségeken, amelyek a terrorizmus mélyebb okait érlelik meg. Vannak ilyen teóriák, gyakran gyakorlatias receptekkel kiegészítve. A probléma az, hogy hiányzik az alkalmazásukhoz szükséges szándék.

Helyesen érvel okos cikkében Galló Béla, mikor kiemeli: "...az új terrorizmus valójában nem is titkosszolgálati, hanem világrendszer-probléma. Miközben kérlelhetetlenül elítéljük ezeket az elemi értékeket tudatosan semmibe vevő akciókat, súlyos értelmezési hiba volna ezt az újfajta terrorizmust civilizációnk határain túlra, a sötétség, a sátán, a gonoszság stb. birodalmába »kihelyezni«. Merthogy a gonosz, bár ezúttal áthágott minden civilizációs normát, mégse kívülről jött. Ellenkezőleg." A New York-i és washingtoni merényletek után minden eddiginél élesebben vetődik fel az a kérdés, amelyet már eddig is minden szociológusnak, illetve a »reflexióipar« más szereplőinek is fel kellett (volna) tenniük maguknak, nevezetesen, hogy miként is értékeljük a borzalom és a modernitás viszonyát. Ebben a tekintetben számomra Zygmunt Bauman - már magyarul is olvasható - klasszikus munkájában, a Modernitás és holokausztban megfogalmazottak az irányadók. Bauman szerint az az általános - és a szociológiai fősodor által is támogatott - nézet, mely szerint a modernitás fejlett, "civilizált" társadalmai makulátlanul állnak szemben az alulfejlett, elmaradott Gonoszság erőivel, a holokauszt óta tarthatatlan. Ugyanis a náci (és a sztálini) népirtás éppen a modernitás fő jellegzetességeinek: az ipari technológiák kiterjedt használatának, a bürokratikus szervezetek működésének és az instrumentális racionalitás térhódításának eredményeképpen mehetett végbe. Nem a modernitás ellenére, hanem éppen annak sajátosságait felhasználva, annak nem szándékolt, de nem kiküszöbölhető következményeképpen. Ha nem is tombol éppen az aktuális borzalom, de azok a hatóerők, amelyek majd előidézik, itt munkálnak az ártatlannak tetsző hétköznapokban.

Castells hálózati társadalmában is valami hasonló történik, a rendszer lényegét alkotó elemek termelik ki azokat a borzalmakat, amelyek kiküszöbölése és ellenőrzése amúgy egyik legfőbb céljuk lenne. Ezt a beépített, abszurd paradoxont emblematikusan példázza Bin Laden esete is: 23 évesen Reagan elnök felhívására a CIA képezi ki, sőt ha igaz a Le Figaro híre, "1998-ban Bin Laden családja kapott 150 millió dolláros megbízást a dahrani amerikai katonai bázis helyreállítására, amelyet a feltételezések szerint Oszama rombolt le". (MH, szeptember 15.)

Viasszatérve a merényletek beágyazottságához: ha azt mondjuk, "mi is áldozatok vagyunk", akkor, akármennyire is fájdalmas és nehezen elviselhető ez, azt is hozzá kell tennünk, hogy a "terroristák is mi vagyunk".

Ez nem valamiféle elomló, ködös miszticizmus. Egyszerűen mi is részesei vagyunk annak a globális rendszernek, amely létrehozza ezeket a strukturális feszültségeket, amelyek a fentebb ismertetett feltételekkel találkozva a mostanihoz hasonló iszonyatos cselekményekbe torkollanak.

Ahhoz, hogy a castellsi hálózati társadalom világrendjén változtatni lehessen, a globális rendszer lényegi elemeinek önkorrekciójára lenne szükség. Arra, hogy a hálózati csomópontokban felhalmozódó hihetetlen anyagi és szellemi tőkét újraosszuk, és azok számára is elérhetővé tegyük, akiket ma a hálózati társadalom kikerül, már nem is kizsákmányol, hanem az irrelevancia ingoványába taszít. Erre pedig kevés az esély. Nemigen találunk példát arra a világtörténelemben, hogy az erőforrások felett szinte korlátlan uralmat gyakorló elit lemondjon saját előnyeiről, vagy ezeket legalábbis lényegesen megkurtítsa. Továbbá a technológiai fejlődést - amely a hálózati társadalom motorja - sem megállítani, sem visszafordítani nem lehet. Sokkal valószínűbb megoldásnak tűnik, hogy a hálózatok egyszerűen bezáródnak, megnehezítik a csatlakozást, radikálisan megemelik a belépés költségeit, és azokkal szemben, akik kívül maradnak, kizáródnak, még keményebb rezsimet vezetnek be. Ha jól értem, ennek az irányzatnak egy radikális végpontját prognosztizálja Gerő András is, amikor úgy látja, hogy a kulturális normák terén következik be valamiféle paradigmaváltás. A történész szerint az eddigiekben évszázadokon keresztül uralkodó szemet szemért elvet most az általános megelőző csapás logikája váltja fel, amelyet Izrael Állam 1967 óta kénytelen gyakorolni. (NSZ, szeptember 15.) Lehet, hogy így lesz, de az valóban borzalmas lesz. Nemcsak azért, mert éppenséggel Izrael példáján is láthatjuk, hogy tragédiák micsoda sorozatához vezet ez a logika. Igaz, Izrael esetében lehetséges úgy érvelni, hogy ennek a logikának a nem alkalmazása még nagyobb tragédiákba torkollana. Azonban - ahogy ezt Gerő helyesen írja -, ha ezt a sémát a szuperhatalmi pozícióban levő USA alkalmazza, annak a következményei még iszonyatosabbak lesznek. A gyanú, feltételezett szándék alapján elindított megelőző csapások következtében szörnyű veszteségekkel, kioltott életek tömegével kell majd szembenéznünk. De ha zárójelbe tesszük a morális aggályokat (zárójelbe tehetjük-e őket?), a rendszer szempontjából még nagyobb probléma, hogy ezek a lépések nem oldanak, nem oldhatnak meg semmit - épp, mert a jelenségnek strukturális okai vannak. Elpusztíthatnak falvakat, városokat vagy akár egész országokat, ez csak nyilvánvalóan növelni fogja a harmadik világ Amerika-ellenességét, ha úgy tetszik, olaj lesz a fundamentalizmus máglyájára.

A globális hálózati kapitalizmusnak nincs alternatívája és önkorrekciójára sem látok sok esélyt. Ehhez olyan értékeknek és normáknak kellene teret nyerniük, amelyeket eddig épp a flexibilis Új Kapitalizmus lényegét adó elemek szorítottak háttérbe.

És hogy mit hoz majd a jövő? Nincs mire várnunk. Ahhoz, hogy éljünk, az kell, hogy a személyes vagy kollektív katasztrófák után újra felépítsük a darabjaira hullott világot, újra értelmet álmodjunk az értelmetlen létezésbe. Ennek a munkának bizonyosan nekiveselkedünk majd a jelen idejű apokalipszis után is. De a mindennapok szorgoskodása közepette mindig hallható lesz egy halk suttogás, a mindannyiunkban ott lakozó Kurtz ezredes hangja, aki Marlon Brando hegynyi testébe bújva két szótagban foglalta össze azt, amit a szenvedő lélek hosszú útja során megtanult, mindazt a tapasztalatot, amelyre szert tett. Hallani fogjuk ezt a rekedtes, bölcs és elkeseredett hangot, amely egyetlen szóban az egész világot írja le. És ez az örökké velünk maradó szó: HORROR...