A közismert anekdota szerint, amikor a francia forradalom 200. évfordulóján egy tudományos konferenciára hívták a kínai történészeket Párizsba, ők azzal hárították el a meghívást, hogy a nevezett esemény túl közel van hozzánk időben ahhoz, hogy tudományos alapossággal lehessen róla bármit is mondani. A történelmi példák közelségük vagy éppen távolságuk miatt valóban esetlegesek, sőt akár félrevezetők is lehetnek, de ugyanakkor a mindenkori másikban pillantva meg önmagunkat, érdekes képzettársítások forrásává is válhatnak. Itt van például egy, a mienkétől sok szempontból teljesen különböző közeg és helyzet, a kilencvenes évek blairi forradalma Angliában, amely mindazonáltal érdekes, a hazai viszonyokkal kapcsolatban is megvilágító asszociációkat kelthet az emberben.

Az egyik elgondolkoztató tény, hogy a Munkáspárt elsöprő 1997-es győzelme elképzelhetetlen lett volna a 18 évnyi konzervatív uralom nélkül. Ahogy Blair gyakran emlegette a kampányban, 1997-ben olyan szavazók is az urnákhoz járultak, akiknek egész addigi életük tory uralom alatt telt el. Az ebben az időszakban elszenvedett négy választási vereség elhozta a katarzist a Munkáspárt számára. Sok elemző véli úgy, hogy Tony Blair csak befejezte azokat a változásokat, amelyek már korábban, Neil Kinnock és John Smith alatt elkezdődtek. Ez olyan túlzás ugyan, amely alábecsüli Blair reformelkötelezettségét, intellektuális és politikai képességeit, de az igaz, hogy a korábbi kudarcok olyan légkört teremtettek a Munkáspártban, amelyben az addig folyamatosan megakasztott változások és elképzelhetetlen intézkedések is megvalósultak. John Smith váratlan halálát követően maga Blair megválasztásánál is ez volt az elsődleges indok, a Munkáspárt olyan vezetőt keresett, aki képes lehet új társadalmi csoportok "elcsábítására" - bármi áron. Blair két olyan szent tehenet is lemészárolt, amely a hagyományos munkáspárti identitás alapját képezte. Megkurtította a párton belüli döntéshozatali folyamatban a szakszervezek szavazati privilégiumait, valamint töröltette a pártalkotmányból a társadalmi tulajdon magasabbrendűségét deklaráló - és számos középosztálybeli szavazót elriasztó - IV. klauzulát. Mindezt lenyelték neki a régi munkáspárti aktivisták és a párton belüli csoportok, mert elhitték, hogy a New Labour programja sikeres lehet.

Az Új Munkáspárt stratégiája és taktikája komoly politikafilozófiai alapokon és társadalomelméleti megfontolásokon nyugodott. Egyrészt Blair személyében hitelesen képviselt egy olyan keresztényszocialista irányzatot, amely a politikát a közösségért érzett felelősség és morális cselevés terepeként kezelte. Ezenfelül azonban a legfőbb politikusi erények, a küzdőszellem és győzni akarás egyaránt jellemezte Tony Blair csapatának tagjait. Intellektuális szempontból a New Labour programja ambiciózus volt: a globalizáció által megváltoztatott világ kihívásaira adott adekvát és hatékony válaszokkal kecsegtette választóit. Ezzel a konzervatívokat nemcsak a maradi, a változásokat követni nem tudó pozícióba nyomták, hanem elragadták tőlük egyik legrégebbi értéküket, a sikeres gazdasági működtetéshez fűződő filozófiájukat is. Ezzel pedig sikerült megszólítani a korábban számukra elérhetetlen középosztálybeli rétegeket is.

És volt még egy további, azóta rengetegszer felemlegetett sajátossága a New Labournak. Az 1992-es - talán legfájóbb - választási vereség után általános volt az a vélekedés, hogy Neil Kinnock kudarca nagy részben a médiamegjelenés gyengeségei miatt következett be. Ezt követően az 1997-es kampány lett a legamerikanizáltabb korteshadjárat, amit addig valaha láttunk Európában. Az amerikai kampánytechnikák térhódítása nemcsak általános trend volt, hanem jól nyomon követhető folyamat. A Labour egyik legfontosabb politikai stratégája, Philip Gould részt vett Clinton 1992-es elnökválasztási kampányában - maga is a legendás War-roomban, az izgalmas, hasonló című dokumentumfilmben is megörökített választási központban dolgozott -, s visszatérése után hosszú feljegyzést készített a Munkáspárt vezetőinek. Ezt a feljegyzést aztán Blair pártelnökké választása után leporolták, és nekiláttak a megvalósításának.

Első eleme ennek a Millbank Towerben kialakított kommunikációs központ felállítása volt 1995 októberében, vagyis több mint másfél évvel a választások előtt. A Millbank Towerben több mint 150 munkatárs dolgozott Peter Mandelson drákói irányítása alatt. A választások közeledtével ez a létszám a duplájára nőtt. A Millbank Tower működéséből a politikai kommunikáció szakirodalma számos elemet tart kiemelendőnek. Gyakran hangsúlyozzák a gyors reagálású válaszcsapat szerepét, amelynek sikeres működése lehetővé tette, hogy a hírversenyben a New Labour nagyobb arányban és pozitívabb témákban legyen jelen. Itt használták először az új digitalizált technológiákat is, amelyek jelképévé az Excalibur nevű szoftver és adatbázis vált, amely lehetővé tette, hogy a médián belüli villámgyors visszavágások tényszerűek és megalapozottak legyenek. Alastair Cambell, Blair személyes sajtófőnöke - akit korábbi önéletrajzi jellegű írásai alapján sokan tartanak hajdani dzsigolónak - a bulvárlapok tudósítóinak kényeztetésével és információs preferálásával elérte, hogy ezek az orgánumok, amelyek korábban a Munkáspárttal nyíltan ellenszenveztek, legalábbis sportszerűen, de gyakran nyíltan a New Labour mellé állva tudósítsanak a permanens kampányról. Mert a Millbank Tower - miként a New Labour gépezete is - napi 24 órában, heti hét napban több mint 18 hónapig zakatolt.

Ám a siker valódi titka az outputok, a kimenő üzenetek fegyelmezett összehangoltságában rejlett.

A Millbank Tower kommunikációs gépezet nem egyszerűen háttérbe szorította a hagyományos pártstruktúrákat a kampány során, hanem olyan fegyelmet tartott a megnyilatkozásokban, amely - különösen az egymással az európai monetáris unió kapcsán folyamatosan torzsalkodó torykkal egybevetve - hatékonyabb és meggyőzőbb kommunikációra adott lehetőséget. A fegyelmezetlenkedő, a saját véleményüket fejetlenül hangoztató, a hivatalos üzenetektől eltérő politikusokat egyszerűen eltiltották a további interjúktól, ami miatt néhány nehezen kezelhető parlamenti képviselő egy darabig Kim Ir Szen és Dzsingisz kán módszereihez hasonlította a kampánystáb munkáját, de később többnyire mind beálltak a sorba. A motiváció közös volt: saját pályájukon verjék meg, a politikai marketing és kommunikáció eszközeivel győzzék le a konzervatívokat.

És ennek a célnak az eléréséhez a hatékony politikai kommunikáció sokkal több volt, mint formai eszköz, ugyanis utólagos tartalomelemzések azt bizonyítják, hogy kissé köldöknéző módon, de a kampányról közölt sajtóbeszámolók 32 százaléka a kampánytechnikákról, azok sikeres alkalmazásáról szólt.

Ez persze messze nem a blairi forradalom teljes története, de érdekes asszociációk alapjául szolgálhat. Nem lévén politikus, a partvonal szélén tökmagozó megfigyelőként egyre nagyobb elképedéssel figyelem azt, ami a közéleti arénában történik. A kormányoldallal talán most nem is foglalkoznék, Orbán Viktor kacskaringós útja a Roxette-től Gyulay püspökig úgy tűnik, egyelőre nem tartogat további újdonságokat.

Ám az ellenzéki oldalon az élet - akár egy remek burleszkfilmben - csupa meglepetés, csupa nem várt - és nem pontosan érthető - fordulat.

Talán kezdhetjük azzal, hogy a blairi kampány egyik nyilvánvaló tanulsága, hogy a "hivatalos választási kampány" kifejezés - Angliában ez rendszerint három hónap - lassan értelmét veszti. Pontosabban bizonyos médiamegjelenési alkalmakat biztosít, csökkentett árú tévéreklámok, viták erre az időszakra összpontosulnak, de általánosságban a helyzetet jobban tükrözi Reagan elnök bon mot-ja, amely szerint "az újraválasztási kampány elnöki beiktatásom napján kezdődik". Blair nagy menetelésének és a Millbank Tower kommunikációs masinája működésének fényében a magyar politikai szcéna meglepő képet mutat. Egyetlen pártnak van kinevezett kampányfőnöke és kialakulóban lévő stábja, s ez a párt furcsa módon nem valamely ellenzéki formáció, hanem az a kormánypárt, amelynek vélhetően komolyabb anyagi gondjai sem lesznek a kampányhoz szükséges források biztosításához, valamint élvezni fogja mindazokat az előnyöket, amelyek a mindenkori hatalomban lévők számára a kormányzati közszereplésből fakadnak: színházátadást és filmbemutatókat, szoboravatást és szentmiséket celebráltathat majd saját maga ünneplésére. Ha az éles eszű olvasó e leírásban a Fideszre ismer, bizony beletrafált saját sejtésembe, és helyesen tippelt. Sőt hozzátehetjük még azt is, hogy különös módon épp ez a párt, amely már nekiállt kampányolni, volt az, amely az utóbbi hét-nyolc évben a hazai pályán legügyesebben klimpírozott a politikai kommunikáció fekete zongoráján. Ehhez képest legalábbis elgondolkodtató az, hogy a többi, az előbbi előnyökkel nem rendelkező párt még messze van attól, hogy a nyilvánosság elé léphessen kampányvezetőjével, csapatával, és ami a lényeg, azzal az összefogott kommunikációval, amit a helyzet megkíván(na).

De bármilyen bizarr is az, amit az ellenzéki pártok nem tesznek, legalább ennyire értelmezhetetlen, amit tesznek. Ebből a szempontból a szocialisták futják az eredetibb kűrt. Egy nehezen magyarázható szorongástól vezérelve az általuk egyszerre érzékelt és gerjesztett vezetési-hatalmi vákuumot úgy próbálják kitölteni, hogy a nyilvánosság bevonásával egy több hónapig tartó rivalizáló utódlási harcot indítottak meg: saját maguk ellen. A Monthy Phyton sorozat rajongói pedig bizonyosan örömmel dörzsölgetik tenyerüket, Horn Gyula minden politikai "megmozdulásában benne van a gól", az abszurd humor kedvelői elégedetten nyugtázhatják, hogy a hajdani kormányfő egyes lépései az édes kacagás boldogságát hozhatják el nekik. Igaz, e népszórakoztató kabinetalakításba pártja lassan beleroppan. A szocialisták is sokat tanulhatnának a Millbank Tower történetéből. Nemcsak azt, hogy valószínűleg már korábban is kitalálhattak és követhettek volna egy egységes kommunikációs stratégiát, amelyet nem véletlen, hogy egy bankár - történetesen az egyik elnökjelöltjük - most oly fájdalmasan kér számon rajtuk. De ugyanilyen fontos tanulság lehet az MSZP számára, hogy nem lehet választást nyerni úgy, hogy a párton belüli lobbicsoportok és az azokat képviselő személyek nem tudják a személyes és csoportaspirációkat harmonizálni, vagy ha kell, háttérbe szorítani a győzelem érdekében. Minden szocialista politikusnak Gordon Brown képét kellene a vállára tetováltatnia vagy arcképes trikóját hordania. A Munkáspárton belül ugyanis Brownt, ezt a kiváló képességű, ambiciózus politikust, az árnyékkormány kancellárját tartották Smith természetes utódjának. Látva azonban közeli barátja, Blair elsöprő népszerűségét, nemcsak lemondott arról, hogy jelöltesse magát a pártelnöki székre, hanem a Millbank Towerben együtt dolgozott azzal a Mandelsonnal, akitől egyébként annyira undorodott, hogy lényegében a kampány utolsó hetéig nem állt szóba vele. Ezt azonban - és csak ez a lényeg - a kimenő információkon, a hatékonyságon nem lehetett észrevenni.

Az SZDSZ példája még nehezebben kezelhető. A szabad demokratákon belül nemigen vannak ellenérdekű lobbicsoportok, az ember már-már hiányolja az erő felmutatásának bármilyen formáját.

Demszky Gábor pártelnöki megválasztása után a szabad demokraták önállóságának hangsúlyozását, az MSZP-től való eltávolodását, "az egyenlő távolság" hirdetését tartotta a legfontosabbnak. Ehhez képest a párt korábbi elnökének sajtóvitát kiváltó cikke a Fidesz uralmát, mint Magyar Polipot, a "politikai felvilág" kiépítését mutatja be, amely törvényszegő és törvénykerülő módszerekkel és maffiaszerű elemekkel építi fel saját klientúráját. Nyilvánvaló, hogy a két üzenetet nem lehet sokáig egymás mellett fenntartani, hanem választani kell közöttük. Ezt azonban akár egy halogatott stratégiai döntésnek is tarthatjuk, amelyet ugyan már meg kellett volna hozni, de az idő előbb-utóbb talán kikényszerítheti. Ami már magyarázhatatlanabb a szabad demokraták esetében, az a kontrollálatlan összevissza kommunikáció, az önmagukat gyengítő folyamatos kiszivárogtatások. (Legutóbb az RTL Klub híradójában hozták lehetetlen helyzetbe a főpolgármestert azok a "meg nem nevezett SZDSZ-es források", amelyeknek információi alapján hosszan tárgyalták a párt állítólagos "bejelentés alatt álló félfordulatát", majd Demszkynek lehetősége volt ezt egy mondatban cáfolni.)

Ebben az értelemben a szabad demokraták sommás ítélete az MSZP-ről, miszerint az "nem modern szociáldemokrata párt", saját fejükre száll vissza. Nevezetesen: az SZDSZ nem modern, kommunikációképes párt. És ez talán még fájóbb, mint az, hogy a párt még mindig nem érte el a tíz százalékos álomhatárt. Úgy tűnik, Demszky az országos politizálás és a főváros között őrlődve lemondott egy harmadik, ugyanilyen fontos feladatának megvalósításáról, a párt megreformálásáról. Jelenleg a szabad demokraták adósak azzal a belső reformmal és hatékony kommunikációval, amely megújíthatná, működőképes és szellemes, vonzó és érdekes párttá tehetné őket az európai, modern értékekhez vonzódó emberek szemében.

Márpedig - és ez is a New Labour sikerének egyik tanulsága - még egy hatalmas és évszázados tradíciók szorításában működő párt reformja is lehetséges, és még csak sok ember sem kell hozzá. Pontosabban elég egy határozott elképzelésekkel, vízióval és akarattal bíró mag, amely köré aztán a nagyobb struktúrák szerveződhetnek. Bizony nemcsak a bolsevik párt és a Fidesz története tanít erre, hanem az angol Munkáspárt alapvető reformját is lényegében néhány ember vitte végbe: a cikkben említett - a Blair-Mandelson-Cambell-Brown-Gould - ötös fogat és a hozzájuk az első körben csatlakozó olyan párton belüli potentátok, mint John Prescott vagy Robin Cook.

A blairi forradalomnak és az Új Munkáspárt létrehozásának persze még sok más tanulsága is lehet. Bizonyos azonban, hogy egy szervezett, koherens ideológiai alapokon álló és jól kommunikáló politikai ellenfelet csak úgy lehet legyőzni, ha a kihívó párton belül a személyes és csoportérdekek alárendelődnek, vagy jobb esetben harmonizálódnak a párt érdekeivel és az ebből fakadó feladatokkal. Ahhoz pedig, hogy ez az áldott állapot kialakuljon, gyakran nem elég egy vagy két megalázó vereség.

Nekem ez csak onnan jutott eszembe, hogy a múltkor egy televíziós beszélgetésről távozván K. D. nagykorú pitonetető és parlamenti képviselő azzal a sajátos szeretetreméltósággal, amely csak neki sajátja, ráhunyorított a közönségre, és így búcsúzott: ne aggódjanak, még tizenhat évig leszünk hatalmon. És tudják mit? Lehet, hogy igaza volt.