Semjén Zsoltnak, a kultuszminisztérum egyházi ügyekkel foglalkozó helyettes államtitkárának szavait idézem: "Számomra tanulságos volt, amikor a közelmúltban megtámadták Spányi Antal püspököt, mert keresztény Magyarországról beszélt. Kérdezem tisztelettel: mit kellene a támadók szerint kívánnia egy katolikus püspöknek? Krisnás Magyarországot? Vagy eklektikus szubkultúrák halmazát?... Világosan ki kell mondanunk, mit akarunk, pontosan azt, amit Szent István: keresztény Magyarországot." (Új Ember, 2000. január 30.) Egy más alkalommal így nyilatkozott: "Mi, keresztény magyarok, Szent István Magyarországa nem vagyunk másság, mi nem vagyunk szubkultúra, más lehet hozzánk képest más, de csak mihozzánk képest más." (Magyar Nemzet, 1999. december 6.)

Természetesen nem a katolikus püspök álláspontja hozott zavarba, hanem a vallási ügyekben legilletékesebb köztisztviselő szavai, akitől valamiféle gyermeki naivitással semlegességet várnék el. Nem tudom, zsidó vagy ateista honfitársaim mit szólnak a fenti kijelentésekhez, de én egy más világvallás híveként egyre csak azon töröm a fejem: vajon a Coca-Colát és a latin-amerikai filmsorozatokat lelkesen fogyasztó kis hazánkban mit jelent a másság és mit a magyarság? Hogyan függ össze az ember vallási és nemzeti azonossága? Vajon magyarabb volt-e a keresztséget felvett István a pogánynak megmaradt Árpádnál? A pszichológusok és a népszámlálók általában egyetértenek abban, hogy az identitás meghatározása az egyén szintjén történik. Kérdés azonban, ha én magyar föld szülötteként, magyar anyanyelvűként, magyar nyelv és irodalom szakos tanárként, hazájáért felelősséget érző és tenni akaró állampolgárként, de hindu vallásúként magyarnak definiálom magam, vajon a nemzet többsége elfogadja-e választásomat? Értelmezhető-e számára ez az önmeghatározás? Vagy pedig Semjén Zsoltra hallgatva a saját szülőföldemen idegenként tekint reám?

Egy ősi ind szentírás leszögezi, hogy a kultúrának két alaprétege van. Az elsődleges réteg a nembeli emberhez, az ő ontológiai alapkérdéseihez kapcsolódik. Ez örökérvényű, földrajzi helytől, történelmi kortól függetlenül értelmezhető. A másodlagos az adott társadalmi közeghez és korhoz kötött réteg, amely állandóan változik, mozgásban van. A világvallások a nembeli embert szólítják meg, egyetemes értékeket képviselnek, ezért tud gyökeret verni a kereszténység Indiában, a buddhizmus Afrikában vagy a hinduizmus Európában. A vallásra, a mítoszra pedig válaszlépésként jelentkezik a kultusz: az embernek a transzcendenciához fűződő viszonya kifejeződik művészetében, dalaiban, szokásaiban, mindennapi életében. A modernitás előtti kultúrákban a vallás, a tudomány és a művészetek egységet alkotva, egymástól elválaszthatatlanul léteztek. Ez az egység azonban a felvilágosodás idején látványosan felbomlott, az uralkodó világmagyarázat szerepét a tudomány vette át, s noha megmaradtak az egyházi intézmények, a társadalom döntő része szekularizálódott. A modern korban a technikának köszönhetően a földrajzi távolságok könnyen áthidalhatóvá, a kultúrák átjárhatóvá váltak, a népek összekeveredtek. Elképzelhetetlen többé a nagy világtömbökre való osztottság, végérvényesen eltűnt az az állapot, amelyben egyház és vallás, állam és nemzet, nyelv és kultúra egyöntetű egységet alkotott.

Sonkoly Gábor történész szerint a nemzethez való tartozás megítélésének kétféle gyakorlata létezik: egy statikus és egy dinamikus - ezeket a hatalmon lévő elitek hozzáállása különbözteti meg. A statikus nemzetmeghatározás során a hatalom maga választja ki a történelem eseményeiből, a szimbólumok közül azokat az elemeket, amelyeket "nemzeti"-nek tart, s utasítja el azokat, amelyeket nem, s az így kialakított norma elfogadását tekinti a nemzethez való tartozás kizárólagos kritériumának (lásd az előbbi idézetet: "más lehet hozzánk képest más, de csak mihozzánk képest más"). A dinamikus gyakorlat szerint viszont a hatalom a nemzetépítéssel, mint folyamattal számol, melyben - konszenzusra törekedve - tudomásul veszi az egyének és a kisközösségek önmeghatározásait. A huszadik század ismert történelmi katasztrófái után a megosztáson és a kirekesztésen alapuló, alá- és fölérendelt kultúrákban (lásd az előbbieket: "szubkultúrákban") gondolkodó statikus nemzetfelfogás időszerűtlenné, tarthatatlanná vált. Világos lett, hogy a vallási és az etnikai sokszínűség kezelésének egyetlen demokratikus módszere lehetséges: a különbözőségeket egyenértékűként kezelő pluralizmus. Az erő pozíciójából történő, uniformizáló nemzetmeghatározás, a történelmi múltból önkényesen kiragadott és interpretált eseményekhez, személyekhez és szimbólumokhoz való visszanyúlási kísérletek viszont mindenhol választás elé állították a társadalom tagjait, s ez konfliktusokhoz és a társadalom megosztásához vezetett. Ez utóbbira példa a "keresztény Magyarország" eszméje is. Ez a felfogás nem vesz tudomást arról, hogy hazánk vallási szempontból már hosszú évszázadok óta sokszínű, és arról sem, hogy az ateisták száma ma már magasan felülmúlja nemcsak a keresztényekét, hanem általában a vallásosokét is. Arról már ne is beszéljünk, hogy alkotmányunk deklarálja az állam világnézeti semlegességét.

A nosztalgiázásra hajlamos logika szerint a történelmi múlt, a honosság a társadalmi hasznosság egyik legfontosabb fokmérője. Ha valami régi, akkor hasznos, ha valami "új", akkor "más", gyanús, kevésbé értékes. A közéletben ma már szinte általánossá és elfogadottá vált a "történelmi egyház" fogalmának használata. Vannak, akik ebbe a kategóriába négy, mások hat, megint mások - a decemberi "lex Sasvári" nyomán - huszonkét felekezetet sorolnak. A kifejezést használók közül talán kevesekben tudatosodott, hogy a "történelmi egyház" kategória mennyire problematikus mind vallástörténeti, mind pedig vallásszociológiai szempontból. Vajon ki mondja meg, hol kezdődik a "történelem"? Miért éppen ez a négy (hat, huszonkettő) történelmi? A "történelmiség" határvonalai tudománytalanok, önkényesek. A "történelmi egyház" kifejezés - sokak szerint egy kodifikációs hiba folytán - először az 1997-es médiatörvényben fordult elő. A "négy naggyal" való megkülönböztetett bánásmódot az előző kormány miniszterelnöke vezette be, és a jelenlegi tökéletesítette: ma már a "történelmi egyházak" és a kormányzat között - Orbán Viktor szavaival élve - egy "közös meggyőződésen alapuló szövetség áll fenn" (Népszava, 2000. július 1.). S vajon mit várnak egymástól a felek?

Nemrég egy televíziós vitában egy közismert vallásszociológus elpanaszolta: a rendszerváltozás eufóriájában született, liberális szellemű lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény "ellehetetlenítette a történelmi egyházakat". Elgondolkodtató. Vajon az MSZMP-t nem lehetetlenítette el a demokratikus választás? Az a probléma, hogy a "vallási piacon" kibővült a választék? Politikai pluralizmusra szükségünk van, de a vallási pluralizmus nem kell? A megmérettetés helyett az államhatalom oltalmára vágyunk? S mit remél a szövetségtől a politikai hatalom? Sajnos a válasz rendkívül kézenfekvő: szavazatokat. Nem véletlen, hogy senkinek sem jut eszébe szövetséget kötni a kis létszámú, ám legrégebbi történelmi vallás, az Ősmagyar Táltos Egyház tagjaival. Mondjuk ki: a "történelmi egyház" politikai kategória, a mindenkori államhatalom és a nagyobb létszámú vallásfelekezetek szövetsége egyfelől szavazatok, másfelől anyagi támogatás és privilégiumok reményében. Ezért "történelmi" helyett inkább "szövetséges egyházakról" kellene beszélnünk, ez talán jobban fedné a valóságot.

Azt gondolom, hogy a történelmiségre, a múltra építkező retorika és cselekvési program hamis alapokon áll. Ma már mindenki tudja, hogy a történelem nem homogén folyamat, hanem interpretáció. A különböző paradigmáknak megfele-lően időről időre módosul az értékrend, másképp értelmeződnek az események. Weöres Sándor szavaival: "ha változik az uralkodópárt, akkor amiért egy nappal előbb börtönben ültél, most ugyanazért a húsosfazék mellé kerülsz, és amiért egy nappal előbb kitüntetést kaptál, most ugyanazért felakasztanak". Úgy vélem, egy ilyen világban csak akkor lehetünk méltó fiai nemzetünknek, ha tudatosítjuk magunkban, hogy mi elsősorban emberek vagyunk, és csupán másodsorban egy bizonyos vallás és egy bizonyos nemzet tagjai. Meggyőződésem szerint ezek mind fontos, ám nem egyenrangú, nem egy szinten álló identitások. A prioritások felcserélésével az intoleranciának, a háborúskodásnak adhatunk teret, legyenek azok akár vallási, akár politikai indíttatásúak. Ha az emberség kategóriája és viselkedési normája helyett a nemzeti identitás kapja az elsődleges szerepet, akkor az történik, ami Koszovóban, ha pedig a vallási meggyőződés, akkor esetleg az, ami Írországban. A kulturális környezet és a hagyományok természetesen sohasem hagyhatók figyelmen kívül, de ez nem lehet alapja annak, hogy állampolgár és állampolgár között különbséget téve, előítéleteket és feszültségeket gerjesztve megosszuk a társadalmat.

Aki ezt teszi, azt súlyos felelősség terheli.

Danka Krisztina
Krisna-hívő lelkész