Csipkekesztyűt, fátylas kalapot viseltek a hölgyek, akik élénk beszélgetésbe merülve, teát töltögetve a bányaaltiszti lakásban várták a látogatókat. Egy másik ajtó mögött idős cipészmester bajlódott a lábbelikkel, a harmadik benyílóban pedig kozmetikusmester hajolt a gépei fölé, amelyekkel épp a székében fekvő pácienst szépítette. De mindez csak akkor derült ki, amikor átvágták a szalagokat, kinyíltak az ajtók, és egyszeriben megelevenedett a múzeum - meséli Fűrészné Molnár Anikó, a Tatabányai Múzeum igazgatója.

A múzeumi világnapon, május 18-án nyitották meg a bányászskanzen új látnivalóját, a mesterségek bemutatására szolgáló új "hatajtós" házat. Az ünnepség egyúttal arra is alkalmat adott, hogy a tatabányaiak megmutassák, hogyan képzelik el a Nyugat-Európában - például Hollandiában - nagy sikerrel működő, úgynevezett élő múzeumot. Minden enteriőrben korhű ruhába öltözött önkéntesek várták az érdeklődőket: a szabó szabott, a háziasszony kötött, a pékségben még frissen sült süteményt és illatos kenyeret is kínáltak.

Az év legtöbb napján azonban egyelőre hiába is számítana ilyen különleges programra az ember. Az igazgató aszszony úgy tartja: már az is kisebb csodával ér föl, hogy harmincadik születésnapjára a múzeum meg tudta lepni magát ezzel az új látnivalóval. A millenniumi kormánybiztos irodája hatmillió, a városi önkormányzat - dacára annak, hogy a múzeum a megye intézménye - tizenegymillió forintot adott a munkához, a megye ezt a kötelező pályázati önrész kétmillió forintos összegével egészítette ki. Mindennek köszönhetően felépíthettek egy újabb, az eredeti terveket híven követő bányásztelepi lakóházat, amelyben helyet kaphatott a gyűjtemény korábban raktárban rejtőző kisipari anyagának egy tetemes része.

-A bányászat mindinkább visszaszorul, a bányákat bezárják, az épületeket elbontják. Rövid idő kérdése, és mindebből csak az lesz látható, amit behozunk a múzeumba. Muszáj dokumentálni a százéves hagyományt, a szokásokat, a mindennapi életet. Ezt a célt szolgálják a rendszeresen megtartott bányászünnepségek, ezért igyekszünk feleleveníteni a szakestélyek szokását, és ezt a célt szolgálja az egész skanzen - mondja Fűrészné Molnár Anikó, és körbemutat a Magyarországon egyedülálló létesítményen.

A tatabányai egykori XV-ös akna inkább elnéptelenedett bányaüzemre emlékeztet, mint klasszikus múzeumra. Áll a víztorony, megvannak a műhelyek, mindenfelé hatalmas bányagépeket látni. Fölöttük ott magasodik a régi aknatorony, az aknalejáratnál is minden olyan, mintha bármelyik pillanatban a mélybe ereszkedhetne a kas. Ha pedig a régi bányairodára térünk be, úgy érezhetjük, hogy az ott dolgozók csak egy percre szaladtak el valahová.

A két, külsőleg szinte egyforma bányászlakóházat a föld alatt kialakított bemutató bányatérség lejáratával szemközt építették föl. Bár éppen itt sosem álltak ilyen "hatajtós" házak, a rekonstrukció meglehetősen pontosan idézi a valóságot. A bányászokat ugyanis mindig az aknák közvetlen környékén telepítette le a Magyar Általános Kőszénbánya Rt., hogy a munkába járással se kelljen vesztegetniük az időt.

Az 1996-ban felépített jobb oldali ház öt lakását végigjárva nyomon követhető, hogyan változott meg a lakáskultúra a századforduló és a negyvenes évek között, de közben abba is bepillantást nyerhet a látogató, milyen eltérő körülmények között éltek az egyszerű szakmunkások és az altisztek. Mindezt még egy igazgatói lakás rekonstrukciójával is ki lehetne egészíteni: a berendezés régóta ott van a raktárban, a közelben pedig akad olyan ház, amelyet az elmúlt fél évszázadban alig alakítottak át - mutat az igazgató aszszony a kerítésen túl álló épületre.

A májusban megnyitott új kolóniaház kívülről a régi tükörképe. Belülről azonban alaposan átalakították, hiszen itt kapott helyet a múzeum egyedülálló kisipari tárgyanyaga. Az első ajtó mögött, az egykori szoba-konyhás lakás konyhájában - így volt ez eredetileg is - Kontra Mihály cipészmester hajdani műhelyét rendezték be. A polcon viharvert vekker, a munkapadon aprócska faszögek halma látható az "enyhe hashajtó, bélfertőtlenítő" Eucarbon dobozában. A második konyhában szabóműhely kapott helyet, a falba vert kampón snittek lógnak. A két összenyitott szobában viszont utcai kirakatokat rendeztek be, ezekben helyezték el a ruha- és lakástörténeti gyűjtemény anyagát. Kerültek ide varrógépek, negyvenes évekbeli blúzok és csipkék; csőbútor és lemezjátszós-rádiós hifitorony az ötvenes évekből, de jutott hely a tatabányai Állami Áruház teljes kínálatának, közte a Bányász cigarettának, a Bambinak és az orkánkabátnak is.

A következő lakásban egy borbélyműhelyt alakítottak ki, külön sarkot hagyva a foghúzószéknek, a hajvágás és a borotválás helyszínének. Megőrződött itt minden, amit a Végh család egykor használt: helyükre kerültek a kefék, a fésűk, a borotvák, de még a Hezolite Rapid antiszeptikus gyorsborotvakrém is.

Igencsak alapos asszony lehetett Okolicsányi Miklósné - gondolhatja a látogató -, akinek harmincas évekbeli szépségszalonját a következő helyiségben rekonstruálták. A betérő meglepve bámészkodhat a furcsábbnál furcsább elektromos gépek, a kvarclámpák, a maszkok és a kenceficés tégelyek között, amelyekkel a hölgy - egy bányatisztviselői főorvos felesége - hosszú évtizedeken át kezelte a vendégeit. A borbélyműhely és a szépségszalon mögötti összenyitott térségben az egykori Styl szövetkezet tárgyi anyaga kapott helyet: megannyi hajszárító, csavaró, egy teljes üzletberendezés költözött be vele a kolóniaházba.

-Ha megvalósul az élő múzeum, és havonta legalább egyszer valódi iparosok dolgoznak majd ezekben a műhelyekben, akkor mindez életre kel. Bárki kipróbálhatja a melegdauert meg a kemény hullámokat eredményező csipeszeket, és lehet borotváltatni is vagy akár hajat vágatni. És ez még csak a kezdet, hiszen nemcsak a pékség, hanem Stingl Józsefné fényképészeti műterme is tökéletesen működőképes. Az első felvételek már a megnyitón elkészültek - mutatja az utolsó két helyiséget Fűrészné Molnár Anikó múzeumigazgató. És valóban: az egykori spájzban komplett sötétkamrát rendeztek be, az előtérbe tükör került a frizura utolsó ellenőrzésére, odabent pedig minden készen áll, itt repül a kismadár. A falra erősített, különleges háttérvásznak előtt elegáns karosszék várja a nagyérdeműt, erős reflektorok szórják rájuk a fényt.

Odakint, a két ház közötti kis utcában az igazgató asszony a jövőről mesél. A vigadóról, magyarán kocsmáról, amelyet ide tervezett; a védetté nyilvánított lejtaknákhoz kiépítendő kerékpárútról meg a már kiszemelt egyébként pusztulásra ítélt kisvasútról és a főépületről, ahol a szakestélyeket tartanák. Aztán azt említi: tavaly mindössze tízezren jártak a múzeumban. Hiába, hogy pár száz méterre van tőlük az autópálya, propagandára vagy akár néhány reklámtábla kihelyezésére egyelőre nincs pénz. Így aztán még azt sem tudják közhírré tenni, hogy őhozzájuk vasárnaponként ingyenes a belépés.