Schütz István életének története éppannyira érdekes és változatos, mint az általa kutatott tájé. 1923-ban született Aradon. Ősei apai ágon erdélyi szászok, anyai ágon pedig svábok, de akadnak közöttük osztrákok is. Egyetlen magyarról tud családjában. Apai nagyanyját Debreceni Ilonának hívták, azét viszont Gantner Júliának. Schütz Nicolae Iorgát, a nagy román történészt idézi, aki egy románul máig kiadatlan művében ezt írta: a Balkánon nincs tiszta faj. Ezt jól mutatja - mondja Iorga -, hogyha összehasonlítok egy román falut egy szerb vagy bolgár faluval, egy montenegróit egy albán faluval, csak akkor tudom meg, hogy milyen nemzetiségű emberek laknak benne, ha megszólalnak.

Schütz István édesapja géplakatos volt az aradi vagongyárban. A magát magyarnak valló család a város szélén lakott románok, svábok, szlovákok és szerbek között. A gyerekek egymástól tanulták el a nyelvet. Az ifjú Schütznek nem is volt semmi baja 1942-ig, amikor is a román hadseregbe kellett volna bevonulnia. Ekkor Budapestre szökött, ahol a Pázmány Péter Tudományegyetemre került magyar-latin szakos diáknak. De, amint mondja, állandóan honvágyat érzett a "multinacionális" aradi élet után. A kollégiumban a zuhany alatt felváltva énekelte a magyar és a román népdalokat. Ma is könnybe lábad a szeme, ha meghall a rádióban egy román doinát. Gyermekkorában nem találkozott antiszemitizmussal. A magyarul beszélő zsidók magyaroknak, a románul beszélők románoknak számítottak.

Az egyetemen egy fiatal finn tanár honfitársai címeit adta meg tanítványainak. Schütz István egy Kalevala-szótár segítségével írta első leveleit egy finn leánynak. A levelezés akkor is folytatódott, amikor a magyar hadseregből a franciákhoz szökött. Ennek köszönhetően kapta meg Schütz a háború után a finn leánytól Mika Waltari híres regényét, a Szinuhét. A mű szótárral történő elolvasása egy esztendőbe telt. Így kezdődött a finn irodalommal való megismerkedése, amelynek eredményeképp 1962-től kezdődően az 1980-as évek elejéig több mint hétezer oldalnyi finn szöveget fordított magyarra. Ennek elismeréseként kapta meg 1986-ban a Kalevala Emlékérmet, és lett a Finn Irodalmi Társaság levelező tagja. Ebből az alkalomból Shütz István a Kalevala első énekét lefordította albánra. A fordítást tanulmány kíséretében közölte egy Pristinában (Koszovó fővárosában) megjelenő folyóirat.

De hogyan került kapcsolatba az albán nyelvvel? 1948-ban fejezte be az egyetemet. Ebben az évben százötven albán fiatal érkezett Magyarországra, hogy itt egyetemi tanulmányokat folytasson. Az ő oktatásukhoz olyan magyar tanár kellett, aki olaszul vagy franciául tudott, mert az albán gimnáziumokban e két nyelven tanítottak. Schütz tehát magyarra tanította az albán ifjakat. A Budapesten épp akkor működni kezdő albán követség ügyvivője felfigyelt munkájára. Felkérte a fiatal oktatót, segítsen neki. Ettől kezdve Schütz napjai azzal kezdődtek, hogy az albán követségen francia nyelven ismertette a Szabad Nép fontosabb cikkeit. Azután megérkezett Budapestre az első albán követ is, aki szakmája szerint szabómester volt, ám brigádparancsnokságig vitte a partizánháborúban. Ő az albánon kívül csak görögül tudott. Ha az ügyvivő nem volt Magyarországon, akkor is akarták a Szabad Nép útmutatásait hallani. Annál inkább, mivel tetőpontjára hágott az imperialistabérenc Tito elleni küzdelem. Schütz Istvánnak kellett tehát albánul megtanulnia. Ennek nyomán kapott 1950-ben az Akadémiai Kiadótól megbízást, hogy készítse el a magyar-albán szótárt. A munka során rábukkant egy tizenöt kötetesre tervezett folklórgyűjtemény tizenegy kötetére; a művet Albániában működő ferences és jezsuita szerzetesek készítették. A köteteket egy régi albán-olasz szótár segítségével kezdte tanulmányozni, és a mából visszanézve azt mondja, hogy révükön a sok közül a legszebb albán nyelvet sikerült megtanulnia. A magyar-albán szótár 1953-ra készült el. Akkor azonban már Shütz István a Magyar Távirati Iroda munkatársa volt. Albán, román, olasz és német területen dolgozott. 1960 és 1966 között a Magyar Rádió külföldi adásainak szerkesztősége munkatársaként a spanyol nyelvű adásokért felelt. 1967-től 1979-ig volt főszerkesztője a Dolgozó Ifjúsági Világszövetség World Youth Magazin című lapjának. Azt követően három esztendőn át a Magyar Hét című újság főszerkesztő-helyettese, 1982 és 1989 között pedig az Economic Cooperation című KGST lap felelős szerkesztője volt. Mindeközben bejárta a világot, rengeteg híres emberrel ismerkedett meg. A finnből átültetett munkái mellé pedig hét könyvet fordított albánból, kettőt románból, kettőt franciából, ugyancsak kettőt portugálból és egyet németből. Szenvedélyévé vált a nyelvészet és a történelem. 1983-tól tanít az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, a bölcsészkar román filológiai tanszékén.

Schütz István 1981-ben írta első albanológiai munkáját. Egy latin eredetűnek vélt román szóról bizonyította be, hogy azt valójában az albánból vették át. A dolgozat a Ceausescu-féle Románia érzékenységére való tekintettel csak franciául jelenhetett meg. Még rosszabbul járt következő írása, amely a román-albán nyelvi kapcsolatokról értekezett. Ezt romanid nyelven adták ki. Mesterséges latin nyelvről van szó, amelyet egy Magyar Zoltán nevű tudós konstruált. Ebben az időben már javában dúlt a román Lancranjan magyarellenes kirohanásai által gerjesztett vita, amelynek keretébe nem fért bele, hogy egy magyar tudós az albán-román nyelvi párhuzamokról értekezzen. Ma már szerencsére nincsenek ilyen tabuk.

Arra, hogy mi a legfőbb szándéka ezzel a munkájával, Schütz István így válaszolt. - Térségünkben minden népnek megvannak a maga eredet- és egyéb mítoszai. Minden népnek vannak víziói egy hamis nagyságról, amelyek olyan fogalmakban öltenek teste, mint Nagy-Szerbia, Nagy-Románia, Nagy-Albánia, Szent István-i Magyarország. Valamilyen módon minden népet máig fogságában tart egy hajdani, elképzelt dicsőség ábrándja. Miután a felvilágosodást követően megszülettek a nemzetek, minden nép elkezdett egy minél szebb múltat csinálni magának. A könyvben leírom, hogy amikor először jártam az ősi albán városban, Krujában, amelynek várát a törökök Szkanderbég halála után foglaltak el, a múzeumban láttam egy Hunyadi János korában készült metszetet nagy hadvezérünkről. Mit mondjak? Inkább börtöntölteléket, mint nemzeti hőst ábrázol. Senkinek nem lenne kedve dalra fakadni tőle: "Ki áll amott a szirttetőn, / Hunyad magas falánál?" Szóval az nem az a Hunyadi, amelyiket a magyar romantikus festészet elénk állít. Hasonló a helyzet a többi nép esetében is. A románoknál először volt a tiszta latin, majd a tiszta dák eredet mítosza. Ez mindig valamilyen politikai érdeket szolgált. Ceausescu már a Római Birodalmat megverő dák királyhoz hasonlította magát. Kevesen tudják, hogy a Balkánra történő bevándorlás előtt mind a szerbek, mind a horvátok a Kárpátoktól északra lévő területeken éltek, hogy eléggé megbízható források arról beszélnek: sem a szerb, sem a horvát etnikum nem szláv, hanem iráni eredetű, hogy egy jeles arab geográfus szerint a horvátok kedvenc itala a kumisz volt. Az angolok kitalálták a kultúrlejtő elméletét, amely szerint minden népnél van még alábbvaló. E mögött az elmélet mögött van a valóság, amelyben a szerbek lenézik a macedónokat, a görögök és a bolgárok szerint ilyen nép nincs is, a macedónok viszont még a náluk is nyomorultabb albánokat nézik le. A magyar általában nézi le a balkáni népeket, pedig nálunk a trónkövetelőket ugyanúgy vakították meg, mint Bizáncban, Bulgáriában vagy Szerbiában.

Azt kérdezem Schütz Istvántól, milyen remény van arra, hogy térségünk népei megbékéljenek egymással. Ő megint Nicolae Iorgát idézi. A román történész A nemzetek közötti ellenségeskedés ellen című művében azt írta: a nacionalizmus nem az emberrel együtt születik, a tanítók és a pópák nevelik bele. Azután a jugoszláv példáról beszél. Arról, hogy 1968-ig Koszovóban embertelenül elmaradott viszonyok voltak. Az albán gyerekek olyan iskolákba jártak, amelyek épületeit még az első világháború idején építették az osztrák-magyar hadsereg katonái. Az 1968-as diákmozgalmak hatása is közrejátszott abban, hogy Tito irányt váltott. 1970-ben magas szintű egyetemi oktatás indult Koszovóban, és az albánok egy évtized alatt rájöttek, hogy éppolyan képességeik vannak, mint a szerbeknek. Ámde jött Milosevics, kijelentette, hogy az a terület, ahol akár egyetlen szerb van, csak szerb lehet, és ezzel félelmetes nacionalizmust indított útnak. A nacionalizmusnak persze mindig megvolt a nagyhatalmi támasza. Az 1878-as berlini kongresszuson Bismarck jelentette ki, hogy Albánia pusztán földrajzi fogalom, ennek nyomán könnyű szívvel osztották fel az albán területeket. A szerbek Koszovónak az 1912-13-as I. Balkán-háborúban történt elfoglalása révén egy állandóan időzített bombát szereztek. Ez a bomba még nagyobb is lehetett volna, hogyha Olaszországnak és az Osztrák-Magyar Monarchiának nem állt volna érdekében az önálló Albánia létrehozása.

Türelemre, egymás nyelvének, kultúrájának megismerésére van szükség ahhoz, hogy az ellentétek oldódjanak. Schütz István szerint az volna a jó, ha a nyugati mellett kötelező lenne egy kelet-európai nyelv oktatása is legalább a középiskolától. Mintegy tanulságul mondja: - Nagyon tudatosan választottam ki azt a képet, amely könyvem címlapján látható. A Képes Krónikából való illusztráció Károly Róbertnek a posadai csatában elszenvedett vereségét ábrázolja. Arról van szó, hogy különben kiváló királyunk 1330-ban útra kelt, hogy behajtsa Oláhország vajdáján a hűbéresi adót. Amint azonban a képen látható, Basarab vajda seregei köveket, sziklákat dobálva futamították meg Károly Róbert hadait. Maga a király úgy menekült meg, hogy címert cserélt egyik apródjával. Amikor egy barátom megtudta, hogy ez lesz a címlapon, azt kérdezte tőlem: elment az eszed, hogy éppen azt a képet teszed a könyved élére, amely a románok minden történelemkönyvében benne van az ő nemzeti dicsőségük bizonyítására? Mire én azt válaszoltam neki: miért ne? Nekünk nem kell a békát lenyelnünk, csak a románoknak meg a szerbeknek? Arról nem is beszélve, hogy ez az első ismert kép, amely románokat ábrázol. Így is fel lehet fogni a történelmet. Ők nyertek ellenünk egy csatát 1330-ban, mi viszont az elsők voltunk, akik lefestettük őket.