- Miért nem nyilatkozott az elmúlt tíz évben vállalkozásairól?

- Szerintem a cég dolgai nem tartoznak a nyilvánosságra. Ráadásul régi tapasztalatom, hogy az újságíró urak nem mindig azt írják, amit az ember nyilatkozik.

- Jó taktika volt ez? Ön hallgat, míg mások nem, hiszen a vállalkozások miatt folyamatosan támadások érik a családot.

- Lehet, hogy nem volt jó taktika. De nem volt olyan fontos dolog a vállalkozásainkban, amit mindenképpen közölnöm kellett volna a nyilvánossággal. Most viszont úgy gondoltam: tiszta vizet öntök a pohárba. De megfogadtam: a Népszabadságnak nyilatkozom utoljára! Aki ezután interjút kér tőlem, annak előbb egy nagyobb öszszeget kell befizetnie a gánti szociális otthon számlájára.

- Az elmúlt hetekben sokat emlegették az Orbán-bányákat a Dunaferr Rt. dolomitszállítási botránya kapcsán. Korábban lapunknak azt nyilatkozta, hogy ez már politikai ügy. Miért?

- Attól a pillanattól kezdve, hogy Vancsik Zoltán szocialista országgyűlési képviselő interpellált a parlamentben az Orbán-bányák ügyében, vállalkozásaink politikai támadások kereszttüzébe kerültek. Mindenki összeviszsza nyilatkozott rólunk, a politikusok a tényektől messze elrugaszkodó állításokat fogalmaztak meg. Ha én lennék a célpont, egyáltalán nem érdekelne a dolog, csakhogy rajtam keresztül a fiamat támadják. Ezt pedig gusztustalannak tartom.

- Mi úgy gondoljuk, hogy az ön vállalkozásai már tíz évvel ezelőtt összekapcsolódtak a politikával. Vagy nem?

- A két dolognak nincs köze egymáshoz.

-A bányaprivatizációra gondol meg a Dunaferr- ügyre?

- Igen.

- De hát az is politikai beavatkozás volt, hogy a miniszterelnök leállította az Orbán-bányák részvételét az M7-es autópálya felújításában!

- Kénytelen volt, mert így akarta megelőzni a politikai támadásokat. De még így is kikezdték. Elképesztőnek tartom, hogy csak azért nem szállíthatok követ a sztrádaépítkezéshez, mert a miniszterelnök apja vagyok. Hát ez a demokrácia Magyarországon?

- Megpróbálta meggyőzni erről a miniszterelnököt? Egyáltalán hogyan került szóba önök között ez a kérdés?

- Nem győzködtem őt. Én mindig, mindenféle ellenvetés nélkül elfogadom a véleményét. Egyébként már készültünk az autópálya-megrendelésekre. Látják: ezért van itt ez a rengeteg kő a telepünkön. Aztán egy családi beszélgetésen szóba került a dolog, és a fiam megkért arra, hogy inkább ne szállítsunk az M7-eshez.

- Ha valóban távol akartak maradni az autópálya-építésektől, akkor miért éppen Péter Attilának, a Dolomit Kft. kereskedelmi igazgatójának adták tovább azt a várpalotai bányájukat, ahonnan később kavicsot szállítottak az autópálya-építéshez? Nem akadt volna más vevő?

- Nem gondoltam rá, hogy ezzel újabb támadási felületet adok magunk ellen. Egyébként a sajtótámadásokat látva ma már valószínűleg másnak adnám el a várpalotai bányát.

- Mi abban a logika, hogy az autópályához nem szállít követ, mondván az állami beruházás - viszont szállít dolomitot egy állami nagyvállalatnak, a Dunaferrnek? A logikus az lenne, hogy egyiknek se szállítson. Nem így látja?

- A Dunaferr-történet egészen más ügy. Az autópálya-beruházásra nekem kellett volna pályázni. Ellenben a dolomitszállítás ügyében engem keresett meg a vasmű.

- Mi másképp ismerjük az ön dunaferres kapcsolatának történetét: úgy tudjuk, éppen fordítva történt a dolog!

- Az igaz, hogy 1980-tól kezdve - hiszen már korábban vezető beosztásban dolgoztam a gánti bányában - minden évben küldtem árajánlatot a vasműbe, de ezeket soha nem fogadták el. Ám 1999 januárjában váratlanul levelet kaptam az Acélművek Kft. ügyvezető igazgatója, dr. Szabó József helyettese, Rokszin Zoltán aláírásával: adjak nekik ajánlatot 120 ezer tonna dolomitőrlemény beszállításáról. Magyarán nem én kerestem meg őket.

- Érdekes: húsz évig nem válaszoltak az ön ajánlataira, de amikor a fiából miniszterelnök lett, azonnal megkeresték a cégét!

- Először én is azt hittem, hogy kabaré az egész. Fel is hívtam a vasmű akkori elnök-vezérigazgatóját, Horváth Istvánt, hogy mennyire kell ezt komolyan vennem. Ő azt válaszolta: "Nézze, Orbán úr! Én nem foglalkozom ezzel a dologgal. Ha dr. Szabó József azt mondja, hogy ez komoly, akkor az valóban komoly!" Ettől kezdve Szabó úrral folytattam a tárgyalásokat. Szabó szerint nekik több alkalommal volt problémájuk az előző beszállító, Zarándok János dolomitjával, mert például nem érkezett meg időben, ezért a vasmű más beszerzési forrást is keresett. Végül 1999. április elsején született közöttünk egy dolomit-szállításról szóló keretszerződés, havi hatezer, azaz évi hetvenkétezer tonnáról, kétezer-huszonhét forintos tonnánkénti áron. Ez a megállapodás 2003. április első napjáig érvényes.

- Álljunk meg egy pillanatra! Ha már szóba került vetélytársa, Zarándok János neve: milyen viszonyban van egykori munkatársával?

- Soha nem jártunk össze, nem voltunk barátok, de azért korábban a mainál sokkal jobb volt a viszonyunk. Két dolgot azonban soha nem bocsátok meg neki. Az egyik, hogy amikor a gánti kőbánya privatizálására került sor, és árverésre bocsátották a céget, akkor Zarándok ideküldött két embert, egy ismerősét és egy rokonát, akik a kikiáltási árra több mint ötven százalékot ráígértek. Vagy azért, hogy megvegyék ezt a bányát, vagy azért, hogy fölverjék az árat. Arról, hogy az ajánlattevők Zarándok megbízásából jártak el, csak jóval később szereztem tudomást. A másik ügy, ami miatt megromlott a viszonyunk, az 1996-ban történt. Jött a Zarándok, hogy a kapcsolatai révén sikerülhet dolomitot szállítania a Dunai Vasműnek. Azt mondta, adjak mintát a dolomitból, aztán majd együtt szállítunk. Vártam, hogy jöjjön az eredmény. Eltelt három hónap. Telefonáltam Dunaújvárosba, hogy honnan szállítják a követ. Kiderült, hogy Magyaralmásról viszik. Vagyis Zarándok elvitte tőlünk bemutatni a jó minőségű követ, azzal, hogy ezt a minőséget tudja produkálni, aztán végül mégis máshonnan vitte a vasműbe a dolomitot. Hát ne csodálkozzanak azon, hogy megromlott a viszonyunk! Meg is szűnt közöttünk minden üzleti kapcsolat. Sőt ha összefutunk valamilyen rendezvényen, akkor én inkább kifordulok onnan, beülök az autómba, és elmegyek, mert nem vagyok hajlandó egy levegőt szívni vele.

- Ekkor határozta el, hogy bosszút áll Zarándokon, és kitúrja őt a Dunaferr dolomitszállításaiból?

- Nem vagyok bosszúálló ember.

- De hát ön kizárólagos dolomitbeszállítója akart lenni a Dunaferr-nek!

- Nekem ilyen gondolatom nem volt soha! Két évvel ezelőtt havi hatezer tonna szállítására kötöttem szerződést, és ma is ez van érvényben.

- Mi úgy ismerjük ezt a történetet, hogy ön 1999 elején előzetes bejelentkezés nélkül beállított a Dunaferr Rt. elnök-vezérigazgatójának irodájába. Közölte: kizárólagos dolomitbeszállítója akar lenni a vasműnek, és részt kér a fuvarozásból is. Amikor Horváth ezt megtagadta, akkor ön azt mondta: "Ezt még nagyon meg fogja bánni!"

- Netán még egy pisztolyt is elővettem? Ugyan, kérem! Ebből egy szó sem igaz! Akik ismernek, azok tudják, hogy soha nem tettem volna ilyet!

- Személyesen nem is találkozott Horváth Istvánnal?

- De igen, összesen háromszor. Először 1995-ben, Fehérváron, a Szakszervezetek Házában, valamilyen gyűlésen. De ott nem beszélgettünk, csak megmutatták nekem, hogy ő a vasműs Horváth. Másodszor itt, Gánton, 1998-ban. Úgy emlékszem, hogy akkor Pestről indult hazafelé, és felhívott telefonon: "Orbán úr, mi lenne, ha megismerkednénk?" Mondtam, semmi akadálya. Találkoztunk, de üzletről nem volt szó. Ekkor beszéltünk meg egy újabb randevút Dunaújvárosban.

- E harmadik találkozón sem tárgyaltak dolomitszállításról?

- Nem. Bár azt reméltem, hogy szóba kerül a dolog, ám Horváth nem volt hajlandó üzletről beszélni. Mint utólag kiderült, a Dunai Vasmű helyzetéről akart tájékoztatni engem.

- Mi köze lehetett önnek a vasmű helyzetéhez?

- Lehetséges, hogy Horváth a fiamat rajtam keresztül akarta tájékoztatni. Horváth azt mondta, hogy szeretné Viktort meghívni a vasműbe. Nem tudom, hogy ez a találkozó végül létrejött-e, én mindenesetre - mint minden más, hasonló esetben - megemlítettem a kérést a fiamnak.

- Igaz, hogy 1999 elején a Veszprém és Vas megye határán álló Dabróka csárdában titokban találkozott Horváth Istvánnal, akivel a kizárólagos dolomitbeszállítás lehetőségéről beszéltek?

- Soha életemben nem jártam a Dabróka csárdában. Egyébként miért kellene nekem bujkálnom? Nem olyan természetű ember vagyok én, aki visszahúzódna!

- Az ön állítása szerint végül a vasmű mégiscsak felkérte arra, legyen az egyik dolomitbeszállítója. Ez mekkora részét teszi ki az ön üzleti vállalkozásának?

- Az attól függ, hogy cégünknek évente mennyi dolomitot sikerül értékesíteni az összes piacunkon. Tavaly csaknem 700 ezer tonna dolomitot adtunk el, ennek tíz százalékát vittük Dunaújvárosba.

- Zarándok János szerint a vasműnek szállított dolomit extraprofitot hoz az ön cégének. Igaz ez?

- Zarándok vagy nem ismeri a szakmát, vagy csak bosszantani akar engem. A kőbányászatban nincsenek csodák. Szó sincs extraprofitról. Ha három-, esetleg ötszázalékos nyereséget elérünk, akkor az már sikernek számít.

- Azt azért nem tagadhatja, hogy amióta a fia miniszterelnök lett, különösen kedvező tárgyalási pozícióba került. Senki nem mer ujjat húzni önnel, és a zárt kapuk megnyílhatnak a cége előtt.

- Nem egészen így áll a dolog. Megmondom őszintén, hogy amíg nem volt ilyen magas pozícióban a fiam, sokkal kedvezőbb helyzetben voltam. Most viszont bármilyen kedvező ajánlattal megyek, elzárkóznak előlem. A tárgyalófelek azt mondják, inkább beszéljünk italról, nőkről, időjárásról, bármiről, csak üzletről ne.

- Ezt nem mondhatja komolyan!

- De igen.

- És soha nem kérdezett vissza, hogy miért ne beszéljenek üzletről?

- Nem, mert tudom, hogy miért. A fiam miatt. Félnek üzletet kötni velem. Attól tartanak, hogy túlságosan reflektorfénybe kerülnek miattunk.

- Tavaly könyvet adtak ki Fiúk a bányában címmel, amelynek terjedelmes része a gánti kőbánya rejtélyes privatizációjával foglalkozik.

- Pedig nincs titok ebben az ügyben sem. Amikor 1991-ben felvillant a lehetőség, hogy a gánti bánya dolgozói kezükbe vehetik a bánya irányítását, kiderült, halvány gőzünk sem volt arról, hogyan kell privatizálni egy céget. Tanácsra volt szükségünk. Ki máshoz fordulhattam volna, mint a fiamhoz és az ő baráti köréhez: Simicska Lajoshoz, Győri Tiborhoz, Schlecht Csabához?

- Hogyan segítettek ezek az emberek a gánti kőbánya privatizációjában?

- Kizárólag jogi tanácsadással: ők magyarázták el, hogyan kell egy ilyen üzletet végigvinni.

- Anyagi segítséget nem kapott tőlük?

- Egyetlen fillért sem kaptam a fiam barátaitól.

- Viszont tény, hogy 1993-ban a Fidesz közelinek mondott Quality Invest Rt. előbb 4,75 millió forintért megvásárolta a Dolomit Kft. egy kisebb tulajdonrészét, amit fél évvel később a Dolomit 1,2 millió forintért vásárolt vissza.

- Ez nem így történt. De meg kell gondolnom a kérdésre adandó választ, mert nem emlékszem határozottan a dologra... Szóval ha kaptunk is támogatást az említett cégtől, az csak jogászi segítségnyújtás lehetett.

- Akkor valójában milyen segítséget adott a Quality Invest?

- Úgy hiszem, nem kaptunk semmiféle anyagi segítséget. Biztos, hogy valamilyen oka volt a cég részvételének, de hogy milyen, arra most nem emlékszem.

- Akkor még egyszer feltesszük a kérdést: kaptak-e anyagi segítséget bármilyen olyan cégtől, amelynek köze lehetett a Fideszhez?

- A szellemi segítségen kívül semmilyen más támogatást nem kaptunk.

- Milyen jelenleg a Dolomit Kft. tulajdonosi szerkezete?

- Kilenc magánszemély tulajdonában van a cég. Ötvenegy százalékkal én vagyok a többségi tulajdonos, a három vezető munkatársamnak egyenként 10-25 százalékos részesedése van a kft.-ben. A fennmaradó néhány százalék öt fizikai munkás tulajdonában van.

-Hányan dolgoznak ma a gánti üzemben?

- A privatizáció előtt nagyjából százan voltunk, utána viszont csak huszonheten maradtunk. Jelenleg negyvenhat alkalmazottja van a Dolomit Kft.-nek. A mostani létszám a reális, a rendszerváltozás előtt sok léhűtő is munkát kapott a bányában. Amióta vállalkozó lettem, csak két ok miatt bocsátottam el embereket: italozás vagy lopás miatt. Mindegy, hogy egy alátétet vagy egy kamionnyi szállítmányt lopott-e el az illető, mehetett.

- Önről az a hír járja, hogy nagyon kemény, néha kifejezetten goromba ember

- Ezt nem tagadom. Egy bányavállalkozást csak kemény kézzel lehet vezetni.

- Azt mondják önről, hogy a családjával is kemény kézzel bánik. Igaz ez?

- Igen. Nem lehet másképp megélni a mai világban. Pedagógiai felfogásom rendkívül egyszerű: vannak dolgok, amiket meg lehet engedni, vannak, amiket nem.

- Igaz, hogy legidősebb fiát, a mai miniszterelnököt nagyon keményen megverte, amikor középiskolásként az ön engedélye nélkül akart elmenni egy rendezvényre?

- Igaz. Egyrészt azért, mert szemtelenkedett az édesanyjával, másrészt azért, mert szembefordult velem.

- Meddig tartott ez a szigor?

- Addig, amíg elég volt azt mondanom neki, hogy ne szégyenítsd meg magad! Miután ettől helyreigazodott a feje, azután már nem kellett őt bántanom.

- Milyen a viszonya Orbán Viktorral, a fiával azóta, hogy miniszterelnök lett?

- Sajnos sokkal ritkábban sikerül vele találkoznom, mint korábban. Bár igaz, Viktor mindig beugrik hozzánk, amikor erre jár, akár az éjszaka közepén is. Nézzék, én családszerető ember vagyok. Három fiam és egy nevelt lányom van. Az egyik sógornőm negyvenegy éves volt, amikor rákban meghalt. Az akkor tizenkét éves kislányát azóta mi neveljük. Amikor rendesen összejön a család, huszonketten vagyunk. Ez általában havonta egyszer fordul elő. De a legtöbben azért szinte minden hétvégén összejövünk.

Orbán Győző

1940. november 10-én született Budapesten

1958-ban fejezte be az állat-egészségügyi technikumot.

1962-ben szerzett diplomát a debreceni agrártudományi egyetem mezőtúri mezőgazdasági gépész üzemmérnöki karán.

1962-1970 között a csákvári gépjavító- állomáson dolgozott mint gyakornok, technológus, művezető, főgépész.

1970-től az alcsúti termelőszövetkezet lakatos-melléküzemágának vezetője.

1976-tól a gánti kőbánya műszaki ellenőre, majd üzemvezetője.

1992-től a Dolomit Kft. többségi tulajdonosa és ügyvezetője.

Horváth István: Diákkoromban jártam utoljára Gánton

A 2001. július 21. óta a Népszabadságban a mészkő- és dolomitszállítások "történetéről" megjelent írásokkal kapcsolatban néhány pontosítást kívánok tenni, mivel az írások olyan szerződések megkötéséről és az azokat előkészítő tárgyalásokról szólnak, amelyeknek idején a vállalatcsoport elnök-vezérigazgatója voltam. A cikkek sorrendjében haladok:

1. Ismereteim szerint dr. Szabó József nem azt nyilatkozta, hogy az én utasításomra, hanem az útmutatásom alapján kötötte a gánti bányával az első szerződést 1999 első fél évében. Idősebb Orbán Győzővel - közvetítő útján létrehozott találkozón (ahol a közvetítő úgy adta elő, hogy Orbán Győző akar velem tárgyalni) - a Dunaferrben lévő irodámban tárgyaltunk dr. Szabó József és Orbán úr egyik munkatársa jelenlétében. Orbán úr javaslata dolomit és mészkő beszállítása volt. Mi elmondtuk, hogy realitása annak van, hogy a dolomit egy részét szállítsák (kb. 6000 tonna/hó). Megtárgyaltuk az árat és a szállítási feltételeket. A megállapodás teljesen piackonform volt. Célszerűnek láttam a dolomit beszállításában a konkurencia megjelenését, de a "politika megnyugtatását" is.

2. A második találkozóra szintén Dunaújvárosban került sor. Ezen Orbán Győző kérésére csak ketten voltunk. Szerette volna elérni a kizárólagos beszállítói megbízást, én azonban sem piaci, sem üzleti, sem politikai alapon nem tartottam azt célszerűnek. Pár nappal később Orbán Győző és dr. Szabó József aláírta az eredeti megállapodás (l. 1. pont) szerinti szerződést.

3. E két alkalmon kívül Orbán Győzővel nem találkoztam sem vendéglőkben, sem titkosan.

4. A megkötött szerződésről szóban, Stumpf István miniszter úron keresztül tájékoztattam Orbán Viktor miniszterelnök urat is.

5. A Dunaferr-csoport konszernszerűen működő vállalatcsoport volt. Ezért még ha részt is vettem vagy irányítottam is a tárgyalásokat, a konkrét szállítási szerződéseket az illetékes leányvállalatok vezetői kötötték. Az ő működésük azonban szigorúan szabályozott volt: szindikátusi szerződésekkel, éves tervelőírással, a tulajdonosi képviselők meghatározott hatáskörével.

6. Az egyik cikkükben foglaltakkal kapcsolatban megjegyzem és megismétlem, hogy a "konszernszerű" működés, annak teljes szabályozása kizárta az összeférhetetlenséget. Valóban híve voltam a menedzsment résztulajdonlásának, aminek jelentős szerepe volt a vállalatcsoport eredményes működésében.

7. Gánton diákkoromban jártam utoljára, kiránduláson.

2001. július 25.

orváth István
a Dunaferr Rt. korábbi elnök-vezérigazgatója