Litván számára ezek a könyvek elkéstek, a művek fanyar tónusa, hőseivel szembeni nem ritka ingerültsége azt mutatja: Litván - és a liberálissá vált baloldali ötvenhatosok - szemében "a magyar progresszió" többé nem lángcsóva, nem fárosz, "az a hit nem olyan nagy hit" immár. S ha egyszer Ady, Jászi, Szabó, Kunfi, Károlyi mondanivalója nem tetszik többé relevánsnak, akkor a szereplők emberi nagysága törpül, fénye elhalványul. De az olvasóknak, nekünk időszerűek ezek a nagyszerű könyvek.

Ha valakit eszméi miatt szeretünk, de eszméit már nem szeretjük, őt magát se szerethetjük sokáig. Litvánt avval szokták gyanúsítani tudományos pálya- és vetélytársai, hogy elfogult Ady és Jászi nemzedékével szemben. Ennek a könyvnek (Litván György: Jászi Oszkár, Bp.: Osiris, 2003, 509 oldal, 3580 Ft) az a historiográfiai újdonsága, hogy pályájának ezen a magas, szép pontján Litván sok tekintetben igazat ad Jászi konzervatív bírálóinak (nem a rágalmazóinak persze), többnyire hallgatólagosan, és inkább kudarcnak tartja a nagy férfiú életet, mint bármi másnak. Szerintem a vereség nem föltétlenül kudarc. Én azt hiszem, hogy Jászi és Ady jól látta, amit látott. A Jásziról szóló legjobb és legfontosabb írás - Litván György kesernyés, szomorkás könyve - ebben nem ad Adynak, Jászinak és sok csodálójuknak igazat, miután szinte egész alkotói életet szellemi társaságukban töltötte. Ez Litván erkölcsi és intellektuális tragédiája, és nem tagadom, engem megrendített.

Ez a tragédia - a korosodó historikus szembefordulása java férfikora eszményeivel, témáival, szeretett szellemalakjaival - nem oktalan és nem érthetetlen. Litván nemzedékéből sokan járták meg ezt az utat, de nem mindenkinek volt türelme és bátorsága gondolati fordulatát minden tekintetben érvényesíteni.

Vegyük sorba azokat a problémákat, amelyeket a történész ma érezhetően másképp gondol, mint hőse, hősei, s nézzük meg, milyen változásokat okoz ez "a második reformnemzedék" értékelésében. A radikálisok és a szociáldemokraták (a Huszadik Század és a Szocializmus - és Ady) nem voltak a liberális kapitalizmus hívei: a liberális kapitalizmus híve Tisza és Vázsonyi volt, nem az akkori baloldal. A baloldal ma is mindenütt antikapitalista (többé-kevésbé), csak a tébolyult Kelet-Európában nem - és a jobboldal is csak azt állítja, hogy tőkeellenes, valójában nem az. A mai liberálisok, akikhez Litván tartozik, a szabad versenyes és szabadelvű polgári társadalom hívei. Ebben Jászi és Litván nincsenek egy véleményen.

Litván nyilván szerette volna, ha a huszadik század eleji radikálisok a mai magyarországi liberálisok elődei lehettek volna, de ez sajnos nem lehetséges. Amikor még magam is liberális voltam, fájdalommal bár, de le kellett mondanom 1918 és 1956 örökségéről, mert ezek nem voltak polgári forradalmak a szó mai értelmében, mindkettőben megvolt a szocializmus esélye, habár nem a bolsevik szocializmusé - bár ez sem olyan egyszerű dolog. A Huszadik Század a modernség és a modernizálás pártján volt, ezért elkerülhetetlennek tekintette a kapitalizmust; de a kapitalizmust Karl Marx is elkerülhetetlennek tekintette.

A radikálisok és a szociáldemokraták a kapitalizmust mint a nagybirtokos arisztokrácia és a magas klérus politikai és társadalmi ellensúlyát értelmezték, és mivel a magyarországi nagypolgárság, különösen a fináncarisztokrácia, a holtkezi-hitbizományos feudum szövetségesének és kiszolgálójának bizonyult (egészen 1945-ig), az egész akkori establishmentet "egyetlen reakciós tömegnek" látták, hogy Lassalle híres frázisát idézzem. Ezért annyi kíméletet se tanúsítottak a tőkével szemben, mint Lajtán túli elvtársaik. A honi polgárság politikai értelemben nem volt polgári, mert nem volt az arisztokrácia és a klérus ellenfele; amikor Ady és Jászi "polgárt" mondott, akkor nem a burzsoá, hanem a citoyen lebegett a szeme előtt. Jászi épp úgy radikális parasztdemokráciát kívánt, mint skandináv, orosz és délkelet-európai (balkáni) társai: ezért is kedvelte és támogatta a népi írókat. A "polgári radikális" nem volt inkább polgárbarát, mint Németh László vagy Illyés.

Éppen ezért - szemben az akkori szabadelvűekkel és szociáldemokratákkal - Jászi és legközelebbi hívei a földkérdést, a parasztkérdést tartottak a leglényegesebbnek. "Földosztók" voltak. A szabadelvű és szociáldemokrata közgazdászok a mezőgazdasági nagyüzem ésszerűségét bizonygatták, homlokegyenest ellenkező okokból. De Jásziék tudták, hogy ameddig a régi Magyarország legnagyobb történelmi igazságtalanságát - az akkori paraszti többség megváltatlan, emancipálatlan alávetettségét, nyomorát - jóvá nem teszik, addig Magyarországon nem lehet szabad társadalom. A földműves népre kell bízni, mit tesz a földjével, ha lesz földje, csak arra kell vigyáznia, hogy az uzsoratőke el ne orozza tőle. A plebejus szenvedély, az alullévőkkel való heves szolidaritás szintén nem jellemző a mai kelet-közép-európai liberális politikára, ezért a mai történész hűvös és közömbös a földosztási problematikával szemben, amely 1989 óta csakugyan elvesztette gyakorlati jelentőségét, bár a magyar vidék elmondhatatlan szerencsétlensége, kipusztulása sokban - igenis - régi bűnök következménye, s ezek egyike az igazi földosztás elsinkófálása 1848-ban és később. (Legutóbb a kollektivizálással, téeszesítéssel - aztán meg a "kárpótlással".)

A kilencszázhetvenes évek óta egyre erősebbek a Monarchia rehabilitálására irányuló törekvések (magam is kivettem ebből a részem, bár sokkal később). Ez érthető: a Monarchiában nem volt fajüldözés, nem voltak kirakatpörök, nem volt "tervgazdaság" (értsd: áruhiány), nem volt irányított sajtó - az 1918 utáni fejlemények felől nézve aranykornak tetszett, különösen, ha tekintetbe vesszük a kulturális virágzást, amelyet persze főleg a Monarchia esküdt ellenségeinek köszönhetünk. A Monarchia mint nemzetek fölötti intézmény a vacak kisállami nacionalizmus kontrasztjának tűnhetett föl, az Absolutismus gemildert durch Schlamperei, azaz a hanyagsággal enyhített önkényuralom a valódi zsarnoksággal szemben csakugyan nem volt több, mint tréfa. Ez az utólagos relativizmus azonban csalóka. A dualista rendszerrel szemben fölhozott kifogások nem voltak indokolatlanok, bár a huszadik század iszonyatainak - a hitlerizmusnak és a sztálinizmusnak - a sötét hátterén a mai olvasók talán csodálkoznak Ady szitkain. De a források figyelmes olvasása sok mindent megmagyaráz. A konzervatív bírálatok a kilencszáztízes évektől napjainkig azt állítják, hogy Jászi és Kunfi eltúlozta a nemzetiségi kérdés jelentőségét a régi Nagy-Magyarországon. Ez a bírálat nem állja meg a helyét, ma sok esetben a Trianon utáni határrevíziós neonacionalizmus puszta visszavetítése. Az igazság természetesen az, hogy a magyarországi nemzeti kisebbségeket a legbotrányosabb módon elnyomták és elhallgattatták. Ez a tizennyolcadik század közepe óta európai és világbotrány volt, tartós és kipróbált rossz hírünket - többek között, de elsősorban - az erdélyi magyar nemesség alapozta még meg a nagy francia forradalom előtt. A történelem ítélőszéke előtt ebben csak Mocsáry és Jászi áll meg: a nemzeti kisebbségek védelme, a többség politikai és erkölcsi elmarasztalása persze gyűlöletet és üldözést szerez az elnyomás mindenkori ellenzőinek, mint tudjuk, ma is. Jászi nem látta előre Trianont, ezt csak Ady sejtette meg, senki más egész Magyarországon (bár külföldön úgyszólván mindenki tudta), Jászi a területi integritás alapján állt mindvégig (1919-ig). A kortársak vakok. De nem ártana, ha a mai nemzedék tudná, mi okozta a régi Magyarország pusztulását: sok minden, de elsősorban a magyar uralkodó osztály ostoba, kegyetlen és öngyilkos nemzetiségi politikája. Ez intő jel lehetne az utódállamok mai uralkodó osztályai és csoportjai számára is: az emberi méltóságon ejtett sebek lassan gyógyulnak. Litván, akárcsak a múlt magyar történészei, hűvösen távolságtartó a magyarországi nemzetiségek szenvedéseivel szemben. Pedig a megértéshez már nem is kell románul vagy szerb-horvátul tudni.

Vannak fordítások. Mit mutat az Akasztottak erdeje, Liviu Rebreanu megdöbbentő regénye (amelyből Liviu Ciulei, a nagy rendező készített érdekes filmet)? Ezt magyaroknak még inkább olvasniuk kellene, mint románoknak. Soha szó se volt arról, hogy az erdélyi románok beletörődjenek a hagyományos magyar uralkodó osztály szupremáciájába. Ezek csak utólagos álmok. Litván azonban, a nemzetiségi kérdés legnagyobb magyar teoretikusának életrajzírója, nem is gondol az egykori magyarországi nemzeti kisebbségek érzéseire, véleményére, jól dokumentált tapasztalatára. Ahogy lenni szokott: csak a mi sérelmeink számítanak; van belőlük - elvégre - bőven.

S ami a legkülönösebb: Litván kedvetlenül és energiátlanul ír arról a kérdésről is, amely a leginkább foglalkoztatta a kortársakat, az, ami 1912-ben a polgárháború szélére sodorta az országot, az, ami megteremtette - máig - a "nemzetiek" és "szabadságpártiak" gyilkos ellentétét (a "haza vagy haladás?" kérdésről éppen Litván írt szenzációs tanulmányt mintegy negyedszázada) a darabontkormány idején: a választójogi kérdésről.

Köztudomású, hogy az első világháború előtt a fölnőtt magyarországi lakosság nem egészen 7 (hét !) százalékának volt szavazati joga, a nemzetiségi lakosok még ebből is nagyrészt ki voltak rekesztve, és a választási rendszer még így is korrupt volt és erőszakos (a függetlenségi párt mindvégig maga mögött tudhatta a választók - és a nem választók - többségét, mégse került kormányra soha). Ezen fölül Tisza még az ily módon létrejött gyalázatos parlament belső szabályait se tartotta be, és katonasággal vezettette ki a tiltakozó ellenzéki képviselőket. Erről megfeledkeznek azok a mai magyar liberálisok, akik Habsburg Intézetet alapítanak, bár Tiszánál még a dinasztia is demokratikusabb volt. Tisza ugyanakkor liberális volt, és nemcsak a gazdaságban. Tisza zsidóbarát volt és antiklerikális, bár mélyen vallásos. Az egyéni jogokat a magánéletben respektálta a rendszer, ám a probléma - akkor - a demokrácia volt. Az általános választójog, amely körül a legfontosabb, leglényegesebb küzdelem folyt, azt jelentette volna a huszadik század elején, hogy a munkásosztály, a kisgazda-társadalom, az agrárproletariátus - tehát a szocializmus - is bekerült volna a törvényhozásba, ráadásul a nemzetiségi pártok is, amelyek akkor elsősorban parasztpártok voltak. Ma nyugodtan meg lehet adni az általános választójogot, hiszen nincsenek többé munkás- és parasztpártok. Ma tehát nem érdekes a választójogi kérdés. Sem az akkori, sem a mai liberálisok nem nagyon akarják a dolgozó többség uralmát, de ma evvel szemben nincs erő. Akkor volt: a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és néhány szövetségese. Ezért a mai liberális történetíró számára az általános választójog szociális tartalma, tehát egykori nagy tétje már nem izgalmas. Elfelejtette, hogy demokrácia és liberalizmus nem ugyanaz. Rokonok - de a rokonok is összetűznek olykor. A huszadik század elején gyilkos testvérharcot folytattak éppen. Aki erről nem ír, az nem teheti érthetővé Jászi pályáját, aki olyan országban élt, ahol a nép többségének egyetlen joga volt, hogy adysan fejezzem ki magam: a kuss. Hogy evvel szemben a baloldal megragadta "a demokratikus cézárizmus", a Belvedere és a darabontok nyújtotta szalmaszálat? Hát persze. Hogy a népjogok híveit emiatt hazaárulónak nevezték (Litván is csóválja a fejét)? Hát persze. Naivság volt. De az egyetlen alkalom 1989 előtt a demokratikus fordulatra. Szó se róla, most is elmulasztottuk.

A kelet-közép-európai liberális demokraták nagy EU-foriája következtében a nemzeti függetlenség eszméjének nincs nagy ázsiója. Akkor se volt olyan nagy, mert akkor is azok képviselték - a züllött és sovén függetlenségi párt -, akiknek nem kellett volna. Az ortodox marxista szocdemek - balról - ugyancsak ellene voltak, mert joggal gyanakodtak a nacionalizmusra. Ám azok a független baloldaliak, akik, mint Szende Pál, mérlegelték az "önálló vámterület" gazdasági előnyeit a gyönge magyarországi agrártermelés, hitelügy, iparosítás, önálló művelődéspolitika (ez akkor ingyenes, laikus állami népoktatást jelentett főleg) számára, s akik ráadásul mérlegelték azt, hogy nem volna helyes sorsunkat a régóta haldokló Monarchia - legtöbb népe, a Nyugat és a szlávok által rég halálra ítélt, 1849 emléke által idehaza is megátkozott Monarchia - előrelátható balsorsához kötnünk. Ma a Monarchiából valahogyan "Európa" szinonimája lett, pedig abból a Monarchiából, arról a Magyarországról is elvágyódtak a nyitott szeműek és a nyitott szívűek - Európába: nem Bécsbe! Jászi a szociális gondolatot (a dolgozók egyenjogúsítását, gazdasági és politikai önrendelkezését) egyesítette a nemzeti-etnikai jogegyenlőség, a földosztás, a világias modernség és a nemzeti függetlenség gondolatával. Továbbá: az idős Kossuth és egyetlen méltó utóda, az elfelejtett Mocsáry szellemében a dunai, kelet-európai szolidaritást is komolyan vette, nem úgy, mint a mai balközép s a mai nemzeties jobboldal, amely láthatólag nem tud térképet olvasni: sorsunk Kelet-Európához kapcsol bennünket. A Monarchia és Trianon örökségeképpen magyarok élnek az EU, "a belső Európa" határain túl. Saját problémáink közelebb állnak Bulgária és Montenegró (Crna Gora) problémáihoz, mint a Beneluxéihoz: a közönség egyikről sem sejt semmit, és ez nem a közönség hibája. Arról nem szólva, hogy a kettős monarchia "közjogi" problémái (azaz az önálló intézmények hiánya) ki fognak újulni. Az önálló bank, az önálló pénz, az önálló külpolitika kérdései máris hevennyé kezdenek válni, akár 1914 előtt. A válaszokat ugyanaz a hol nemzetieskedő, hol technokrata-kozmopolita demagógia jellemzi, mint 1914 előtt - csak akkor volt Huszadik Század, volt Nyugat, volt Szocializmus, volt Társadalomtudományi Társaság, ma meg nincs.

Mivel Jászi Oszkár igazi történelmi szereplése idején olyan álláspontot foglalt el, amelyet ma életrajzírója nem érez igazán rokonszenvesnek vagy követhetőnek, ezért Jászi - esetenként igen problematikus - szellemi kalandozásainak sem adja meg a kellő tiszteletet, akár éles bírálattal. Jászi kora ifjúságától kezdve küzdött a marxizmussal, birkózott vele, támadta leginkább; még sincs semmi jele annak, hogy megértette volna. Pedig Szabó Ervin barátja volt! Nála jobb forrás pedig akkoriban nem akadt egész Európában. Jászi nem értette, Litván elfelejtette a marxizmust: számára ez valami állami-tervező egalitarizmus. Pedig Jászi Párizsban nem véletlenül próbált a forradalmi szindikalistákkal ismerkedni - sikertelenül -, voltak már akkor is más perspektívák. De hát már (és még) a marxizmus nem eleven erő Kelet-Európában, ezért Litvánt ez a vita csak az 1919 utáni kommunistaellenesség szemszögéből érdekli. Mindezek folytan az a paradox helyzet áll elő, hogy a Jászi-életrajz legjobb, legérdekfeszítőbb része az emigrációs évekkel foglalkozik - s ekkor Jászi már nem nagyon volt történelmi szereplő.

Itt, ahol egyetlen ember lelkét, gyötrődését, honvágyát, dühét, kétségbeesését kell ábrázolni, itt válik furcsa módon a könyv igazán nagyszerűvé, itt világlik elő Litván eddig keveset méltatott írói, mesemondói tehetsége, itt nyeri el valódi funkcióját a gyöngeségek gyöngéd sejtetése. Száműzetésről már sokat írtak, különösen a száműzöttek, kevésbé barátságosan a mindenkori győztesek: az otthon maradottak. Olvastunk talán már effélét, de ilyen megrázóan nem sokszor: hogy miként pusztul bele valaki abba, hogy több ereje van, mint amennyit föl tud használni az olyan kozmoszban, amely nem érzékelheti nagyságát, mert idegen.

Hiába becsüli többre Amerikát, a Nyugatot Jászi, hiába látja az évszázados kifinomultság és civilizáltság előnyeit, a régi bűnök, köztük az ő régi bűnei, kísértik, a régi dicsőség, történeti és szellemi szerep emléke kínozza, a megválaszolhatatlan rágalmak rágják a szívét, a rossz házasságok és meg nem felelő szerelmek nem pótolják azt, amit kétkedve bár, de azért magáénak ismert Jászi.

Nem baj, hogy Litván a kor szellemét követi Jászi megítélésekor: csak én nem kedvelem a Kelet-Közép-Európában épp uralkodó korszellemet. Annak idején Litván az ötvenhatos baloldal, Donáth Ferenc, Tánczos Gábor és Vásárhelyi Miklós szellemében a haladót, a forradalmit, a baloldalit próbálta egyeztetni, és akkor inspirálta Jászi. Litván "történetpolitikája" a monori találkozó szellemének egyik megteremtője volt: ötvenhatos volt, tehát függetlenségi, demokratikus és - mondjuk - mensevik. Rokonszenvet mutatott a népiek bizonyos témái iránt. Amikor a rendszerváltás elsöpörte mindezeket a szintéziskereső próbálkozásokat, meg ötvenhat eredeti eszmeit is, akkor Litván nézetei elkezdtek közeledni régi vetélytársa, a néhai Hanák Péter nézeteihez, aki már a hetvenes években végrehajtott egyfajta konzervatív fordulatot, ha elfogadjuk, hogy a konzervatív jellegzetessége: eszményt, példaképet talál a múltban. Hanákot elragadta a korábbi századelő fénye, sikere, kifinomultsága, "represszív toleranciája", meg dekadenciájának is a frissessége. Bécsre nézett, amelyet akkor Pesten és Váradon nem ismertek.

Hanák hallgatólagosan elvetette Ady, Jászi, Kunfi, Szabó Ervin ítéletét. S még csak aztán jött a Búcsú a baloldaltól. Az új magyarországi szabadelvűség, amelynek Hanák még része (én már nem), lényegében Hanák Péter ítéletét fogadja el, amely konzervatív ítélet, bár a láthatatlan rivális, Szekfű másik konzervatív véleményének éppen az ellentettje. Litvántól is tudjuk, mennyire megegyezik néha a konzervatív Szekfű véleménye a magyarországi tizenkilencedik századról, a régi liberalizmusról a Szabó Ervinével, a szélső forradalmáréval. A látszatok, az öncsalások bírálata közös kettejüknél.

Litván gyönyörű életrajza finoman megint kitessékeli Jászit a fősodorból, a centrumból, a történeti lényegből. Pedig Jászi a legnagyobbak közül való, az igazmondás és az önvizsgálat mestere. Talán nem elfordulni kellene tőle, hanem elindulni felőle, s elérni máshová. Litván kissé csalódott hősében, de mint az igazi jó irodalom, képtelen hazudni. Az mintha kimaradt volna szép írásából, hogy Jászi mint történetíró, mint a nemzetiségi kérdés teoretikusa, mint az Eötvös, Szalay, Csengery értelmében vett publicista, mint a Huszadik Század és a Századunk vezérlő szelleme: klasszikus és halhatatlan, ha van szobra, ha nincs.

A magányos, keserű emigráns inkább, mint a magyar modernek egykori büszke vezére, megjelenik előttünk igazi méreteiben: aki ekkora bukásában, mekkora lehetett diadala kurta napjaiban? Litván könyve jó történelem és jó irodalom, s így jó tükre a történetíró saját korának, e szomorú, kishitű kornak.