Sokan mégis úgy érzik, hogy a hegyek vajúdásából kisegér, holokausztmúzeum helyett torzó született. Az eredeti formájában felújított zsinagóga nem használható valódi kiállítási térként, az 1800 négyzetméterre tervezett múzeum helyett 650 négyzetméteren, lényegében két, mélygarázsra emlékeztető teremben, egy eldugott helyen lévő hitközségi telken kellene megvalósítani a vészkorszak emlékezete előtti, méltó társadalmi főhajtást. Ez lehetetlen.

A jobboldali kormányzat 2000 és 2002 között hárommilliárd forintból olyan múzeumot emelt a kommunizmus áldozatainak emlékére, amely bár tartalmában joggal vitatott: történelemtorzító, tendenciózusan elfogult, de látványában imponáló, hatásában megindító, technikailag kiváló. A főváros egyik legfontosabb sugárútján álló Terror Háza 2150 m2-en, a fenti kifogásoktól eltekintve azt a feladatot tölti be, amelyre életre hívták: nemzeti mementó és ismeretterjesztő hely, megfelel egy modern múzeum kritériumainak. Volt mögötte világos kormányzati szándék, politikai akarat, ütőképes csapat és a társadalom egy jelentős részének egységes véleményét kifejező üzenet: a magyarság a nácizmus, a kommunizmus és - mindkét esetben - az idegen megszállók áldozata. Vitatható az a nézet, mely szerint Magyarország, a magyar társadalom pusztán elszenvedte a XX. századi totalitarizmusokat, csupán tárgya volt azoknak, felelősséget hordozó alanya nem, de azt el kell ismernünk, hogy az ügy mögött állók tudták, mit akarnak, s azt véghez is vitték. A holokausztmúzeum megálmodóiról és kivitelezőiről ezt nem mondhatjuk el.

Az éveken át húzódó politikai alku arról szólt, hogy bár a vészkorszak túlélőinek képviselői s a melléjük állt néhány fiatal és tettre kész zsidó aktivista kiharcolta, hogy állami részvétellel elkezdődjön egy majdani múzeum alapjainak lerakása, de nem volt világos koncepció: miről és hogyan szóljon ez az intézmény. A túlélőknek szóló emlékhely legyen-e, vagy a nemzeti lelkiismeret megtisztulásának színhelye. Zsidók panaszfala vagy a magyar társadalom önvizsgálatának és számvetésének eszköze, esetleg mindkettő, minthogy maga a vészkorszak is két, együtt élő közösség tragédiája és vesztesége. Nem tisztázódott: ki az alanya az üzenetnek, kinek szól és mit mond. Nyilván azért nem tisztázódott, mert nincs egyértelmű társadalmi viszonyulás a holokauszthoz, nincs a múzeumot létrehozó erők mögött társadalmi konszenzus.

Nem a többségi társadalom igazságérzete, hanem túlélők és leszármazottaik akarata munkált a kezdeményezés mögött, mely így maradéktalanul nem is töltheti be azt a célt, amire hivatott volna. Ezt az emlékhelyet a nemzet adóforintjaiból emelik ugyan, de nem a nemzeti lelkiismeret szavára, hanem zsidó szervezetek és aktivisták nyomására, döntően zsidó származású történészek, szakemberek közreműködésével. Hozzájárulhat a zsidók gyászához, és csekély mértékben a zsidóüldözés és tömeggyilkosság vétkének tudatosításához, de nem helyettesítheti a felelősséggel való szembenézés folyamatát, melynek végeredménye lehet egy múzeum, de amelynek újságok és könyvek lapjain, filmek képkockáin, valamint iskolai és egyetemi tantermekben, értelmiségi fórumokon kellene lezajlania.

Jó két év vitái után született meg a forgatókönyv, amely a zsidóság különböző rétegeihez tartozó családok, illetve két cigány család történetén keresztül kívánja megmutatni a vészkorszakot s az azt megelőző diszkriminációs időszakot, de a kiállítás nem jött létre a megnyitóig, és félő, hogy az eredetileg tervezett kiállítási tér egyharmadán nem is jöhet létre.

A múzeumtorzó hű lenyomata e pillanatban annak az ambivalenciának, mely a magyarságot, illetve a benne élő zsidóságot a vészkorszak emlékéhez és egymáshoz fűzi. A felejtés és az emlékezés, a felelősségvállalás és a felelősséghárítás, a megfogalmazott s a félelemből elfojtott gyász és számonkérés, a vállalt és a feladott zsidó azonosság zavarodott kettősségének kifejező jelképe.

Ott feszül mögötte a zsidó intézményrendszer érdekérvényesítő képességének gyengesége, a kínos intézményi és üzleti szempontok, a nagyberuházásban hasznot szimatolók; a hezitáló jobb- és baloldali kormányzatok, melyek lehetőleg minél olcsóbban és hatékonyabban, jelentős PR-nyereséget és minél kevesebb szavazatvesztést abszolválva szerették volna letudni az EU-konform gyászmunkát.

Kezdettől hiányzott a világos politikai és különösen a kormányzati akarat, hogy olyan átütő hatású intézmény szülessen, mint a Terror Háza. Elvégre a holokauszt Magyarországon még mindig döntően zsidó ügy. Éppen egy méltó emlékhely létrehozásának szülési fájdalmai - értelmiségi-társadalmi vita a helyszínről, a formáról és a tartalomról, az eseménytörténet ábrázolásáról, egyáltalán, a múlthoz való viszonyról - hozhatták volna létre néhány év alatt a konszenzuson alapuló, a nemzet történelmi emlékezetébe illeszkedő s a zsidóság számára is elfogadható, többé-kevésbé közös holokausztképet.

A kerek évforduló bűvöletében, a még köztünk lévő túlélőkre tekintettel siettetett megvalósulás és a Mazsihisz-ingatlan igénybevétele ellene hat a múltfeldolgozás folyamatának.

A jobb- és baloldali kormányzatok részint tiszteletben akarták tartani a zsidó intézményrendszert irányítók akaratát - akik az idő sürgetésére hivatkoztak -, részint politikai tőkét is szerettek volna kovácsolni a létrejövő intézményből. Ezért készül el kutyafuttában, az EU-csatlakozás előestéjén, s ezért nem készülhet el méltó módon a holokausztmúzeum, melyben az üldözésekért viselt felelősséget kizárólag a németekre hárító, ideiglenes fotókiállítás fogadja a megnyitóra összegyűlő politikai elitet. Felelősségvállalás és katarzis helyett kapkodás és elszalasztott lehetőség. Ezen a helyen, ebben az építményben a majdani, állandó kiállítás sem érheti el célját, lévén a kiállítási tér aránytalanul kicsi a bemutatandó történelmi korhoz és eseménysorozathoz képest.

Kínos részletekre is emlékeznünk kell.

A helyszín kijelöléséért súlyosan felelős a Mazsihisz ügyvezetése, amely kizárólag szűkkeblű, anyagias szempontokat érvényesítve ajánlotta a Páva utcai romos műemlék zsinagógát, melyet, ha nem itt épül fel állami költségen a Holocaust Dokumentációs Központ, a Maszihisznak kellett volna saját büdzséjéből renováltatnia.

Semmi egyéb nem indokolta a helyszín kijelölését. Nem indokolta semmi a zsinagóga eredeti állapotában való felújítását, csak a Mazsihisz vezetőinek intézménypolitikai érdeke. Bizonyára nem jártak rosszul azon cégek, állami alkalmazottak és hitközségi vezetők sem, akik a kilencvenes évek közepe óta immár több Mazsihisz-beruházás körül bábáskodtak, noha az ingatlanok (a Bálint Zsidó Közösségi Ház, a Scheiber Sándor Tanintézet) kivitelezése körül is megannyi hiányosságot fedeztek fel a működtetők. A Páva utcai épület műszaki átadásakor 12 oldalas hibajegyzék készült.

Ha lett volna kiérlelt koncepció és társadalmi, valamint kormányzati akarat a holokausztmúzeum mögött, bizonyára megépülhetett volna. Abszurd dolog azonban egy épülettől várni ama konszenzus létrejöttét, amely éppen ahhoz kellett volna, hogy a megemlékezés méltó tere megszülessen.

Kapkodó zavar, részint nagypolitikai, részint zsidó intézményi, sőt, megkockáztatható: üzleti érdekek áldozatává vált az emlékhely, mely mindössze néhány kilométernyi autópálya árába került. Ha kormányzati politikusok és zsidó vezetők nem érzik a mulasztás súlyát, s ha nem próbálják most átgondolni, hogyan lehet bővíteni a felépült intézményt, akár egy, a Páva utcai emlékhellyel szomszédos vagy ahhoz közeli épület megvásárlásával és valódi kiállítási tér létrehozásával, Magyarországon nem lesz holokausztmúzeum.

A holokauszt-mélygarázst nemzetközi tévétársaságok kameráinak kereszttüzében, állam- és kormányfők, valamint hitközségi vezetők jelenlétében meg lehet nyitni, ám történelmi számvetésre késztetni és nemzedékek tudatába vésődő emlékeztető jelet állítani általa aligha.

Szántó T. Gábor
író, a Szombat főszerkesztője