Elsőként egy Hasszán nevű, óriás termetű janicsár vetette meg lábait a falon. Őt egy kő leterítette, ám társai be tudtak törni a belső sáncokig. Egy másik osztag a Cirkusz-kapun át jutott Konstantinápoly belső területére. Az utcákat negyedórán belül tízezrével özönlötték el a törökök, akik fölkapaszkodtak a lerombolt falakra, és azonnal megkezdték a fosztogatást.

A Nap már a magasból tűzött a füstölgő romokra és a véres holttestekre, amikor a ma Topkapiként ismert kapun a szultán belovagolt. A Szent Bölcsesség, a Hagia Sophia templománál leszállt a lováról, bement. Az imám fölkapaszkodott a pulpitusra, II. Mohamed és kísérete Mekkának fordulva leborult az imaszőnyegeken; a Hagia Sophia galériájáról a mozaikból kirakott keresztény szentek és bizánci uralkodók csodálkozva figyelték a soha nem látott szertartást.

Priszkának Bizáncban Iréne volt a neve (ugyanígy szerepel az Ayasofia Müzesiben vásárolható, a mozaikról készült képeslapfelvételen), a napvilágot Szent László magyar király lányaként látta meg, tizenhat évesen ment nőül Komnénosz Jánoshoz, aki II. János néven Bizánc császára lett. Priszka Krisztus balján foglal helyet, a Megváltó jobbján, a mozaikkép másik szélén II. János császár látható. Fejük körül glória jelzi: az ortodox egyház szentjei. Nem kis megszeppenéssel figyelték a hódítók vallási ceremóniáját a Hagia Sophia hatalmas kupolája alatt.

A szent falak között török mesterek láttak munkához, Priszka és a többi szent (Jézussal és Máriával együtt) hosszú időre vakságra ítéltetett. Csak azután kaparták le róluk a festékréteget, hogy Kemál pasa Isztambulból Ankarába helyezte át az Oszmán Birodalom romjain létrejött Török Köztársaság székhelyét. Az Ayasofija-mecsetből az 1930-as években múzeum lett, és a restaurátorok munkája nyomán Krisztus ismét hirdethette Gábor és Mihály arkangyal között, hogy: "A világ fénye én vagyok".

Szabaddá válása után Priszka érdeklődéssel nézegette a középső hajó sarkaiban fölfüggesztett négy nagyméretű zöld pajzson a cirádás betűkkel írt Korán-idézeteket, valamint a ráccsal elkülönített részt, ahol egykor a szultán hallgatta az istentiszteletet. A restaurátorok visszafestették vörösre a külső falakat, megtisztították a színes márvány padlóburkolatot - jöhettek a turisták. Szultán többé nem volt, a hívek számára pedig már lassan négy évszázada áll az Ayasofiával szemben a Kék Mecset, amelyet csak a külföldi látogatók és az útikönyvek neveznek így: ha helybélit kérdezel, úgy tud útbaigazítani, ha a Sultanahmet-dzsámiról faggatod.

Négyszáznegyvenhét évvel Konstantinápoly bevétele után a Boszporusz partjáról, Besiktasból gyalogoltam a Sultanahmet-negyed felé. A Galata-hídon megálltam a horgászok és a kagylóárusok között: előttem balra a Topkapi Szeráj tornyai és a Tulipánkert, mögöttük az Ayasofia, hátrébb a napfénytől csillogó Kék Mecset, jobbra Nagy Szulejmán sírhelye. Egy Burger Kingben megmostam az arcomat, a Régészeti Múzeum kerítése következett, utána az Ayasofia.

A galériába vezető meredek feljárón négykézláb másztak a japán turisták, fényképezőgépük koccant az ezerötszáz éves köveken. A helyreállított mozaikok előtt több tucat turista tolongott, vakuk villogtak, idegenvezetők magyaráztak a legkülönfélébb nyelveken. "Szent Iréne" - hallottam Priszka előtt többfelől, ugyanezt jelezte a nőalak fölötti felirat. Álltam szigorú tekintetét: "Ebben az épületben most én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy te, Priszka, Szent László lánya és Könyves Kálmán unokahúga vagy". Arca rezzenéstelen maradt, azt suttogta: "Isten hozott". Utána ismét a Nikonok és Yashicák kereszttüzére figyelt.

Dél volt, mikor az Ayasofiából elindultam a Kék Mecset felé. Minaretjeiből zengett a müezzin éneke. Ma már könnyű dolguk van: föl se kell a toronyba mászniuk, lent beleénekelnek a mikrofonba, hangjukat messzire viszik a fönti hangfalak.

Nem úgy, mint négyszáznegyvenhét esztendővel ezelőtt, amikor II. Mohamed bevonulásakor a Hagia Sophia keskeny tornyaiból először szólították imára az igazhitűeket.