A huszadik század első felének egyik legnagyobb társadalmi gondja volt a szegény emberek lakáshoz jutása. Bérházak ugyan léteztek szép számmal, ám a tulajdonosok és legalább ilyen gyakran a házmesterek nem szívesen adtak ki lakást kopottas ruhájú embernek, akinek kérges tenyere arról árulkodott, hogy kétkezi munkával keresi kenyerét. Ha a reménybeli lakónak több, netán sok gyermeke is volt, helyzete szinte reménytelennek tűnt. Számára a több hónapja üresen álló lakások is foglaltak voltak. A háziurakat feszélyezte a gyerekzsivaj, el akarták kerülni a többi bérlő panaszait, másrészt joggal tartottak attól, hogy ha a fizetés elmaradása miatt a családot kilakoltatják, a szűkebb-tágabb közvélemény őket fogja hibáztatni, szívteleneknek kikiáltani.

Ha Budapesten rossz volt a lakáshelyzet, akkor a szomszédos, ekkoriban még önálló városokban és községekben egyenesen katasztrofális állapotokról lehetett írni. A fővárossal egybeépült Újpestre, Rákospalotára, Rákoscsabára, Kispestre vagy éppen a budai oldal településeire, Budafokra, Békásmegyerre sokan költöztek ki. Az itteni alacsonyabb adók és lakbérek elsősorban a szegényebb napszámosokat, segédmunkásokat csábították. De az olcsóbb életviszonyoknak nagyon nagy áruk volt.

A tbc, az egyéb fertőző betegségek előfordulása, a csecsemő- és gyermekhalandóság országos szinten is magas volt. Az okok keresésében nem kellett messze menni. Bár Budapest szűk, sötét udvarú bérkaszárnyái helyett a peremtelepüléseken inkább falusias hangulatú házak voltak többségben, de visszahőkölt a látványtól, aki átlépte a földszintes épületek küszöbét. A lakások többsége egyetlen szűk szobából és egy semmivel sem tágasabb konyhából állt, itt húzta meg magát a népes család. Az sem volt ritka, hogy a bérleti díj megosztása végett albérlőket is fogadtak. Virágzott az ágybérlet is. A mára szerencsére feledésbe ment intézmény azt jelentette, hogy a bérlő - rendszerint egyedülálló férfi - csekély pénzösszeg ellenében jogosult volt a család egyik ágyát estétől reggelig használni.

A városok és községek vezetői természetesen ismerték a lakásviszonyokat, nem kevésbé ezek közegészségügyi és - nem utolsósorban - erkölcsi következményeit. Tenni azonban nemigen tehettek semmit. Szemben a fővárossal, nem állt rendelkezésükre olyan összeg, amelyet lakásépítésre költhettek volna. A túlzás nélkül reménytelen helyzetben, az 1940-ben elfogadott 23. törvénycikk és az általa létrehozott Országos Nép- és Családvédelmi Alap, az ONCSA hozott némi változást. Ez a jogszabály nem kevesebbet célzott meg, mint hogy tíz év alatt akkor hihetetlen összegnek tűnő egymilliárd pengőt fordít a lakosság legelesettebb rétege, a nagycsaládosok megsegítésére.

Az ONCSA azonban több akart lenni, mint segélyezés. Életre hívói világosan látták, hogy az alkalmi vagy épp rendszeres segély nem képes talpra állítani a családot, hanem újabb szegénységet, újabb társadalmi bajokat szül. Évtizedek alatt tapasztalhatták a szociális szakemberek: azok, akik segélyben részesültek, egyre kevesebb lelkesedéssel igyekeztek munkát keresni, s a végén nemegyszer eltartatták magukat a közzel. Gyakran belefásulva a megélhetés keresésébe, beérték akár a nyomorszinttel is, és ez többnyire gyermekeik hasonló életkilátásait vetítette előre.

Éppen ezért az új rendszer nem segélyezni akart, hanem egyetlen nagy öszszeggel talpra állítani. Megteremtői - ma divatos kifejezéssel - "rendszerben gondolkodtak". A kiválasztott, négy- vagy annál több gyermekes család ugyanis nem ajándékba kapta a juttatást, hanem kölcsönként. Ez egyrészt a visszatérülést szolgálta - az alapnak tíz év elteltével önellátóvá kellett volna válnia -, másrészt a megsegítettek együttműködését is kikényszerítette. Számukra ugyanis követendő életszabályokat állítottak föl, amelyek sorozatos megszegése esetén akár vissza is vehették a juttatást. A családfőnek kötelessége volt dolgozni, a feleségnek takarítania a lakást, megművelnie a házzal adott kiskertet, és megfelelően gondoznia a gyermekeket. A szabályok betartását ellenőrizték, de tanáccsal, tanfolyamokkal segítették is követésüket.

A juttatás sokféle lehetett: gyakran tehenet, kecskét adtak, a törlesztésként beadott tejet aztán a rászoruló gyermekek között osztották szét. Ennél sokkal jelentősebb volt a családi házak építése. Ezeket országosan típusterv alapján emelték, Pest környékén többnyire egyszobás, olykor kétszobás kivitelben. Igyekeztek úgy megtervezni azokat, hogy egészségesek és egyúttal esztétikusak is legyenek. A lakás szépségének komoly szerepe volt a tervezők szerint: hozzásegítette ugyanis a családot az új, előnyére változott helyzet elfogadásához. (E sorok írója évekkel ezelőtt egy interjú kapcsán hallotta egy idős asszonytól, egykori ONCSA-juttatottól: "Hja fiam, a jót is szokni kell. És a szegény embernek nehéz megszokni...")

A törvény mindenekelőtt a vidéken akart segíteni, Budapestet - mivel ott a szociális ellátás a korhoz képest viszonylag rendezett volt - kivették hatálya alól. A környéki városok vezetői azonban kapva kaptak az alkalmon. Tehették, hiszen településeik nem tartoztak a fővároshoz. Elsőnek Újpest polgármestere jelentette be, hogy városában ONCSA-házakat akar építtetni. A nem egészen szabályszerűen megválasztott városatya, akit azzal is meggyanúsítottak, hogy a nyilasbarát alispánnak, Endre Lászlónak bizalmasa, így akarta bebizonyítani "szociális érzékenységét". Az összesen több mint száz házra tervezett, két lakótelep építését 1940-ben kezdték meg, s 1941 nyarára a házak többsége befejezés előtt állt, így a polgármester kiadhatta az utasítást a családok kiválogatására. A felhívásra azonban száz helyett csaknem ezer kérvényező jelentkezett. Mindegyikről környezettanulmányt vettek föl, s ezekből egyértelműen kiderült, hogy nem volt véletlen, amikor a törvény legalább négy élő gyermekben szabta meg a juttatás határát. Ez a családméret ugyanis a kétkezi dolgozók esetében egyet jelentett nemcsak a nincstelenséggel, hanem gyakran a mindennapi nélkülözéssel is.

1941. augusztus közepén megtörtént az első csoport beköltözése. Az ezt kísérő ünnepségen megjelent Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter is. A fényes előkelőségek mellett meglehetősen furcsa látványt nyújthattak a proletárcsaládok elnyűtt bútoraikkal, szegényes lakásfelszerelésükkel.

A következő hónapok részben igazolták a törvényalkotó aggályait. A házhoz juttatottak nagy többsége ugyan betartotta az előírt szabályokat, de rendre előfordultak kisebb-nagyobb kihágások (bár korántsem akkora számban, mint számos vidéki ONCSA-telepen). Sok háziaszszony ugyanis életében először került kulturált környezetbe, olyan lakásba, ahol jól felszerelt konyha vagy épp folyó víz volt. Több család addig pincelakásban vagy putritól alig-alig megkülönböztethető helyen húzta meg magát, így a lakás tisztán tartásához sem igénye, sem tudása nem volt. Tény azonban, hogy a nehézségek néhány hónapon belül megszűntek, mindenekelőtt a szociális védőnő tapintatos, ugyanakkor határozott fellépésének köszönhetően. Visszaemlékezések szerint olykor még azt is ellenőrizték, hogy a kisgyermekek este nyolcra ágyban legyenek. Az eljárás mai szemmel kétségkívül túlzottan atyáskodóan hat, ám sikere sem vonható kétségbe.

Az újpesti és a többi Pest környéki ONCSA-telep természetesen nem tudta megoldani a lakáshiányt, nem tudott látványos javulást hozni a település szociális viszonyaiban. Ám annak a végül száztíz családnak az életében, akik hozzájutottak a máskülönben elérhetetlen kertes házakhoz, teljes átalakulást, minőségi változást hozott, talán irányt mutatva későbbi korok szociálpolitikája számára is.