Radnai bácsinak tíz éve írták föl (SZTK-ra) a botot.

Az egyszerű kimunkálású, ám ízlésesen kivitelezett egészségügyi segédeszköz tíz év alatt az esővíztől kissé megdagadt, felülete karcolódott, az aszfalttal érintkező gumivégre ráfért volna a csere. Ám Radnai bácsi egyelőre hallani se akart arról, hogy újat kapjon. Hiába mondta az egész családja: az orvos fölírná ugyanúgy.

Mikor a botot megkapta, Radnai bácsi még alig sántikált. A bot tanította meg arra, a lábát hogyan húzza, milyen testtartást vegyen föl, melyik az a szenvedéstől elnemesült arckifejezés, amely a leginkább illik a sántikálásához.

Radnai bácsinak a nyelve lógott, kopasz feje kalapja alól izzadtságot gyöngyözött, szürke szemét úgy járatta végig az embereken, akire pillantása esett (bár nem tudta megmondani, miért), elszégyellte magát.

Amint a villamos beállt a Margit híd budai hídfőjénél a megállóba, Radnai bácsi az elsők között tört utat a szerelvény belseje felé. A villamos tele volt, többen kétségüket fejezték ki, fölfér-e még ennyi ember. A nyugdíjasok és az iskolások versenyét utóbbiak nyerték, ám a járművön kiderült: korántsem olyan udvariatlanok, mint azt egyesek feltételezik: bár a leszállók után fölszabadult néhány ülőhely, a tanteremből szabadult nebulók beálltak a kapaszkodók közé.

A hátizsákot viszont jobb lenne levenni - egyik se vette le (a földön koszolódik), a villamos csörömpölve elindult, ráadásul a hetedikes, szemüveges srácon sapka volt, nem hallotta meg, amint Radnai bácsi azt mondta: - Engedjél, hadd menjek. A nebuló nem mozdult, osztálytársaival társalgott, és a kocsit egyszeriben Radnai bácsi süvítő hangja töltötte meg: - Nem hallottad, hogy kértelek, álljál arrébb, a kurva anyád! Radnai bácsi a botjával tört utat a tömegben, elfoglalt egy ülőhelyet, a döbbent csendben zsörtölődött tovább: - Megkérem szépen, nem mozdul, pofátlan, hülye gyerek. Radnai bácsi nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel fűszerezte monológját.

A hetedikes szemüveges srác nem ilyen közszereplésre vágyott, igyekezett összehúzni magát. Osztálytársai vihogtak, a villamos többi utasa (vérmérséklet szerint) megbotránkozó, avagy vidám arcot öltött. Egy húsz év körüli lány (egyetemista talán) elégelte meg először Radnai bácsi szitokáradatát: - Hagyja már abba ezt az alpári beszédet. - Fogd be a szádat, te ringyó! Radnai bácsi arca vörösre változott. - Mindjárt fejbe váglak! - nyomatékul fölemelte a tízéves botot. - Csak próbáljameg - így a lány -, nem lesz következmény nélkül.

Radnai bácsi megpróbálta. A lány épphogy le tudott guggolni, a bot a feje fölött suhant el, nekivágódott a kapaszkodórúdnak, és két darabba tört.

- Szentséges úristenit! - rikoltott Radnai bácsi, s következő szitokáradatában a lányt okolta botja megsemmisüléséért. Hogy a lány milyen következményre gondolt, nem derült ki: csak hápogni tudott, majd a Nyugatinál leszállt.

- Milyen szép bot, kár, hogy eltörött - mondta az a fiatalember, aki a Nyugatinál szállt föl, és az Oktogonnál lesegítette Radnai bácsit a villamosról. - Majd tetszik újat kapni.

- Nem kell új - Radnai bácsi végigmérte a fiatalembert. - Meg lehet ragasztani.

- Bajosan - csóválta a fiatalember a fejét. - A tartása nem lesz olyan erős.

- Csináljál valamit - hadarta Radnai bácsi, és a fiatalember csodálkozó arckifejezését látva hozzátette: - Szerinted hogyan megyek törött bottal haza?

Radnai bácsi még sokáig ordított a köszönés nélkül távozó fiatalember után. Ekkor a megállóval szemközti gyorsétteremből kijött két izmos férfi, ölbe vették, nagy kacagások közepette átvitték Radnai bácsit az úttesten, és leültették egy padra.

Radnai bácsit estefelé egy fájós lábú, középkorú hölgy szánta meg. Odaadta a botját, mondván, úgyis újat akar magának felíratni.

- Vannak még normális emberek - mondta Radnai bácsi, és a pad melletti kukába dobta régi botjának darabjait.