- 1967-ben forgattam a Nyár a hegyen című filmemet, amely úgy született, hogy megtudtam: Badacsony község árulja a területén lévő egykori internálótábort. Afféle kis Recsk volt ott a kőbányában, ahol még megtaláltuk a megfigyelőtornyokat meg néhány barakkot. Ez a látvány adta az ötletet egy drámai történethez, amelynek főhősét valós alakról, Újhelyi Szilárdról mintáztam. Ő régi kommunista volt, aki szokás szerint mind a Horthy-, mind a Rákosi-rendszerben börtönben ült, ráadásul, mivel tagja volt Nagy Imre körének, 1956 után is elítélték. Azután a hatvanas évek elejétől a filmirányításban dolgozott. Egy régi mozgalmár, egyben kifinomult értelmiségi, igazi européer. A filmben Mensáros László játszotta ezt a figurát, és nemcsak a Rákosi-féle diktatúráról esett benne szó, hanem 1956-ról is. Ennek ellenére semmi baj nem volt a bemutatásával, sőt nagy nemzetközi sikereket ért el. Acapulcóban például nagydíjat, San Sebastianban díjat nyert. Ami érthető, mert egyike volt azoknak a filmeknek, amelyek elsőként adtak hírt a sztálinista lágerekről.

Ezután kezdtem bele A tanúba, amelynek már a forgatása is igen viszontagságos volt. Éppen Virág elvtárs szobájában csináltunk felvételt a filmgyárban, amikor csengett a telefon a műteremben. Az rossz jel volt, ha ott szólt a telefon, mert oda csak akkor kapcsoltak be, ha valami baj volt. Oda általában nagyon fölülről telefonáltak. Ekkor is így történt. Éppen az előbb említett Újhelyi Szilárd, az akkori filmfőigazgató hívott. Azt mondja: - Péter, állj le a filmmel! Csodálkoztam, mert a forgatókönyvet elfogadták, maga Aczél György is olvasta, és azt mondta, próbáljuk meg, azután hozzátette: a Bacsó kockázatára. Mondom Újhelyinek, Szilárd, legalább ezt a díszletet hadd fejezzem be. A film legérzékenyebb jeleneteiről van szó, Őze Lajos és Kállai Feri ott vár rám a díszletben. Erre Újhelyi: jó, ezt még forgasd le, azután állj le. Tovább forgattam, persze már reszkető gyomorral. A színészek nem tudták, hogy a film leáll, kiváló hangulatban dolgoztak. Érezték persze, hogy valami kockázatosat csinálunk, de fiatalok voltunk, egy emelkedő korszakban éltünk. A hatvanas évek végén még komolyan hittük, hogy megváltjuk a világot.

Ezután Rényi Péterhez került A tanú ügye, aki akkor, azon túl, hogy a Népszabadság első számú főszerkesztőhelyetteseként dolgozott, elnöke volt a Filmművészeti Tanácsnak is. Ő szerencsére nagyon korrekten viselkedett. Néhány kiegyensúlyozó mondatot kért, meg azt, hogy tegyek a filmbe egy figurát, amit nem bántam meg. A volt kisnyilasról, Csetnekiről van szó, aki történetünk idejére tűzoltóparancsnok lett. Aztán elkészült a munka, a filmgyárban bemutattuk, az ottani művészeti tanács elismerően nyilatkozott róla, én pedig nagyon boldog voltam. Két nap múlva megint csak Újhelyi Szilárd hív: - Péter, felejtsd el a filmet! Miért? - kérdem.-Kész, nincs film - volt a válasz.

1969-et írtunk. Megkezdődött A tanú több mint egy évtizedes kálváriája. Be volt tiltva, de féllegális vetítések tömegén lehetett látni. Ifjúsági táborokban, egyetemeken, minisztériumokban. Az egyik ideológiai ellenvetés, amit vele kapcsolatban mondtak, hogy a nép még nem eléggé érett erre a filmre. Erre én azt mondtam, hogy a nép nem olyan, mint a körte, hogy érik, érik, azután leesik. Az igazság azonban az, hogy még túlságosan közel voltak az ötvenes évek.

Bemutatták például a filmet Rajk Lászlónénak és a fiának. Annál a jelenetnél, amelyben Kállai Ferenc áll az akasztófa alatt, Rajkné fölugrott és kirohant a vetítőből. Az ifjú Rajk maradt, és gratulált nekem. Az édesanyját annyira megrázta a látvány, hogy sokáig nem volt hajlandó szólni hozzám. Az akkori Bányász moziban is rendeztek kivételes vetítéseket. Egyszer az előtérben álltam, nem akartam újra megnézni a filmet. Nyílik az ajtó, egy ismerősöm jön ki, aki börtönben ült az ötvenes években. Miért jöttél ki? Azt mondja, hátranéztem és mögöttem ült az őröm. A film utolsó jelenetére gondoltam, amelyikben Pelikán a villamoson találkozik Virág elvtárssal. Ez a kis ország a hatvanas-hetvenes évek fordulóján olyan volt, mint egy akvárium. Együtt úszkáltak a benne a börtönőrök az őrizetesekkel, amiként ma.

Érdeklődtek a film iránt külföldről is. Például Andrzej Wajda is, aki a feleségével együtt nézte meg. A nyakamba borult és azt mondta, hogy olyan filmet, amely ezt a végtelenül tragikus históriát ilyen humorosan, szatirikusan ábrázolja, mi, lengyelek nem tudunk készíteni. Ezt követően forgatta a Márványembert meg a Vasembert.

1980 őszén történt, hogy Magyarországra érkezett a cannes-i filmfesztivál igazgatója, aki máig korlátlan ura a rendezvénynek. Kiválasztott bemutatásra több magyar filmet, köztük Szabó István Mephistóját. Azután el akart repülni, de olyan időjárási viszonyok voltak, hogy nem indultak a gépek. Erre azt javasolták neki, hogy nézzen meg egy filmet, amiről nagy vita van nálunk. Természetesen A tanút mutatták be neki. Ezt a filmet ezennel meghívom Cannes-ba - mondta a vetítés után. Erre kitört a pánik. Minden akkori filmfőnök drukkerem volt, de Aczél Györgynek senki sem merte megmondani, hogy a filmem Cannes-ba hivatalos. Végül úgy döntöttek, nekem kell szólnom. Fölhívtam tehát Aczélt, és ő személyesen jött a telefonhoz - mindig személyesen jött, ami ma már kiment a divatból -, és csak anynyit kérdezett, mi van? Szeretnék magával sürgősen beszélni - válaszoltam. - Na jó, holnap reggel fél hétkor várom a Parlamentben. Akkor miniszterelnök-helyettes volt. Másnap a megbeszélt időpontban mentem a Parlamentbe, csak takarítónőket láttam, akik a vörös szőnyegeket porszívózták. A titkárságon senki. Nyitom az első ajtót, a másodikat, az ötödik mögött ott ül Aczél, olvassa a reggeli sajtót. Na mi van, Péter, mit akar? - kérdi, mikor meglát. Aczél elvtárs - így én -, maga már annyiszor kibabrált velem. Most az egyszer legyen nagyvonalú. Itt van életem nagy esélye, meghívtak Cannes-ba. Engedje meg, hogy A tanú kimenjen. Egy pillanatig gondolkodott, azután ezt mondta: jó, menjen, akar még valamit? Nem. A viszontlátásra. Hogy miért kellett ehhez tizenegy év, azt máig nem tudom. Úgy látszik, hogy minden hatalom hallatlanul érzékeny és neurotikus a humorral szemben. Nem bírja a szatírát, nem bírja, ha kinevetik. Hiába szólt ez a film egy korábbi korszakról, sokan nem alaptalanul ismertek magukra Bástya elvtársban. De ami még érdekesebb lehet: a szörnyű perekről ilyen elnéző komikummal beszélni... ez nagyon idegesítette az akkori vezetés nagy részét. Tudom, hogy a Politikai Bizottság többször megnézte A tanút. Hogy Kádár látta-e, azt nem tudom. Vele életemben egyszer találkoztam, 1985-ben, amikor Kossuth-díjat kaptam. A fogadás végén mindenkihez odament, és elköszönt. Odajött hozzám is. Kezet fogott velem, én pedig bemutatkoztam. A nevem hallatára megállt, és ezt kérdezte: maga az?

A tanú egyébként 1981-ben tényleg kikerült Cannes-ba, és most Bástya elvtársat idézem: Egyet szeretek magamban, az a szerénység. Szóval szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy kirobbanó sikere volt a filmnek. Harminckét ország vette meg. Megvette egy orosz származású amerikai forgalmazó is, aki a Majestic Szállóban rendezett a tiszteletemre ötszáz személyes bankettet. Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy a magyar filmnek akkora presztízse volt, hogy azon a fesztiválon, amelyen A tanút bemutatták, még négy másik alkotással vettünk részt. Például Szabó Mephistójával. Cannes után pedig nagyon sokfelé hívták A tanút. Így New Yorkba, ahol a Lincoln Centerben vetítették. Az előadást követő beszélgetésen egy naiv hölgy azt kérdezte tőlem, mikor mutatják be a filmem Moszkvában? Erre azt válaszoltam: Nézze, hölgyem, nem tudom, attól függ, meddig élek.

És mit ad Isten, 1991-ben meghívtak az akkor még Szovjetuniónak nevezett országba, Moszkvába, ahol külön vetítést rendeztek Berija egykori házi mozijában. Roppant furcsa helyiség, szeparék, amelyekben az elvtársak, ha unták a filmet, hölgyekkel foglalkozhattak. Tavaly pedig immáron Oroszországban, a hetedik szocsi fesztiválon mutatták be négy munkámat. A Nyár a hegyen, A tanú, a Tegnapelőtt és a Te rongyos élet ment együtt ezen a címen: Bacsó Péter Rákosi Mátyás ellen. Kissé bombasztikus cím, a fesztivál kiadványa azonban megmagyarázza: "Bacsó volt az első filmrendező Kelet-Európában, aki nemcsak bemutatta a sztálinizmust, de nevetségessé is tette."

A tanú pedig megy a maga útján, amelyen újabb és újabb történetek születnek. 1993-ban, amikor Erzsébet királynő készült Magyarországra, az akkori angol nagykövet azt találta ki, hogy az uralkodónak el kell küldeni az én filmemet, mert az ad valami képet arról, milyen országba is jön. Amikor 1993. május 4-én Magyarországra érkezett, a Néprajzi Múzeumban adtak fogadást a tiszteletére, ahová engem is meghívtak. Én is bemutatkoztam őfelségének, aki mosolygott rám, miközben próbáltam eldadogni, ki vagyok. A királynő láthatóan nem értette az egészet. Ezt követően egy hét múlva a Buckingham-palotából kaptam egy levelet, amelyben, hogy úgy mondjam, az uralkodó elnézést kért tőlem a kínos esetért, azért, hogy nem kattant be neki, hogy én vagyok az a pasas, aki azt a filmet csinálta, amelyet ő igenis megnézett, és nagyon tetszett neki. Nem tudom, helyes-e, de én mindenesetre nagyon meghatódtam ettől a gesztustól.

Még a Horn-kormány idején történt, hogy Torgyán Józseftől kaptam egy levelet, amelyben ezt írta a legnagyobb kisgazda, hogy Kedves Péter, hétfőn interpellálni fogok egy agrárkérdésben és felszólalásom címének azt adtam: Dezsőnek meg kell halnia. Ez idézet a filmedből, amelyben Pelikán József disznaját nevezik Dezsőnek. Én is a disznók indokolatlan levagdosása ellen szólalok fel. Mellékelten küldök neked két belépőt, gyere el és hallgasd meg, amit mondok.

A legújabbak közül való eset úgy kezdődött, hogy tavaly elhatároztam, filmet csinálok Hunyady Sándor A tigriscsíkos kutya című novellájából. A sztori helyszíne egy szép villa. Budán sehol nem találtunk megfelelőt. Lett volna egy csecsemőotthon, de onnan ki kellett volna költöztetni a gyerekeket, én pedig sosem voltam kegyetlen filmes. Már végképp el voltunk keseredve, amikor megláttunk egy olyan villát, ahol minden a helyén volt. A kert, az épület, a megfelelő fa. Csak legyintettünk, ez valószínűleg valamilyen követség. De mégiscsak kiszálltunk, kiderült: ez a XX. Század Intézet. Becsengettem, a kapust megkértem, hadd nézzünk körül. Ő bement az épületbe, mi pedig a villa belsejéből olyan hangokat hallottunk, amelyek arra utaltak, hogy nem szívesen veszik itt a filmezést. Egy idő után megjelent a lépcsőn a főigazgató, Schmidt Mária, aki, amikor meglátott, meglepetten szólt: hát maga az? Hát én magát tanítom az egyetemen. A tanúról állandóan beszélünk. Mondom, köszönöm, de én szeretnék itt filmezni. Filmezzen, semmi akadálya, mondta a főigazgató. Írjak egy levelet? - így én. - Nem kell semmi, gentlemen\'s agreement, elvégre úriemberek vagyunk. Miután leforgattam ott a filmet, Schmidt Mária megkért, segítsek neki, mert az Andrássy út 60.-ban készülő új múzeumban meg akarja csinálni Virág elvtárs szobáját.

Szóval a film éli a maga önálló életét. Szinte naponta kapok telefonhívásokat - például újságíróktól -, amelyek A tanú egy-egy kiszólásának pontos változatáról érdeklődnek. Ezek azt mutatják, hogy munkám harminckét év után is időszerű.