Késő kamaszkor - Az én igazi diákéveim még a hetvenes évekre estek. Ezt az időt olvasással, futballozással, sok nevetéssel és szerelemmel töltöttem a budai Petőfi gimnáziumban és környékén. Ekkor még újságíró - vagy sportriporter - akartam lenni, mert úgy láttam, ők utazhatnak Nyugatra. Gondoltam, disszidálni fogok, ha nem vesznek fel az egyetemre, de elsőre felvettek. Utána a nyolcvanas évek közepéig az ELTE jogi karára, majd a szociológiára jártam.
Jogi kari életemet meghatározta, hogy a fiúk többségével előtte együtt voltunk katonák Kalocsán, így alaposan ismertük egymást. Az évfolyamunkból négyen később országgyűlési képviselők lettek: Áder János, Gali Ákos, Hack Péter és Maczó Ágnes.
A pozitív élmények mellett élénken megmaradt bennem, hogy a jogi karon találkoztam először az "úri középosztály" leszármazottaival és egyfajta masszívan italozó, dzsentri-értelmiségi viselkedésmóddal, amit soha azelőtt nem láttam.
A szociológia szak nagyon intellektuális volt, kevés hallgatót vettek fel, elithelynek számított, ahol "potenciális ellenzékieket" képeztek. Az állástalan Solt Ottiliát például többször "becsempészték" óráinkra, így ő volt az, aki kivitt minket "terepmunkára" a cigánytelepekre.
Nem akartam jogász lenni, így inkább a szociológusok bölcsészvilágával azonosultam. Igaz, épp a jogi karon lettem tagja egy olyan baráti közösségnek, amelynek tagjai mindmáig évente kétszer találkoznak.

A család - Édesanyám iparművészként, apám gépészmérnökként dolgozott, mindketten Szolnokról jöttek fel az egyetemre az ötvenes években. A vonaton ismerkedtek meg, majd 1956 májusában házasodtak össze. Végül Budapesten maradtak első generációs értelmiségiként, pártonkívüliként, tele ambícióval. Húgommal mi már itt születtünk, zenei iskolába írattak minket, s a Kodály-módszerre épülő karénekóráinkat amerikai megfigyelők tanulmányozták az utolsó padból.
Második generációs értelmiséginek lenni azért jó, mert az ember a gyerekkorától fogva eltérő élethelyzetekben, többféle kulturális közegben fordul meg, és az egymással ellentétes életformák ismerőssé válnak számára. Legjobb barátom Márkus András volt, Márkus György filozófus fia, aki ma Sydneyben jogász.
Nyaranta viszont gyakran voltam Szolnokon a nagyszülőknél, ahol azt figyeltem, hogyan sakkozik nagyapám a füstös kocsmában, miközben mások kugliznak.

Kultikus helyek - A hetvenes évek közepén a Bem rakparti klub (ahol a Mini együttes játszott) és a Marczibányi téri ifjúsági ház (ahol az Interbrass zenélt) jelentette az oázist. 1980-tól azonban a legfontosabb hely már a zuglói Kassák klub, a lágymányosi Bercsényi klub és a mátyásföldi Ikarus művelődési ház lett.
A kor legradikálisabb figurái ott gyülekeztek az URH, a Kontroll Csoport, a Bizottság és az Európa Kiadó koncertjein. Nyugodtan mondhatom: attól a pillanattól kezdve, hogy megismertem a zenéjüket és a szövegeiket, ellenzékiként gondolkodtam. Revelatív hatásuk volt. A langyos hetvenes éveket ők váltották fel az izgalmas nyolcvanas évtizeddel. Igyekeztem terjeszteni a szövegeiket.
Kezdő szociológusként hasonlóan fontos színhely volt számomra az országgyűlési könyvtár társalgója, ahol Szabó Miklóssal vagy Szalai Pállal beszélgethettem.

Filmek és könyvek - A legfontosabb film Gothár Péter Megáll az idője volt, mellette Jeles András és Bódy Gábor munkái. Gyengébb film volt, de nekem szólt Az eszkimó asszony fázik.
Sorba álltam Jászi Oszkárnak a Monarchia felbomlásáról szóló könyvéért. A szépirodalomból a Bevezetés tetszett leginkább, Esterházytól A szív segédigéi. A folyóiratok közül 1983-ig a Mozgó Világ és a Valóság, utána pedig a Medvetánc és a szamizdat Beszélő volt a legjobb.

A politika - Már 1983 őszétől tanársegédként tanítottam az ELTE-n, így szinte mindenkit ismertem - Bihari Mihályt, Kéri Lászlót, Schlett Istvánt, Szabó Lajos Mátyást, Magyar Györgyöt, Kukorelli Istvánt -, aki a reformgondolatokat a legnagyobb erővel képviselte. Ahhoz képest, hogy milyen radikálisok voltak, emlékszem, nagyon meglepődtem, amikor megtudtam: sokan közülük az MSZMP tagjai. Nemigen fért a fejembe, hogy aki ilyen tisztán látja a rendszer válságát, mit keres a pártban, s miért nem lesz maga is ellenzéki. Ezért egy idő után az ellenzékiek jobban érdekeltek, kerestem velük a kapcsolatot.

Az én nagy hősöm Szabó Miklós volt, lelkesen látogattam házi szemináriumait, és a nyolcvanas évek közepétől részt vettem a demokratikus ellenzék egyes rendezvényein. Akkoriban az anarchizmus elméletével foglalkoztam, s ennek kapcsán - nagy szívdobogással - felkerestem a "tiltott gondolkodókat", Tamás Gáspár Miklóst, Vajda Mihályt, Kis Jánost és Konrád Györgyöt, hogy szót válthassak velük. Sokat tanultam Heller Ágnestől, Litván Györgytől, Ludassy Máriától, Szalai Erzsébettől és Szelényi Ivántól is.

Az emberek mindig fontosabbak voltak, mint a helyek. Ott voltam az 1983-as Mozgó Világ-botrány nyilvános megvitatásán a jogi karon. A teremben eufórikus hangulat uralkodott, TGM ott mondta háromszáz egyetemi hallgató előtt Tóth Dezső kultuszminiszter-helyettesnek, hogy "nem botrányt akarunk, hanem szabadságot!" Erre Krassó György még rátett egy lapáttal. Ez olyan imprinting volt, mint korábban az alternatív punkzene.

1987-ben Bihari Mihály elhívott az első lakiteleki találkozóra, amit fontos, de pátosszal telített, lassú sodrású eseménynek láttam. Olyan szervezethez akartam csatlakozni, amely frissebb és provokatívabb, liberális és radikális - Eötvös, Jászi, Ignotus Pál és Bibó elvei szerint.

Nemzedékemből leginkább Hegedűs Istvánnal, Körösényi Andrással, Such Györggyel, Sükösd Miklóssal, Urbán Lászlóval és Vágvölgyi B. Andrással pendültem egy húron. Biztosan nem véletlen, hogy 1988-ban mindannyian tagjai lettünk a Fidesznek. Nagyszerű éveket töltöttem ott. Nem akartam politikus lenni, ezért csak addig politizáltam, amíg örömet okozott. A párt irányvonala megváltozott, és nem volt kedvem követni őket a jobboldalra. 1993 őszén léptem ki.

A szamizdat Beszélőbe csak egy cikket írtam, azt is valamikor 1989 elején, amikor már nem rúghattak ki miatta az egyetemről. Arról szólt, hogy lekapcsoltak Ferihegyen, mert Fidesz-tag voltam, így nem tudtam elutazni egy konferenciára. De a Beszélőnek én inkább csak olvasója voltam. Megtiszteltetésnek vettem, amikor 1996-ban Kőszeg Ferenc és Solt Ottiília felkért, hogy legyek a Beszélő új folyamának főszerkesztője, és sajnáltam, hogy más munkáim miatt nem vállalhattam el.

A Magyar Narancs viszont pont olyan lett, amilyennek megálmodtuk, amikor 1989 októberében megalakítottuk. Korábban nem lehetett szabadon írni, nem csoda, hogy szinte lubickoltunk a szólásszabadság "élményfürdőjében". A rendszerváltásnak sokunk számára 1992-ben lett vége, amikor a lap egyik alapítója, Vig Mónika meghalt, és a Narancsból hetilap lett.
Néha úgy érzem, mindenütt ott voltam, ahol jelen kellett lennem, de - a szakmámon kívül - semmiben sem merültem el. Mint egy ínyenc, aki belekóstol valamibe, de csak addig eszi, amíg ízlik neki. Mint aki egyszerre látja két nézőpontból önmagát. Például egyszerre tárgyaltam az Ellenzéki Kerekasztal képviseletében és írtam annak történetét. Kicsit skizofrén, ugye?