Az Amnesty International pontosan 40 évvel ezelőtt, Peter Benenson ügyvédnek az Observer című londoni hetilapban közzétett és az "elfelejtett foglyok" ügyében nemzetközi összefogást sürgető cikkével indult el a mozgalommá válás útján. Az 1961. május 28-án megjelent újságcikk konkrét foglyok esetét is ismertette, olyan emberekét, akiket a hatalom csupán azért büntetett, mert lelkiismeretüket követve - és a szólásszabadság jogával élve - valamilyen közügyben hangot adtak véleményüknek. Ők hatan lettek a "lelkiismereti fogoly" azóta széles körben ismertté vált fogalmának első megtestesítői. Közülük az egyik az akkoriban sajátos száműzöttként a budapesti amerikai követség épületében élő Mindszenty József hercegprímás volt; s a cikk említést tett egy másik magyar fogolyról, az 1956 után bebörtönzött kommunista íróról, Déry Tiborról is.

A szenvedélyes igazságszeretetéről és szenvedélyes katolicizmusáról ismert Benenson, aki idén nyolcvanesztendős, már jó ideje nem vesz részt a szervezet mindennapi munkájában. Ám nem is egy további jó ügyet karolt fel azóta; éppen a múlt hónapban ítélt meg számára életműdíjat a londoni Daily Mirror.

Benensont negyven évvel ezelőtt az indította meg, hogy Salazar Portugáliájában bebörtönöztek három diákot, akik egy vendéglőben a szabadságra ürítették poharukat. Ettől az újsághírtől jutott el a nemzetközi öszszefogás meghirdetéséhez. Személyes szenvedélyét a rá jellemző bámulatos szervezőkészséggel és karizmával hatalmas mozgalommá formálta, amely hamarosan függetleníteni tudta magát életre hívójának - vagy bárki másnak - a személyes szándékaitól. A siker kulcsa: az alapgondolat, az "elfelejtett foglyok" érdekében történő összehangolt nemzetközi fellépés megkérdőjelezhetetlenül helyes, "időtálló" és "jól kommunikálható" volt, a működés keretei pedig kellően demokratikusak és rugalmasak. A mozgalom, amelynek neve eredetileg "Appeal for Amnesty" - Felhívás Amnesztiára - volt, nemsokára felvette mai elnevezését. Kialakult egy átlátható és demokratikus döntéshozatalon alapuló, az "alulról jövő kezdeményezéseket" komolyan vevő és befogadni képes szervezet, mely tematikus jelentéseket adott ki, kiépítette a helyi csoportok által adoptált foglyok rendszerét, kiterjesztette tevékenységi körét a kínzás és a halálbüntetés elleni harcra.

Az Amnesty International Magyarország első elnökeként a 90-es évek első felében számos Amnesty-tanácskozáson, döntéshozó fórumon lehettem jelen, s ez mindig különleges élmény volt számomra. Soha, sehol máshol nem találkoztam ehhez hasonló légkörrel, amelyben a viták mindig a valódi, kölcsönös megbecsülésen alapulnak, amelyben nem ellenérdekű felek, csupán eltérő vélemények csapnak öszsze, s a vita tárgya sohasem ürügy az egymással való leszámolásra.

Az Amnesty International az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában foglaltakat egyetemes, nem relativizálható normáknak tekinti. Lelkiismereti foglyoknak olyan személyeket tekint, akik nem alkalmaztak erőszakot, és másokat sem buzdítottak erre. Az ő esetükben feltétel nélküli szabadon bocsátást követel, s minden politikai fogoly esetében késedelem nélküli és korrekt bírósági eljárást. Tiltakozik a halálbüntetés, a kínzás és a foglyokkal való kegyetlen vagy embertelen bánásmód, a törvényes eljárás nélküli kivégzések és személyek "eltüntetése" ellen. Az AI egyes csoportjai az emberi jogok tudatosításán és a visszaéléseknek elejét vevő törvények kialakításán dolgoznak a közvélemény hiteles informálásával, és a jogfosztott embertársaik helyzetén javítani akaró polgárok mozgósításával. Az Amnesty engesztelhetetlen makacssággal, de szigorúan erőszakmentesen harcol az erőszak ellen.

Eközben persze alkalmazkodnia kell a változó világhoz, s időről időre súlyos problémákkal is szembekerül. Egyre nehezebb bármit, akár eszméket vagy értékeket is "eladni" kemény PR-módszerek nélkül. Az erőszak "ingerküszöbe" növekszik, s az emberi jogokat egyre körültekintőbb és kifinomultabb módszerekkel sértik meg világszerte. A szervezet mindeddig képes volt rugalmasan reagálni a világ változásaira, azért is, mert az Amnesty hagyományosan a jószándékú kritika iránti nyitottságra törekszik.

Létezik persze másfajta kritika is. Idi Amin, a véreskezű ugandai diktátor egykor ezt nyilatkozta a szervezetről: "az Amnesty International a világ több mint száz nemzetét zsarolta meg". Khomeini ajatollah sátáni hatalomként jellemezte. A moszkvai rádió kijelentette róla, hogy övé "a Szovjetunió ellen irányuló tömeges propagandaháború összehangolójának szerepe". Sudomo indonéz tengernagy viszont úgy találta, hogy az "Amnesty Internationalnak Amnesty Communist Internationalra kellene változtatnia a nevét". Ezek az élesen ellentmondó "bírálatok" - és a "bírálók" személye - jelzik azt, hogy az AI alapvetően jó úton jár.

Az Amnesty most folyó legnagyobb, világméretű kampánya az emberiség egyik legsúlyosabb problémájára, a kínzás még mindig széles körben elterjedt és szörnyű emberi tragédiákat okozó gyakorlatára, s e gyakorlat áldozataira irányítja a közvélemény figyelmét. A szervezet magyar részlege a közelmúlt viharai - a holland és a szlovén szekció Magyarországot érintő hirdetései, majd az elnökség lemondása - után az újrakezdésre koncentrál, arra, hogy az Amnesty International üzenete ismét hallhatóvá váljon ebben az országban. Például az, hogy Marcus Omofuma, egy fiatal nigériai 1999. május 1-jén belehalt az Ausztriából való kitoloncoltatásába. Például az, hogy egy egyiptomi asszonyt, Amal Farouq Mohammad al-Maast az állambiztonsági szolgálat 1993-ban és 1996-ban is elhurcolt és brutálisan megkínzott, hogy férjét terhelő hamis tanúvallomást csikarjanak ki belőle. Például az, hogy emberi jogaink ismeretére és tudatosítására ugyanúgy szükségünk van mindannyiunknak, mint az anyanyelvi vagy a matematikai tudásra.

Az Amnesty Internationalnak nagy szüksége van magyarországi támogatókra is. Minden támogatóra szüksége van ahhoz, hogy egy napon megvalósíthassa a Peter Benenson által megfogalmazott végső célját: az okafogyottság miatti megszűnését.

Malina János
zenetörténész,
az AI Magyarország korábbi elnöke,
az ideiglenes vezetőség tagja