Az ember vonzódik társaihoz, hajlandó, sőt kifejezetten szeret velük közös akciókat végrehajtani, közös konstrukciókat felépíteni - legyen az akár csak egy kis történet, egy nyelvi játék elmondása vagy egy katedrális építése, esetleg egy komplex szociális viszony kialakítása -, elfogad, méghozzá könnyen elfogad közös hiedelmeket, és ami a legfontosabb megkülönböztető jegy az állatokkal szemben: hűséges, képes akár az életét is áldozni társaiért, csoportjáért. Az evolúció igen hosszú ideje alatt a társadalmi élet csupán az egyén és a csoport szintjén zajlott, és egyértelmű volt, hogy kikkel lehet és kell közös akciókat és közös konstrukciókat létrehozni, és az ember beleszületett abba a csoportba, amelyhez élete végéig hűséges maradt.

Az ember gyors szaporodása elképesztő méretű és bonyolultságú társadalmakat hozott létre. A szociális adottságok biológiai optimuma ötven-száz tagú kiscsoportok és esetleg néhány száz fős törzsi, nemzetségi formációknál van. Modern társadalmakban az ember nem születik bele egy állandó és végleges csoportba, hanem egyidejűleg számos csoporthoz, szervezethez kötődik, bár csak laza szálakkal. Lehet, hogy van családja, de annak tagjait esetleg csupán napi egy-két órára látja, jár iskolába, ifjúsági és sportszervezetekbe, később munkahelyi csoporttag lesz, tartozhat vallási, politikai és civil közösségekhez. Tagsága ezekben - a demokráciákban legalábbis - önkéntes, de, és ez a modern társadalmak alapproblémája, kötődése általában igen-igen gyenge. Belép, kilép, elmarad, és elmaradnak a közös akciók és a közös konstrukciók, a közös hiedelmek meg esetleg ki sem épültek. Mindennek az a végső eredménye, hogy a modern ember ritkán hűséges csoportjaihoz és még ritkábban hajlandó azokért jelentősebb áldozatot hozni, az önfeláldozást itt most meg sem említem.

A legnagyobb probléma ezzel a fura helyzettel az, hogy a társadalmak működésének szinte valamennyi kérdése valamiképpen kapcsolatos a szocialitás biológiai tényezőivel, még ha első pillantásra nem tűnik is ez nyilvánvalónak. Vegyük elsőként szemügyre a termelés és az elosztás kérdéseit! A csoporttársadalmakban a vadászott, gyűjtögetett erőforrásokat az egymást jól ismerő emberek egyszerű szabályok szerint osztották el, és a kis létszám miatt a csalók, a lusták is a helyükre kerültek. A modern társadalmakra már régóta az jellemző, hogy a termelés mennyisége és minősége, az előállítható javak mennyisége valójában már csak nagyon laza kapcsolatban van az egyes emberek erőfeszítéseivel, és sokkal inkább a termelés szerveződésével függ össze. A sokat emlegetett termelékenység nem attól növekszik, hogy mindenki tízszer annyit dolgozik, hanem hatékony gépek, hatékony technológiák alkalmazásától, és természetesen a termelés szerveződésétől. Ha órákig kell várni a nyersanyagra, az bizony csökkenti a termelékenységet, viszont ha percnyi pontossággal érkezik, az növeli. Vagyis a termelés, a technológia világa messze túlnőtt már az emberek egyéni erőfeszítésein, a fizikai munkán, de a számítógépek korában nyugodtan mondhatjuk, hogy a szellemi munka jó részén is. A termelés mint majdnem autonóm részrendszer illeszkedik be a modern ember életébe, és napról napra tapasztalhatjuk, hogy bőségesen ontja a legkülönbözőbb javakat. Elképesztő mennyiségű hasznos és haszontalan tárgyat. A legtöbbet nem azért dobjuk el, mert már rossz, hanem azért, mert már van újabb, jobb, fényesebb vagy olyan, amelyik valamivel többet tud az előzőnél, vagy csak rábeszélnek a reklámok, hogy cseréljünk. Ez a technológia képes volna az egész emberiség minden reális szükségletét kielégíteni, az, hogy mégsem ezt eredményezi, hogy nemcsak szegény országok vannak, de a gazdagokban is vannak hajléktalanok, szegények, annak az az oka, hogy különös összefüggés van a technológiák működése és a megtermelt javak elosztása között. A termelés majdnem autonóm rendszer ugyan, de ez a "majdnem" nagyon lényeges: a termelést emberek működtetik, és lehet, hogy működésük csupán gombok nyomogatásából áll, de mindenesetre előre meghatározott időben a gombnyomogatónak a helyén kell lennie, és ha beteg, akkor egy másiknak, és ha újfajta gombokat kell nyomogatni, amit meg kell tanulnia, akkor erre képesnek és hajlandónak kell lennie. Tehát a termelés csak az után autonóm, hogy a sok gombnyomogató már a helyén van. A termelést emberek működtetik, és a közöttük kialakuló viszonyok döntőek abból a szempontból, hogy ebből a bőségszaruból ömlenek-e vagy csak csordogálnak a javak.

A modern társadalmak legnagyobb problémái a megtermelt javak elosztásával kapcsolatosak. Az elosztás megszervezése is nagy, többé-kevésbé autonóm rendszereket eredményezett, és a két nagy rendszer: a termelésé és elosztásé sajnos egyáltalán nincsen összehangolva. Alapvető, az emberi természetre vonatkozó ismeretek durva hiánya mutatható ki az összehangolással kapcsolatos hiedelmekben. Vegyünk két szélsőséges példát.

Az egyikben az elosztáshoz fűződő alaphiedelem úgy foglalható össze, hogy az ember szociális lény, nagyjából mindenki egyforma erőfeszítésekre képes, tehát jogos az az elvárás is, hogy a megtermelt javakból is egyformán, megkülönböztetés nélkül részesedjék. Nagyon fennkölt gondolat, de sajnos tömegtársadalmakban nem vált és nem válik be. Ez az elosztási rendszer csak egészen kicsi, a csoporttársadalmakkal összemérhető létszámú - száz-százötven fős - közösségekben működhet, ezekben is csak akkor, ha a közösség tagjai igen hosszú szocializációs periódusban megtanulták, elfogadták az együttélés és elosztás szabályait, és megfelelő eljárásokkal rendelkeznek arra vonatkozóan is, hogy mit csináljanak az esetleges csalókkal, vagy azokkal, akiket lustáknak szoktunk nevezni. Az ilyen kis közösségek kialakíthatnak egy egalitárius kultúrát, és annak megfelelő szocializációja mellett - főként, ha elszigetelten élnek - önfenntartóak, működőképesek lehetnek, Ma már ritka az ilyen közösség.

Amint több csoport alkotja a társadalmat, különösen, amikor a mai tömegtársadalmak létrejönnek, jelentősen csökken a szocializáció korlátozó, szervező szerepe. A társadalomban kialakuló alkalmi csoportok rivalizálnak, és a végzendő munka már nem a közös akciók, közös konstrukciók, valamint a közös hiedelmek rendszerében, kultúrájában történik. Mindenki úgy gondolja, hogy a termelésben munkavállalóként vagy vállalkozóként - esetleg más piaci szereplőként - vesz részt, és hogy nem köti többé őt a csoport iránti lojalitás, hiszen igazi csoportja legtöbbször már amúgy sincsen. Inkább csupán alkalmi egyezségről van szó, amelyben ő az egyik fél, és ha azt akarják, hogy dolgozzon, szervezzen, vállalkozzon - akkor ezt csak megfelelő jutalom, munkabér, haszon stb. fejében hajlandó megtenni. Minden társadalom számára az a nagy kérdés tehát, hogy milyen legyen az a jövedelemelosztási mód, amely a termelési rendszer optimális működéséhez szükséges. A kommunisztikus elgondolások alapja a lineáris skála. Mindenki kapjon annyit, amennyi a megélhetéséhez szükséges, és azok, akik többet dolgoznak, szerveznek, feltalálnak, azok kapjanak valamivel többet, de ne sokkal, hiszen a többség amúgy is átlagos részt kap. Ez az elgondolás - azon kívül, hogy nem honorálja megfelelően a kivételes tehetséget, a kivételes erőfeszítést - még élettani szempontból is hibás. Pszichológiai tanulmányok hosszú sora bizonyítja, hogy az állatok a jutalom és a megszerzésére fordított erőfeszítés között nem lineáris, hanem logaritmikus skálát fogadnak el. Tehát hogy egy patkány - mondjuk - kétszer annyit dolgozzon egy laboratóriumi feladat során, ahhoz nem elegendő kétszer annyi jutalmat kínálni, ahhoz tízszer akkora jutalom szükséges, és ha még egyáltalán képes az állat háromszor akkora erőfeszítést tenni, ezt csak százszor akkora jutalom lehetőségével lehet elérni. Az ember persze nem patkány, mondhatnánk, de az alapvető viselkedés-élettani mechanizmusok az emlősállatoknál egyformák, és bizony, a jutalom-erőfeszítés dolgában az ember is logaritmikus skálában gondolkodik. Ennek az összefüggésnek a fel nem ismerése vagy tudatos elhanyagolása hozta létre az előző rendszerben alkalmazott rendkívül szűk jövedelemskálát. A segédmunkás és a mérnök fizetése csak 2-3-szoros szorzóban különbözött. Még ha kiegészült is a mérnök jutalma pénzen kívüli juttatásokkal, még így is messze esett a logaritmikus skálától. A "kicsi pénz, kicsi foci" emlékezetes jelszava tehát élettani alapokra is támaszkodott.

Nézzük most a kapitalista megoldást. A "piac" majd automatikusan mindent elrendez. Logaritmikus a skála, és gyakorlatilag nincsen felső határa. Tehát a jutalom, az elosztásból való részesedés százszoros, ezerszeres, akár tízmilliószoros is lehet. Milyen nagyszerű, ez az embereket tízszer, százszor, tízezerszer akkora erőfeszítésre fogja ösztönözni, és úgy meglódul a termelés, hogy az csuda! Sajnos ez a gondolatmenet is hibás. Kétszer, tízszer, esetleg százszor akkora erőfeszítés még elképzelhető, de ki tud tízezerszer annyit tenni, mint az átlag, mert célszerű ugye ehhez viszonyítani. És itt megint a termelés szerveződésére kell gondolnunk. Lehet, hogy egy új rendszerrel tényleg elérhető tízezerszeres növekmény, de ez a rendszer produkciója, a feltaláló, kivitelező erőfeszítései bizonyosan nem haladják meg ennyivel az átlagot. És ami a leglényegesebb: amit valóban megtesznek, azt kevesebbért is megtennék.

A lineáris skálán számított jutalom az élettani okok miatt kevés, a logaritmikus skála magasabb értékei pedig a termelés rendszertermészete miatt, mondjuk úgy, kulturális torzulást eredményeznek, az elosztás során a jutalmak feleslegesen és érdemtelenül nagyok. Hihetetlen jövedelemkülönbségeket alakított ki az elosztás logaritmikus skálán történő megoldása, és ezzel együtt létrehozta a felesleges szegénységet, az esélyegyenlőtlenséget, káros feszültségeket a gazdagok és a szegények között. A termelés optimalizálása szempontjából jó, ha vannak milliomosok, de tényleg szükségünk van milliárdosokra is? Nincs ésszerűbb megoldás?

Az is nyitott kérdés, és a piac minden problémát megoldó természetében hívők erre sohasem válaszoltak, hogy vajon tényleg a társadalom legfőbb értéke-e a termelés maximalizálása, vagy vannak más fontos értékek is, és esetleg egy kevésbé optimális termelési rendszer mellett azok is szerepet kaphatnak, és az emberek boldogulása ekképpen magasabb szinten valósulhatna meg.

A javak elosztásának további viselkedés-élettani problémája az elosztás és a szocializáció kapcsolata, tehát az a folyamat, amelynek során a fejlődő gyerek, majd fiatalember megtanulja azokat a viselkedési technikákat, amelyek segítségével megél az adott társadalomban, és amelyek szükségesek ahhoz, hogy megfelelően részesedjen az elosztásból. Van egy szélsőséges liberális hiedelem: az ideális társadalom szabad, autonóm emberek önkéntes társulásán alapszik, és mindenki szabadon dönt a saját sorsáról. A szélsőséges liberálisok sohasem olvasnak fejlődéspszichológiai munkákat, és nem tudják, hogy ez a fajta szabadságideál csak egészen kevesek sajátja. Az átlagember szocializációja során a környezete viselkedési technikáit tanulja meg, és nagyrészt csak azokat képes későbbi életében alkalmazni. A szocializáció általában visszafordíthatatlan folyamat, és nem lehet racionális érvek hatására teljesen új megoldási módszereket, életmódot, új kultúrát "választani". Az emberek többsége a szocializáció miatt az adott társadalom kulturális korlátainak foglya. Éppen ezért a társadalom felelős értük, köteles az elosztási rendszereket úgy működtetni, hogy az elosztásból azok is részesüljenek, legalábbis alapszükségleteiket tekintve, akik bármilyen ok miatt képtelenek a magasabb jövedelmek, vagy egyáltalán, jövedelmek megszerzésének a technikáit elsajátítani. Ez a probléma ma Magyarországon a lakosság körülbelül egyharmadát érinti, óriási hiba volna lebecsülni. Nagyon fontos, hogy a középosztály gyarapodjon, de ugyanilyen fontos az is, hogy a kisemmizettek, a lemaradók, a változtatásra képtelenek olyan támogatásban részesüljenek - és erre megvannak a megfelelő pszichotechnikák -, amely lehetővé teszi a társadalomba való beilleszkedésüket. És akiken ez sem segít, azok legalább élettani szükségleteik kielégítését, tehát az élelmet, a hajlékot és az orvosi ellátást kapják meg. Ennek a követelésnek a teljesítése nem veszélyeztetné a termelés optimalizálását, legfeljebb a közpénzek elherdálását lassítaná valamelyest.

Nagy politikai szózatokat lehet hallani a nemzetről és a nemzettudat fontosságáról, és ezt támogatandó nem nagy pénz egy csaknem milliárdos ünnepi tűzijáték sem. Számomra viszont a nemzet nem zárul be a polgárral. Azt gondolom, hogy mint a nemzet tagja, szégyellnem kell magam, ha az utcán hajléktalant látok aludni, ha azt tapasztalom, hogy magyarul beszélő, a magyar kultúrát magáénak valló honfitársaim azokhoz az elemi ismeretekhez sem juthatnak hozzá ingyen, amelyek a puszta létezésükhöz kellenek. Nem igaz, hogy erre nincs elegendő pénz, az akadály nem a pénz hiánya, hanem az uralkodó hiedelemrendszer ostobasága. Sokat hallunk a tudástársadalomról is, de mégis vékonyan csordogálnak a pénzek könyvekre, könyvtárakra, iskolákra, egyetemekre, tudományra, a szociális kiadások amúgy is csekély rovatában pedig a leszakadókat segítő okos programokra. Mikor és melyik párt politikusai értik meg, hogy a lemaradt emberek nem reménytelenek, akiket le kell írni, ki kell hagyni a társadalom, a nemzet nagy konstrukcióiból, hanem olyanok, akiket a társadalmi szolidaritás még felemelhet, megfelelő tanítástechnikákkal visszahozhat a termelő társadalomba, és befogadhat a nemzeti kultúrába?

Az ember alapvetően társas lény, egyéni szolidaritása akár az élete feláldozásáig terjed, de ezek a feladatok nem oldhatók meg az egyéni szolidaritás által. A társadalmi szerveződés hibái hozták létre ezeket a problémákat, ezért a társadalom kötelessége, hogy a maga eszközeivel megoldja őket.

Nem egyenlősdire van szükségünk, hanem annak az emberi méltóságnak a tudatára, hogy a kultúránkhoz tartozó emberek mind részesülnek a társadalom gondoskodásában, hogy a magyar kultúrához tartozó ember arról is megismerszik, hogy mindig van hajlék a feje fölött, hogy nem pusztul el elhagyottan, magányos öregségében, hogy ha tudásra van szüksége, akkor ezt megfelelően és ingyen átadják neki, mert a mi nemzetünk befogadó és gondoskodó nemzet.

A globalizálódó világban egyre erősebb az egyének versenye, ami a csoporttársadalmakban nagyon alacsony szinten volt. Amikor a sokmilliós társadalmak kialakultak és a szoros csoportkötelékek felbomlottak, a közös akciók, közös konstrukciók, közös hiedelmek és a hűség biológiailag megalapozott négyesét nagyrészt felváltották a csoportok és egyének között kialakuló változékony, érdekorientált kulturális kompromisszumok. Hosszú fejlődés eredményeképpen az emberi személyiség felértékelődött. Az emberek életcélja egyre inkább a személyiség felépítése, az "önmegvalósítás" lett, és háttérbe szorultak az érzelmeken, a hűségen alapuló csoportkapcsolatok. Ezt a változást a leginkább úgy lehetne megfogalmazni, hogy a modern ember úgy viselkedik, mintha ő maga egy személyben lenne egy csoport. Ezért az egytagú csoportért persze mindent megtesz, csak ehhez hűséges, ezt szeretné a többiekkel való egyre kíméletlenebb versenyben előnyökhöz juttatni. A szélsőséges liberalizmus tulajdonképpen az egytagú csoportok ideológiája. Nem valószínű, hogy az emberiséget vissza lehetne vezetni a megelőző állapotba, de az bizonyos, hogy rá lehet ébreszteni arra, hogy az egyénen kívül más értékek is vannak, és lehetséges, hogy az egész emberiség számára nem az egytagú csoportok lehetőségeinek maximálása a legoptimálisabb, legkívánatosabb állapot. Ha belátjuk, hogy az emberi szocializáció különleges, visszafordíthatatlan, és sok szempontból a szabadságot és legfőképpen a lehetőségeket korlátozó bioszociális folyamat, akkor talán meg lehetne fogalmazni egy olyan emberi jogot is, amelyet talán "a jó lehetőségekre történő szocializáció" jogának nevezhetnénk. Van, aki ezt a családjában minden különösebb társadalmi segítség nélkül is megkapja, nagyon sokan viszont nem, és ezek esetében a társadalom kötelessége akár utólag, akár már a szocializáció során beavatkozni, segíteni. Nem megengedhető, hogy a tudás megszerzésének lehetősége valakinek az anyagi helyzetétől függjön. Nem a javakat, hanem a tudás megszerzésének lehetőségeit kellene egyenlően "elosztani". Természetesen itt nemcsak arra gondolok, hogy valakit megtanítsanak írni és olvasni, segítsenek neki elvégezni az általános iskolát és egy tisztességes középiskolát, hanem arra is, hogy a már felnőtt és életmód- vagy pályaváltásra kényszerülő ember megkapja azt a szükséges pszichológiai, mentálhigiénés segítséget, amelynek révén képes és hajlandó is lesz a szükséges új ismeretek elsajátítására.

Csak egy példa erre: Amerikában a drogfüggőség kezelésében rájöttek arra: nem elég megfelelő kórházi elvonókúrával megszüntetni a függőséget, nem elég valamilyen képzés segítségével új szakmát adni, nem elég új munkahelyet szerezni a kezelteknek. Ahhoz, hogy tartósan tagjai maradjanak a dolgozó társadalomnak, szervezni kell számukra egy kis baráti csoportot, amely mindaddig kapcsolatban van velük, bátorítja, segíti őket, érzelmi támaszként szolgál, amíg új személyiségük annyira meg nem erősödik, hogy valóban önállóan képesek talpra állni. Ez a társadalmi szolidaritás gyakorlati megvalósításának egy szép példája.

Ma Magyarországon egyre erősebb lesz az egyéni versengés, emiatt az egyes szakmai közösségek szinte képtelenek hatékony érdekvédelmüket megszervezni, azok pedig, akik bármilyen oknál fogva kiesnek a társadalom aktív rétegeiből, egyre gyorsuló sebességgel zuhannak a semmibe. Miért nincsenek olyan társadalmi szervezetek, amelyeknek önkéntes vagy fizetett munkásai érzelmi támaszt adnának, vagy az amerikaihoz hasonló, szocializációs korrekciókat végeznének? Miért nincsenek kríziscentrumok, ahol nemcsak fedelet és élelmet kapnak a rászorulók, de ügyes szociális munkások visszavezetik őket a munkás társadalomba? Bámuljuk a modern technológiát, de a szociális munkában ásatag eszmék, pénz- és koncepcióhiány uralkodik. A "tudástársadalom" sohasem fog megvalósulni az emberre vonatkozó konkrét ismeretek társadalmi szintű felhasználása nélkül. A politika sohasem fogja a társadalmat szolgálni, ha nem teszi mindenki számára egyértelművé: mi az álláspontja a szolidaritás kérdéseiben.