Mondják, a Schmidt-bútorgyár termékeinek bérelt helyük van a világ műtárgyhamisítással foglalkozó szakmunkáiban. Nem mintha a bécsi és a budapesti Schmidt-üzemek hamisítással foglalkoztak volna: csak éppen az általuk gyártott stílbútorok olykor annyira pontosan követték a lemásolt klasszikus mintákat, hogy a laikus közönséget akár meg is téveszthették volna.

Schmidt Miksa, azaz Max Schmidt a Közép-Európa egyik legjelentősebb belsőépítészeti és lakberendezési cégét üzemeltető osztrák Carl Friedrich Heinrich Schmidt fia volt. Figyelme az 1890-es években fordult Magyarország felé, és miközben egyre-másra teljesítette a legelőkelőbb mágnás- és tőkés családok megrendeléseit, egyetlen célt tartott szem előtt: bebizonyítani, hogy Magyarországon is lehet "szépen lakni". A híres bécsi építész, Adolf Loos elveit elfogadva ő maga is úgy vélte, a modern környezetbe modern bútorok valók, míg a régi épületeket stílusban hozzájuk illő tárgyakkal kell berendezni. Így jutott el a pontos másolatok készítéséig, hiszen - vallotta - semmi sem mutathat jobban egy autentikus enteriőrben, mint egy olyan bútordarab, amely híven idézi az épülettel egykorú eredetijét.

A Kiscelli Múzeum nemrégiben megnyílt és szeptember 16-ig látogatható kiállításán elsősorban ezekből a bútorokból kap ízelítőt a látogató. A hajdani templomtér vakolatlan téglafalai előtt egész különösen mutatnak a pompásan faragott, dúsan aranyozott szekrények és a színes kárpitokba burkolt székek és kanapék. A bútorsor vége azonban mutatja, hogy Schmidték mást is tudtak: a XIX. század legvégének, a XX. század elejének legmodernebb alkotásai, a szecessziós stílus remekei kerültek ide.

Nagy kár, hogy a múzeum ezúttal csak a bútoranyagból tudott viszonylag mélyen meríteni, és nagyon keveset mutat meg a feltáró munka során feldolgozott irat-, rajz- és fényképgyűjteményből. Hiszen Schmidt Miksa, aki 1911-ben megvásárolta a kiscelli dombon álló egykori trinitárius kolostort - a későbbi hadastyánmenhelyet -, a halála előtt egy évvel, 1934-ben kelt végrendeletében a fővárosra hagyta műgyűjteményét, mintakollekcióját és a cégre vonatkozó teljes iratanyagot. (Vele mintegy 8000, a különféle stílusokat, illetve a termékeket bemutató fotót is.) A Kiss Éva művészettörténész által rendezett tárlaton ebből most néhány rajz, kárpitminta és fénykép látható.

A legkülönösebb érzés mégis akkor keríti hatalmába a látogatót, amikor a kastélyt magát ábrázoló fényképeket nézegeti. Ekkor döbben csak rá, hogy a háborús pusztítás, majd a Budapesti Történeti Múzeum céljaira való átalakítás olyan épületet eredményezett, amely sokkal inkább emlékeztet a hajdani kolostorra, mint a Schmidt-kastélyra.

Schmidt Miksa afféle mintaépítkezésként kezelte ugyanis a saját kastélyát, itt mutatta meg, mire képes. A kastélyhoz vezető meredek utcát szobros korláttal szegélyezte, a komor épület tetőzetének egyhangúságát díszekkel törte meg, a homlokzatot egy velencei erkéllyel, valamint a régi bécsi Hadügyminisztérium kapujával és kőfaragványaival élénkítette. A belső tereket is teljesen átalakította: az impozáns folyosókat térlezáró kandallókkal emelte ki.

Schmidt Miksa osztrák állampolgár és budapesti lakos azzal a meghagyással örökítette a magyar fővárosra a kastélyt és a benne őrzött bútorokat, dokumentumokat, hogy az épületben iparművészeti múzeumot létesítenek. A harmincas években hetente egyszer látogatható is volt a gyűjtemény, de a háború után a Schmidt-hagyaték a múzeumi raktárakba költözött. A mostani kiállítással a művész és művészetpártoló - kilúgozott szóval: a polgár - előtt is tiszteleg a főváros.