Nyílik a parlagfű, eliramlik az élet, s a belpolitikai helyzet egyre fokozódik. Az elmúlt héten igazán nem panaszkodhatott a fásult unalomra az a pár százezer ember, akit még érdekel a politika ebben a hazában. Múlt szombaton a legnagyobb ellenzéki párt sokszólamú kongresszusán példás alakban választották meg Medgyessy Pétert miniszterelnök-jelöltnek, majd néhány nappal később, de mint látni fogjuk, az előző eseménytől korántsem függetlenül, lemondott Demszky Gábor a liberális pártelnöki posztjáról.

Kezdjük a végén: Demszky bukása annak a dilemmának a következménye, amelynek megoldásával, immár több mint hét éve, az 1994-es választások második fordulója óta képtelenek megbirkózni a szabad demokraták. Az emlékezetes "ormótlan velocipéd- kiegyensúlyozott kerékpár" hirdetés óta kísérti a kérdés az SZDSZ-t, hogy miként lehet a jobboldal abszurditásától megcsömörlött szavazókat rávenni arra, hogy ne a baloldali MSZP-re, hanem egy középen elhelyezkedő harmadik pólust reprezentáló pártra adják szavazataikat. A koalíció csak erősítette ezt a frusztrációt, amikor is általános vélemény volt a liberális párton belül, hogy míg a közös kormányzás sikereit az MSZP aratta le, addig ők a népszerűtlen és az elvi kiállásért a kekeckedő párt imidzsével, népszerűségvesztéssel és végül komoly választási kudarccal fizettek. Ehhez tényszerűen hozzájárult Horn Gyula teljességgel illojális és kiszámíthatatlan koalíciós viselkedése, illetve az a tragikus tévedése, hogy sokáig az SZDSZ-t tartotta elsődleges ellenfélnek, és csak későn ismerte fel, hogy az aprócska jobboldali pártokat a Fidesz erős egységbe szervezheti.

A választási kudarcot követően a szabad demokratáknak a valóban aggályos kétpártrendszer ellen küzdve a szocialistákat is támadniuk kellett, gyakran nem túl életszerű indokok alapján. Ebben az értelemben Demszky csak folytatta és radikalizálta a Magyar Bálint elnöksége alatt megfogalmazott irányvonalat. Csakhogy miközben ezt a stratégiát folytatta, az idő kegyetlenül, bár előre kiszámíthatóan megváltoztatta a közélet játékterét, a politika alapvető erővonalait. Mint ezt sokan megjósolták, 2000-től kezdődően a diszkurzív tengerből - mint egy robosztus, minden mást elhomályosító bálna - egyetlen kérdés emelkedett ki: akarják-e az Orbán(-Torgyán, -Pintér, -Bánk, -Simicska, -Grespik stb.) kormányt még négy évig a választók vagy sem? A Magyar-Demszky-vonal célcsoportja a Fideszből kiábrándult hajdani liberális szavazó volt, aki - belátva a fiatal demokraták korruptságát és konzervatív fordulatát - visszatalál a szabadelvű párt kebelére. Ezt a hazatalálást elősegítendő kellett a szocialista pártot támadni, miközben nem is annyira a szociológiai realitás volt a fontos, hanem a beszédaktus révén megvalósuló üzenet: Nem vagyunk velük azonosak. Be kell azonban látni: a Fideszből kiábrándult szavazók számára nem az volt az elsődleges, hogy valaki milyen messzire kerül Horn Gyulától vagy a hajdan Horn Gyula vezette párttól. A hajdani liberálisok, ha valóban zavarja őket a jelenlegi kormányzat blöffjeinek sora és stratégiája, olyan pártot kerestek és keresnek, amely visszahozza hajdani álmaikat, megbünteti a Fideszt azért, mert rútul rászedte őket, és garantáltan leváltja a jelenleg uralkodó jobboldali blokkot. A megváltozott idők szavát öntötte formába Magyar Bálint is nevezetes "politikai felvilág" cikkeiben, amelyekben olyan köztörvényes képet festett a Fidesz korruptságáról, hogy az eleve kizárt mindenféle lebegtetést, a konzervatív oldal felé való nyitottságot. Ebben a helyzetben Demszkynek a szocialisták elleni támadásai ("villamosügy", "szélsőbaloldali veszély",) a kívülálló számára nehezen értelmezhetők voltak, különösen, hogy a közéletet a Fidesz tematizálta, és az általuk bedobott problémákra kellett (volna) reagálni pro vagy kontra. A helyzet ahhoz vált hasonlatossá, mintha valaki a mai Kovács-Chacón meccsen magyar zászlóval beugrana a ringbe, és egy óriásit bevágna a Nemzet Kokójának, majd azzal védekezne, hogy csak így akarta kizökkenteni az argentint. Persze a szabad demokraták nem hívatlan vendégek a magyar politikai arénában, és az általuk elképzelt logika akár működhetett volna is, de tény, hogy eddig sem működött, és az egyenlő távolság tartásának esélyei az elmúlt héten Medgyessy megválasztásával tovább csökkentek.

Kovács László egy nagyvonalúbb verzióban ugyanazt a trükköt mutatta be, mint anno Gorbacsov, aki a saját pártját puccsolta meg Minden hatalmat vissza a szovjeteknek! jelszóval. Az MSZP elnöke pártja érdekcsoportjainak szorításából előremenekült, és elérte azt, hogy nemcsak a miniszterelnökséget, hanem a kampánycsapat öszszeállítását is a pártonkívüli Medgyessyre bízzák a szocialisták. Könnyű belátni, hogy ennek a, sok pártfunkcionárius számára felettébb keserű pirulának az elszopogatásához arra volt szükség, hogy a "külső veszedelemtől", a Fidesz-hegemóniától való irtózás nagyobb legyen, mint a belső érdekellentétek feszítő ereje. És nem kell vátesznek lenni ahhoz, hogy megjósolhassuk, a szocialista párt sikerének kulcsa az, hogy ez a kényes erőegyensúly meddig marad fent, meddig képesek a párt belső erőcsoportjait uraló figurák alárendelni egyéni érdekeiket a párt győzelmének.

Fogalmam sincs, hogy miképp zajlottak az "SZDSZ volt és jelenlegi elnökeinek" titkos és jó szabad demokrata szokás szerint újfent kiszivárogtatott megbeszélései, de az én meglátásom szerint Demszky sorsa kedden este 9 óra tájban pecsételődőt meg. Ekkor Medgyessy az ATV-n adott interjújában arra a kérdésre, hogy mit tenne a magyarországi cigányság problémáival, azt felelte: "Ebben az országban sokakat sújt a szegénység. És ha egy szegény gyereket látok, legyen az cigány vagy nem cigány, akkor nekem megszakad a szívem. Esélyegyelőséget akarok és az oktatás révén a felemelkedés lehetőségét megadni mindenkinek." Vagy valami ilyesmit. Semmi, "ne szedjék fel a padlót a lakásokban" a la Orbán, semmi "előbb vessék ki maguk közül a bűnözőket" a la Horn, hanem az egyetlen lehetséges helyes, épeszű és bizony-bizony liberális választ adta az MSZP miniszterelnök-jelöltje a magyar politikai élet "húzósan ravasz" kérdésére.

Ez az SZDSZ számára, azt hiszem, azt is jelenti, hogy a Medgyessy-féle vezetést - bár még érdemes lesz megvárni a beharangozott két kampánycsapatot - nemigen lehet majd policy-kérdésekben élesen támadni, hiszen a volt pénzügyminisztert hallgatva szinte egy az egyben köszönnek vissza a szabad demokraták korszakváltás programjának főbb állításai. Így logikus, hogy ehhez az új helyzetben hitelesebb lehet egy olyan vezető, akinek viszonya a szocialistákkal nem mérgesedett el úgy, mint Demszkyé.

Kurt Vonnegut, midőn díszdoktorrá nevezték ki, így kezdte beszédét: "Használjanak fényvédő krémet. Ha a jövőt illetően egyetlen tanácsot adhatnék, az a fényvédő krém lenne, melynek hosszú távú áldásait a tudósok igazolták, viszont a többi tanácsomnak nincs egyéb alapja, mint saját összekuszálódott tapasztalásaim. Ezeket most szétosztogatom."

Nem érzem magam kompetensnek abban, hogy kinyilatkoztassam, hogy milyen irányba kellene fordítani a magyar liberalizmus bárkáját. Néhány tanácsom azonban nekem is lenne saját összekuszálódott tapasztalataim alapján. Egyrészt, akárki lesz is az SZDSZ új elnöke, a fentebb említett dilemmát "önállóság, távolságtartás, harmadik pólus, illetve együttműködés a szocikkal" át kéne alakítani apóriává, vagyis fel nem oldható dilemmává, és az egész pozicionálási mániát ki kéne vágni a hóra. A választó a politikusokkal ellentétben nem ideológiai mátrixban gondolkodik, értékeinek és ízlésének megfelelő válaszokat akar hallani általa is fontosnak tartott kérdésekben. Nem a szimbolikus térben való öndefinícióval, hanem az egyes társadalmi problémákra adott válaszok mentén kéne nyomulni. Másodszor, akárki lesz is az SZDSZ elnöke, fel kell építenie a hatékony kommunikáció gépezetét. Szöges ellentétben ugyanis az SZDSZ által uralt média rémképével riogató szélsőjobb elképzelésekkel, a liberális párt gyalázatosan gyengén működik ezen a téren, s Demszky is talán a legnagyobb csalódást ezen a területen okozta. Korábbi nimbuszával ellentétben a főpolgármester csapata még azokat a témákat sem kommunikálta, amelyeket az SZDSZ ez idő alatt kiizzadt magából. Nem sikerült megismertetni a választókkal a +40 programot, a bébikötvényt, érthetetlenül elsikkadt a korszakváltás programja, amely vezérfonal lehetett volna minden egyes szakpolitikai kérdésben. Harmadszor pedig, akárki lesz is az SZDSZ elnöke, meg kell teremtenie egy hatékony belső struktúrát, döntés- és cselekvőképes intézményrendszert kell kialítania. Már Demszkynél is az egyik legfontosabb programpont volt a párt "értelmiségi vitaklub jellegének" megváltoztatása. Ha igazak a hajnalig tartó ügyvivői tanácsülésekről szóló hírek, akkor nem ő volt az első olyan elnök, akinek nem sikerült racionális keretek közé szorítania a párt működését. Itt sajnos igazat kell adnunk a futballt kedvelő miniszterelnök fideszes körökben nagy népszerűségnek örvendő aranyköpésének, miszerint: "az a probléma, amit 90 perc alatt nem lehet megoldani: nincs". Már pedig a kampány, amely időben, pénzben, információban és minden más lehetséges módon a szűkülő erőforrásokról szól, még inkább megkívánja egy olyan hatékony szervezet kialakítását, amely a szabad demokraták régi adóssága.

De addig is: itt a nyár, használjunk fényvédő krémeket, és lubickoljunk a bizonyosságok teljes hiányában.