Feltűnő jelensége a magyar rendszerváltozásnak, hogy a jelentősebb politikai erők kidolgozott ideológiai struktúrák helyett cselekvési programjaikat inkább vélt vagy valós pragmatikus alapokra igyekeznek helyezni. Az így támadt ideológiai űrt a kisebb, radikálisabb pártok serényen töltik fel a saját ideológiáikkal és térnyerésük figyelmeztető jel kellene legyen.

A helyzet felismerése elkezdődött. Erről szól Tillman József Attila írásának (Népszabadság 2001. március 17. 23. oldal) "a nemzet rekonstrukciója" koncepciója vagy Nádas Péter (Magyar Narancs 2000. december 21. 76. oldal) korábbi esszéjének kétségbeesett víziója a magyar kultúra helyzetéről. Ezt a folyamatot szeretném serkenteni olyan gondolatokkal, amelyek az emberi természetnek ebben a kérdésben megkerülhetetlen tulajdonságairól szólnak.

Az ember kultúrateremtő biológiai képessége hosszú evolúciós folyamat eredménye, és nagyon leegyszerűsítve kifejezhető úgy, hogy a társas kapcsolatokban élő ember fajspecifikus adottsága a szociális rendszerek szervezésének képessége. Ez megnyilvánul abban, hogy szeretünk társainkkal közös akciókban részt venni, közös konstrukciókat létrehozni, és mindezt közös elvek, közös moralitás alapján tesszük a leghatékonyabban. A közös aktivitás eredményeképpen létrejött rendszer egy adott kultúra, amelyhez lojálisak, hűségesek leszünk, ha abba beleszületünk. A megfelelő korai szocializáció ennek elengedhetetlen feltétele. Ez a biológiai képességünk a régi csoportkultúrákban működött optimálisan. Ötven-száz ember által kialakított nyelv és kultúra minden eleme ismert és közös volt, a kulturális invenciók csak a generációk időtartományában mutatkoztak meg és ott is csak ritkán. A tradíció fontos tároló, megőrző struktúrája volt a tudásnak.

A szociális rendszer a maga egészében méretett meg a csoportok versenyében. A csoportkultúra akkor működött hatékonyan, ha megfelelő választ adott arra, hogy "kik vagyunk, honnan jöttünk, hová megyünk", hiszen ezek az alapkérdések nem a filozófia kialakulásával vetődtek fel először. Minden kultúra alapvető funkciója az, hogy ezekre a kérdésekre válaszoljon, és minden kultúra rendelkezik a megfelelő válaszok mitikus konstrukcióival. A mítoszokba foglalt válaszok hatékonysága nem attól függött, hogy objektíve, valami külső szemlélő ítélete alapján mennyire feleltek meg a valóságnak vagy valamiféle a csoport felett álló igazságnak. Hanem attól, hogy a mitikus konstrukciónak volt-e megfelelő érzelmi töltete, és konstrukcióit a szocializáció folyamán kielégítően sajátította-e el a következő nemzedék.

Ezt is segíti néhány biológiai alapú emberi tulajdonság. Ilyen az indoktrinálhatóság, vagyis az a csoporttulajdonság, hogy az elfogadott közös elvek és a közös moralitás a lehető legegyszerűbb konstrukciók formájában jelennek meg. Funkciója éppen az, hogy a csoport leggyengébb képességű tagjai is áttekinthessék és elfogadhassák a közös kultúrát. A közös moralitás, az elfogadott mítosz tehát nem lehet külső kritériumok alapján végzett "objektív" vizsgálat tárgya, nem tárgyiasítható logikai, hanem érzelmi struktúra. Az indoktrinálhatóság, a leegyszerűsített elvek könnyű elfogadása, kiegészül a csoportban élő ember szubmisszióra való hajlandóságával. A közös cselekvést az teszi hatékonnyá, hogy a csoporthűség elkötelezettje nem kérdőjelezi meg minden alkalommal a közös cselekvés indítékát, logikáját, értelmét, hanem hajlandó feltétel nélkül a közös akciókban alárendeltként is részt venni.

A csoporttársadalmak sikeres képződmények voltak, és az egész bolygó benépesült emberekkel. Az evolúciós folyamatban kialakult biológiai alapok megváltozása nélkül jöttek létre a mai megatársadalmak, amelyekben az ember csoporthoz tartozása alapvetően megváltozott. Megszűnt az az egyszerű helyzet, hogy beleszületünk egy adott kultúrába, amelyet belülről senki sem vitat, amelynek elvei, belső igazságai, mítoszai minden létező kérdésre megnyugtató válaszokat adnak. A mai ember egyidejűleg számos csoport lazán kötődő vagy csak odasorolt tagja. Tagja lehet egy családnak, amely esetleg csak belőle és az egyik szülőből áll, tagja lehet egy iskolának, egy munkahelynek, egy vállalatnak, egy pártnak, egy egyháznak, egy sportegyesületnek, egy városnak, egy országnak, egy nemzetnek, egy kultúrának - és csak néhányat soroltam fel az egymásba fonódó csoportok közül. Melyekkel kezd közös aktivitásba, melyekkel lesznek közös konstrukciói, és mely csoportok moralitása, elvei lesznek kötelezők számára? Melyikhez lesz hűséges? Milyen tudást hordoz számára a tradíció?

Nehezen megválaszolható kérdések ezek, ha egy-egy konkrét személyről van szó, és tovább bonyolítja a helyzetet, hogy minden olyan szociális struktúra, amely némi autonómiára tesz szert, azonnal kulturális rendszerré kezd szerveződni. Tagjai között kialakul a közös nyelv, megindul az indoktrináció, és megjelennek a mítoszok miniideológiák formájában, amelyek a csoport létének értelmezését végzik el.

A nemzet mint csoport kialakulása nem olyan régen, százötven-kétszáz évvel ezelőtt kezdődött, és megjelenését az egy nyelvet beszélők létszámának gyors növekedése és az egyes lokális populációk közötti kommunikáció felgyorsulása serkentette. A nemzet mint szociális egység, mint a közös nyelv és kultúra, mint a közös eredet és a tradíciók hordozója sokféleképpen határozható meg és sokféleképpen ideologizálható. Szélsőséges esetben etnikai, faji elkülönülésként fogalmazódik meg, ennek ellenpárjaként azonosul az állampolgárok csoportjával. Minden kultúra, minden a kultúrákhoz kötődő ideológia, ha életképes, folyamatos átalakuláson, folyamatos rekonstrukción megy keresztül, hogy Tillman gondolatát idézzem. A nemzet mint szociális egység revitalizálódni látszik a globalizáció miatt vagy éppen mint a globalizációs folyamat egyik aktivátora.

Az emberi személyiség és a sokmilliárdos glóbusz szerveződési szintje között számos egyébre is szükség van, ha élhető életet akarunk. A megfelelően rekonstruált nemzet a szociális élet egyik meghatározó szintje lehet, érdemes tehát vele foglalkozni. Az ilyen tanácsokig sokan eljutottak már, de még egyet kell lépni és megvizsgálni, hogy e rekonstrukciós folyamatban milyen változtatást fogadhatunk el és milyet nem, ha életképes huszonegyedik századi struktúrát szeretnénk.

A modern nemzetfogalom alapvető vonása a közös nyelv és a közös kultúra - ez talán nem kíván külön bizonyítást. Továbbá a modern nemzetnek nyitottnak kell lennie. Nyitott bárki számára, aki megtanulja a közös nyelvet, elsajátítja a közös kultúrát és el is fogadja azt identitása meghatározó elemeként. El kell vetnünk tehát az etnikai definíciót, a szélsőjobb ideológusainak azt az elképzelését, hogy valamiféle - semmivel sem igazolható - genetikai kapocs is lehetne a nemzet tagjai között. Ez nem csak azért elfogadhatatlan, mert tudományosan éppen az ellenkezője igazolható. A tudományos igazolásoknak egyébként alárendelt szerepük van egy kultúra önmeghatározásában. Az etnikai kötelék korlátja azért elfogadhatatlan, mert a magyar kultúra saját története éppen a legkülönbözőbb nyelvű és származású csoportok gyors asszimilációjáról, a befogadásról szól. Százötven éve a mai Budapest lényegében német város volt. A magyar kultúrát belső struktúrája, nyitottsága, vendégbarátsága, nagyvonalúsága, befogadási hajlandósága teszi vonzóvá. Számos amerikait és angolt ismerek, aki az elmúlt tíz évben keveredett ide, itt maradt, élvezi az itteni kultúrát, és már egészen jól beszél magyarul. Senki sem kényszeríti őket az asszimilációra, mégis meg fog velük történni.

A nyelven és kultúrán alapuló nemzetidentitásnak nincsen szüksége a territóriumhoz történő kizárólagos kötődésre. A csoport területi kötődése primitív kulturális jegy és a nagy sebességű kommunikáció globális világában nincsen sok jelentősége. Magyar bárhol lehetsz, ha magyarul beszélsz és magyar kultúrád (is) van. Ennek egyben azt is kell jelentenie, hogy a baloldalnak mellébeszélés nélkül el kell fogadnia a 15 milliós magyar nemzet koncepcióját, persze a revans, a területi integritás bármiféle későbbi megszerzésének vágya nélkül. A magyar nemzet része lehet valaki Argentínában is, ha beszél magyarul, ha magyarnak érzi magát és kötődik kultúránkhoz. Az internet elegendő a folyamatos kapcsolathoz. Itt, ahol sűrűn lakunk, élhetnek mások is, aki esetleg beszélnek magyarul, ismerik a kultúránkat, de mégis németnek, szlováknak, románnak vagy amerikainak érzik magukat. Ma ilyen a világ, mindenféle népek lakják, és a népek, nemzetek területi keveredése a jövőben inkább gyorsulni, mint lassulni fog.

Baloldali érzelmű ember számára az egy nemzethez tartozás bizonyos szolidaritási követelményekkel is jár. A nemzethez tartozókat segítjük problémáikban, bajaikban, persze nemcsak a távoliakat, a más államokban élőket, hanem legfőképpen azokat, akik a nemzet részeként ma még az utcán alszanak. Az én nemzetfogalmam nem képzelhető el a leszakadtak, a lecsúszottak segítése nélkül. Milyen közösség az, amely nagy hangon szónokol a közös eredetről, a szoros kulturális kapcsolatokról, a közös sorsról és együvé tartozásról, de eltűri, hogy tagjaiból húsz-harmincezren az utcán vesszenek el. Az ezermilliárdos költségvetések hány tized százaléka szükséges ennek a problémának a megoldásához? De még csak nem is pénzkérdés ez. Roma hajléktalanok például nincsenek.

Az átalakulást a személyes érdekek dominálták. Végre elfogyott a gyorsan elsajátítható vagyon. Nem kéne most a nemzetnek felemelni legalább egy elviselhető szintre azokat, akiket a tülekedésben eltapostak? Nem tartozik-e hozzá a magyarnak lenni büszke érzéséhez az is, hogy magyarnak lenni azt jelenti: ha nagyon nagy bajban vagyok, akkor valaki a társaim közül majd segít nekem, mert egy tagjait védő, büszke nemzet része vagyok?

Az ideológiai tisztaság végett itt világosan el kell választani az állam, az állampolgár, a nemzet és a magyar fogalmát. Az állam nem egyenlő a nemzettel, mert itt sokan élnek velünk mások is, akik, ha állampolgárok, nem kell feltétlenül magyaroknak is lenniük. Ez a hétköznapokban azt jelenti, hogy megsegíthetem a hajléktalanokat mint állampolgárokat mindenki adójából, nemzetiségre való tekintet nélkül, de vajon adhatok-e állami segítséget az államon kívül élő magyaroknak a hazánkban élő, magukat románnak, szlováknak stb. valló nemzetiségek adójából. Nem túlságosan nehéz talán belátni, hogy ez a probléma könnyen megoldható. A nemzet segítségét társadalmi szervezeteken keresztül kell megszervezni és eljuttatni. Például a személyi jövedelemadó egy újabb egy százalékának megfelelő adminisztrálásával vagy más elfogadható módon. És talán az is természetes, hogy a "státus" javadalmait ki kellene egészíteni az államon kívüli magyarok önkéntes, szerény, de elkötelezett nemzeti hozzájárulásának társadalmi gyűjtésével is. Éppen úgy, mint ezt az Amerikában élő kínaiakról mesélik.

Nem hiszem, hogy a státustörvény jelen formájában a legjobb megoldás. Értelmesebb, elfogadhatóbb változatokat is ki lehetne dolgozni, ha a baloldal végre felébredne.

Sok egyéb probléma közül csak két megoldatlant vetek fel: számtalan magyar fiatal tanul neves külföldi egyetemeken. A legkorszerűbb ismeretekkel rendelkeznek, kitűnő szakmai kapcsolatokkal, égetően szükség lenne rájuk itthon. Milyen program fogja ezeket hazahozni? Hogyan lesz helyük, legalább európai fizetésük ebben az országban? Ez is a nemzet építéshez tartozna. Ki vállalja fel?

Hol vannak azok az ösztöndíjak, amelyek a külföldön élő magyarok helyi oktatását, ha szerény mértékben is, de támogatják? Lehet-e magyar ösztöndíjakkal tanulni Kolozsváron, Pozsonyban, Belgrádban az ott élő magyaroknak? Milyen jó lenne néhány nagyon tehetséges amerikai magyart tudni a Harvardon vagy az M.I.T-n, akik azért kerültek oda, mert magyar nemzeti társaságok támogatták őket.

A nemzet konstrukciójában mindig nagy szerepe volt és lesz az eredetmítosznak. Nekünk nagyon szép, kerek eredetmítoszunk van, csodaszarvassal, államalapítóval, a későbbiekben nagy látványos forradalmakkal, szabadságharccal. Tartózkodni kéne ezek nyilvános piszkálásától. Egy eredettörténet nem azért jó, mert pontosan úgy volt, ahogyan a történet szól, hanem azért, mert akik kultúrájuk közös eredetét mesélik, a mesét elfogadják. Teljesen lényegtelen, hogy a koronát viselte-e vagy nem az államalapító. A korona szép, régi tárgy, objektiválása egy nemzet koncepciójának. Az ember alapvető tulajdonsága a szimbólumok és a rítusok elfogadása. Szimbólumok nélküli kultúra nem létezik. Itt negyven évig igyekeztek minden elfogadott tradicionális szimbólumot eltüntetni és helyettük valami egészen mást, gyorsan-csináltat meghonosítani. Ebből annyi mindenesetre sikerült, hogy a középgeneráció idegenkedik a szimbólumoktól. Idegenkedik, mert nem érti, hogy ő maga szocializációs hiányokban szenved. Én még ma is emlékszem, amikor gyermekkoromban egyszer apám nyakában végignéztem a budavári palota előtt egy koronaőrség-váltást. És ezért jó dolognak tartom, ha egy kisiskolás a parlamentben, életében legalább egyszer, láthatja a koronát és hallhatja az éppen szolgáló miniszterelnököt. Akinek nincsen ilyen élménye, azt nehéz meggyőzni arról, hogy egy normális kultúrában elengedhetetlenek a szimbólumok, ha nem lennének, ki kellene találni őket. De vannak. Csupán átalakításra szorulnak valamelyest.

Baloldali liberális barátaimat a következő eszmefuttatással szoktam számomra érthetetlen haragra gerjeszteni: A szentkorona tana átszerkeszthető és nagyon használható eszme lehetne. Egyébként a maga korában nagyon is modern gondolat volt, mert a király hatalmát nem az istentől, hanem a koronától, azaz a nemzet tagjaitól eredetezte. A korona eszméje, amely az állam összes tagjának a szimbóluma és kifejezi, hogy mi állampolgárok mindannyian a korona tagjai vagyunk, elfogadható lenne. A korona felválthatná az ugyancsak lejáratott állam szót néhány szimbolikus folyamatban, így a korona nevében folyhatna a törvénykezés, a korona tulajdonában lenne az állami vagyon stb. A nemzet látható, értelmezhető szimbólumok nélkül üres konstrukció, működésképtelen.

Minden kultúra számon tartja hőseit, ugyancsak a rekonstrukció részévé kell válnia a hősök megválogatásának. Az igen távoli, alapító ősök szerepe kiforrott, ahhoz nem kéne semmiféle indokkal hozzányúlni, de a modern "marslakók", hogy Marx György barátomat idézzem, befogadása ugyancsak indokolt lenne, Szilárd, Wigner, Teller és a többiek. Miért nincs ott minden iskolában a számítógép mellett Neumann János fényképe? Miért nem tudják a gyerekek, mert nem tudják, hogy a golyóstoll, amely a modern világ egyik jelképe, magyar találmány? És folyatni lehetne a sort még igen sokáig. A szélsőjobb is válogat a hősökben, itt lenne az ideje a baloldali értékeken nyugvó, modern, befogadó nemzetfelfogás listáját is összeállítani.

Végezetül néhány szót a vitákról, a megosztottságról, a szekértáborokról. Minden kultúra kidolgozza és magában foglalja a problémák megoldásának eszközeit, rítusait. Ha Magyarországon valamilyen kisebb csoportnak problémája akad, az legtöbbször tizenkét, tíz vagy egyéb számú pontban foglalja össze követeléseit. Nálunk ez a hagyomány, ez a megoldáshoz vezető rítus. A nemzet rekonstrukciója nem fogja azt jelenteni, hogy ellenfeleink nyakába borulunk. A magyar kultúra a megoldási módozatokat megosztottsági formulákban jeleníti meg. A magyar közgondolkodást ellentétek jellemzik, ezt el kell fogadnunk. A másik nézeteit nem átvenni, hanem a megoldási választék részének kell tekinteni. A nemzethez tartozik az is, aki gyökeresen másképpen képzeli a tennivalókat. A modern kultúra a variabilitás iránti tolerancia kultúrája is, de legalapvetőbb egyezségeiben mégis befogadó, egyesítő intézmény.

Ilyennek kell lennie a magyar nemzetnek is.