Nincs például mondanivalója az uniónak arról, hogy mennyi a tisztességes nyugdíj és hány éves kortól jár. Megköveteli, hogy működjék a társadalombiztosítási rendszer, de a részleteibe nem kíván beleavatkozni. Ahogy gondoljuk, amit bírunk, amennyit szánunk rá… Nem fordítanak vissza senkit semmilyen egyébként is megszűnő határról, ha megtudják, hogy mekkora az a minimálnyugdíj amiből él, legfeljebb rácsodálkoznak, hogy mégis mozog.

Ahogy az idősek sorsát, úgy a gyerekekét sem rendezik közösségi szabályok annál erőteljesebben, mint amennyire muszáj. Az oktatás formáit és főként tartalmát továbbra is nekünk kell meghatároznunk. Így hát magunkon kívül nem találunk senkit, aki véget vetne ádáz vitáinknak arról, hogy ki az, ki fonnyasztott alaptantervekkel tör gyermekek és a nemzet megrontására, illetve fordítva: ki veri fejükbe a porzó porosz-magyar lexikont, kegyesen durranó pofonnal. Ez a verekedés még évtizedekig a miénk lehet, miként az a kiváltság is, hogy csak számunkra érthető gyönyörű nyelven tanuljunk meg utánozhatatlan verseket.

Azt a lehetőséget sem veszik el tőlünk az újonnan társunkká lett európai országok, hogy elegáns és okos szociális rendszerrel segítsünk minden családnak a méltatlan és embertelen élet elkerülésében. De ha kiszáradtunk, ha mégis hiányzik belőlünk a szolidaritás érzése, senki nem jön ide, hogy belénk plántálja. Akkor így maradunk, irdatlan, kínos szakadékokkal jobb és rosszabb helyzetben élő emberek között. A tét túlmegy a jó ízlés, a természetes együttérzés vagy a társadalmi béke fenntarthatóságának valljuk be igen rugalmas határain. Ezt mutatja, hogy Csehországban a szociális különbségek tradicionálisan sokkal kisebbek, mint Magyarországon, az átlagéletkor viszont jóval nagyobb, mint nálunk. Szakemberek között nem vitás, hogy a két tény között erős a kapcsolat. De (sajnos) e tekintetben is inkább elvek és illemszabályok vannak az európai közösségben, mint sem nehéz jogi kötelmek.

Azért sem fognak bennünket a brüsszeli főtéren messzire kidobolni, hogy egyébként is átlag alatti nemzeti jövedelmünkből, még arányosan is kevesebbet költünk másoknál az egészségügyre. Hogy a betegséggel nemcsak a természet győz felettünk, hanem az esetek nagy részében a társadalom is. Hogy sorozatos kudarcélményekkel megvert, borravalón tartott orvosokkal küzdünk - hol egymással, hol egymásért. Ha ennyi jut, ha elviseljük, nem tartozik ez másra, csak ránk, ahogy a duplán megszenvedett betegségeink sem. Nincs az uniónak közös egészségpolitikája azon túl, hogy forrásokat biztosít a betegség megelőzésre. Az sem izgat rajtunk kívül senkit, hogy hívunk-e ebbe a rendszerbe segítségül magántőkét. A hollandok például ezt teszik, a németek kevésbé, és ezenkívül is, Európában ahány (kór)ház, annyi szokás. Többet nem tehetnek értünk, mint hogy bíznak benne: megtaláljuk a számunkra megfelelő megoldást. Ha sebes helyben futás közben bombázzuk szét az összes reformtervet, nem fáj emiatt más feje, csak a miénk. Politikai kultúra dolga.

Ha pedig tovább menve azt gondoljuk, hogy nem a politika, és főleg nem a nemzetállamokat kikezdő kontinensnyi multiállam, hanem a kultúránk tesz minket azzá, amik vagyunk, akkor sem kell búcsúznunk semmitől. Nincs az uniónak közös kultúrpolitikája, csak néhány szabálya és sok felkínált lehetősége. Ezek pedig legfeljebb arra köteleznek, hogy mindenkinek legyen gondja, tere a saját, illetve az európai kultúrára. De ezen belül azután akad ország, amely sok pénzt költ például arra, hogy a fiatal, aki tehetséges, de nincs pénze gitárra, alapíthasson zenekart, jusson neki is a méregdrága felszerelésekből, mások operaházaknak, fesztiváloknak, a kulturális nagyfogyasztóknak kedveznek. Van ország, ahol kezdő filmesek kapnak sok pénzt, van ahol nemzeti-történelmi filmgyártásra költenek. Van ahol tisztességesen kiépített rendszer védi a közszolgálati televíziózást, van ahol rendszerszerűen részre hajlítják. Akad ország viszont, ahol még arra is jut gond, hogy a nyomtatott sajtónak is jusson a közszolgálati médiumokra szánt közpénzekből, és nemcsak a kulturális szférában. Máshol ez föl sem merül. Itt sem ússzuk meg, hogy döntsünk magunk felől. A helyzet csak annyiban változik, hogy az eddiginél tán nagyobb, értőbb - igazi európai - közönség előtt kell fellépnünk.

A publikumnál tartva: ha nekünk ez úgy tetszik, támogathatjuk tovább tradicionális olimpiai sportágainkat, de közben próbálkozhatunk azzal is, hogy számunkra tán eretneknek tetsző módon közpénzekkel - mint Franciaországban - segítsük rá a fiatalokat az üzleti-látványsportágra, hogy aztán később, a felnőtt profi világban már magától értetődően bízzuk a piacra őket. De gondolhatjuk a sportot a társadalom magánügyének is, amelyhez az államnak nincsen köze. Ránk van bízva: az uniónak sportpolitikája sincs.

Létezik a gigászi közös uniós joganyag, de a bíróságaink munkájuk sebességével, a nyilvánossághoz való viszonyukkal és igazságérzetükkel a mieink maradnak. Csak a legvégső esetekben kérhetünk más bírót, mint a sajátunk.

És persze itt marad nekünk díszes, magas homlokú Parlamentünk is: olyan szabályokkal és olyan pártokat választunk, amilyeneket csak jónak látunk. Magunk üdvére, saját kockázatra. Ők azután teljhatalommal alakítják - hogy mást ne említsünk - az adószabályokat, mert ezek megint csak alapvetően ránk tartoznak. Meglehetősen tág határok között dönthetjük el, hogy például testes nagy áfával kedveskedünk szegénynek, tehetősnek egyaránt, amikor például ennivalót vásárolnak, vagy inkább nagyobb odaadással kérjük el a gazdagodóktól azt, ami a jóérzés szerint egyébként is járna tőlük. De a jóérzés igen bizonytalan kontúrjainak megerősítése során sincs közös szabály, mondjuk arra, hogy az egyházak milyen jogi státusban legyenek: az állam tegyen a perselybe több pénzt vagy csak a hívők. És hogy honnan kerül oda a pénz? Ránk van bízva, nincs az uniónak közös bérpolitikája sem. Ajánlások léteznek ugyan arra vonatkozóan, hogy például a minimálbér miként viszonyuljon az átlagbérhez, vagy hogy a nők ne kapjanak ugyanazért a munkáért kevesebb pénzt, mint a férfiak, de hogy mindkét nemnek mennyi jut, ha dolgozik: belső ügy.

Ugyanazt a szerkezetet találhatjuk tehát szinte minden területen: ember, tőke, munka menjen, ahová kíván. Ennek érdekében: akadályokat lebontani, a szabad mozgás külső-belső, jogi és szellemi korlátait kiiktatni, mozgás közben egymásra vigyázni, utána minden nemzet vállaljon felelősséget önmagáért.

Olyan lesz ez, mint Beethoven IX. szimfóniája negyedik tételének nyitó része, az örömóda. Ez az unió nem hivatalos himnusza, azt hihetnénk tehát, hogy ha a "testvér lészen minden embert" (vagy más fordításban: "egy testvér lesz minden embert") éneklik, akkor fel kell állni… de nem. Nemcsak azért, mert rituálisan akár ülve is lehet maradni, hanem mert a szöveg hivatalosan nem is tartozik az uniós himnuszhoz. A dallam közös, a szöveget mindenki a maga fordításában énekelheti.