Ha valaki megkérdezte volna Sárosditól, mitől fél valójában, nem tudott volna egyértelmű választ adni. Talán afelé tapogatózott volna, hogy "általános rossz közérzet", meg "olyanok a viszonyok", és hogy "a levegőben van", konkrétumokkal azonban nem tudott volna szolgálni. Senki nem kérdezte meg, maradt helyette az önmarcangolás, amikor a prózaíró két félelemhullám között azon merengett, vajon ő lett az utóbbi időben gyáva és túlérzékeny, vagy valami külső ok lapul félelmének hátterében. Mivel Sárosdi a világ ügyei iránt érzékeny és empatikus embernek vallotta magát, azt gondolta, összességében véve talán az a jobb és kezelhetőbb eset, ha benne van hiba, úgyhogy elhatározta: amennyire tőle telik, összeszedi magát, és kevesebb figyelmet fordít bizonyos dolgokra. Például a villamoson vagy a metrón nem forgatja körbe minden megállónál a fejét, azt figyelve, hol szállnak föl olyan emberek, akiktől esetleg jobb távol tartania magát, és leszokik arról is, hogy egy-egy váratlan esemény kapcsán (rejtélyes, a kagyló felvétele után azonnal megszakított telefonhívás; a kapu előtt toporgó és Szabóékat kereső ismeretlen; fura és azonnal megcáfolt információ a hírekben satöbbi) azonnal a legrosszabbat gondolja.

Homokba azonban nem dughatta a fejét. Egy napon hazafelé menet a szokásos útvonalát követve befordult a Nagykörútról abba a mellékutcába, amelyben lakott. A mellékutca elég hoszszú volt, és minél inkább távolodott a járókelő a Nagykörútról, annál gyérebben megvilágított részhez ért. Már sötétedett, az egyik saroknál, egy italbolt előtt néhány fiú álldogált. Sárosdi rájuk pillantott, ám a korukon kívül - miszerint még egészen gyerekek - semmi egyebet nem tudott róluk megállapítani. Nem is törődött velük, haladt tovább, ám a fiúk egyike utána kiáltott, azt kérdezte, tudna-e adni egy szál cigarettát. Sárosdi nem állt és fordult meg, különben is, abban sem volt biztos, hogy a kérdés neki szól, úgyhogy lépkedett rendületlenül a házuk felé, mígnem a háta mögül futó lábak dobogását hallotta, és a következő pillanatban azt érezte, hogy valaki hátulról erőteljesen meglöki. Majdnem orra bukott, egy, a járdán parkoló autóban kapaszkodott meg, addigra a fiúk minden irányból körülvették, és megint fölhangzott a kérdés: "Tudsz adni egy szál cigit?".

"Nem tudok" - hebegte Sárosdi, és elhatározta, hogy mintha mi sem történt volna, tovább halad. Ám egy lépést sem tehetett, szemből is, hátulról is, oldalról is elállták az útját. Egy közeli lámpa derengő fényében megállapíthatta, hogy a fiúk tényleg nagyon fiatalok: nemcsak kisebbek és véznábbak voltak a prózaírónál, kerekded gyerekarcukon sem pelyhedzett még a szőr. "Akkor vegyél nekünk" - förmedt rá Sárosdira az előbb szóló, egy szőke, szeplős srác, vállain műanyag szíjakkal, amiről a prózaíró azt feltételezte, hogy iskolatáska pántja. Mielőtt Sárosdi egy szót szólt volna, hátulról valaki ököllel alaposan hátba vágta, sőt a nyomaték kedvéért a szőke srác megvillantott a kezében egy keskeny kést. A prózaíró ezek után jobbnak látni a fenyegető tekintetek kereszttüzében elővenni a pénztárcáját és szétosztani néhány bankjegyet.

Sárosdi remegő lábakkal ért haza, cipőstül-kabátostul az ágyra vetette magát, és a szoba csöndjében hallgatta szívének szapora verését. Nem gondolt semmire, nem is akart; alig mert ajtót nyitni, amikor csöngettek, remegett a lába, míg a szomszéd néni egy fémdobozzal a kezében előadta, hogy egy kevésre lisztre volna szüksége, de tényleg kevésre. Sárosdi bólintott, átvette a fémdobozt, és akkor vette észre, hogy a ganggal szemközti tűzfalra ismeretlen kezek vigyorgó halálfejet mázoltak. A folyosó egyik lámpája éppen rávilágított. "Hideg van" - mondta Sárosdi a szomszéd néninek, és megborzongott.