Visszatérve az ügy kezdeteinek egyszerű stílusához: Mádl Ferenc azt kifogásolta, hogy Medgyessy Péter csakis Szász Károly eltávolítása érdekében fogadtatott el a parlamenttel egy új törvényt. Ő pedig késztetést érzett arra, hogy lefogja a miniszterelnök kezét. Az Alkotmánybíróság viszont még csak úgy sem találta, hogy valamiféle rendkívüli helyzet volna, amelyben a maga - illetve a köztársasági elnök - szintjén bele kell avatkozni. Azt mondták, a PSZÁF-elnök pozícióvesztését ígérő átszervezéshez a kormánynak joga van, egyedül azt a köztes állapotot nem fogadták el, amely Szász után és az új vezetőség felállása között keletkezne. Persze, az alkotmánybíróságnak sem ez a legtisztább határozata. Külön- és párhuzamos vélemények szabdalják, jeléül annak, hogy nagyon nehéz tisztán jogi érvekkel ésszerűen fogalmazni ezen a szinten egy olyan ügyben, amely a Budakeszi úton baseballütővel (vagy seprűnyéllel, ma sem tudni) kezdődött, és még mindig nem sok benne a szépen formált mozdulat.

Ha Mádl Ferenc a tegnapi döntés után döntetlenre adja a kormányzattal folytatott meccsét, senki nem fogja azt mondani, hogy szalonremizett. A kórháztörvénnyel kapcsolatban a nyár elején az volt az aggálya, hogy megjelenik a profitérdekeltség az egészségügyben, ezért az AB-hoz fordult, amely nem érdemben, hanem parlamenti neveletlenség miatt (nem tárgyalták meg tisztességesen a visszaadott törvényt) semmisítette meg a kormányzat talán legkedvesebb jogszabályát. Ezt azóta sem vették elő, sőt, a beterjesztő miniszter is lemondott. Itt Mádl formai kifogás alapján tartalmi győzelmet aratott. PSZÁF-ügyben forma szerint szintén nyert, hiszen találtak alkotmányellenességet, tartalmilag azonban nem osztották aggályait. A két ügy viszont együtt hozzájárult ahhoz, hogy az igazán lényeges kérdésekről ne essék szó.

A kórházprivatizációs törvény jogi exitusa után végképp nem lehet tudni, hogyan lehetne tőkét és ésszerűséget vinni az egészségügybe. Csak az látszik, hogy e közpénzeken tartott kvázi szocialista szisztéma természetesen hívja elő a kvázi állampárti megoldásokat (hatósági gyógyszerár), és nem mutatkozik remény arra, hogy ebből az anakronizmusból ki lehessen kászálódni.

A baseballütéstől az Alkotmánybíróságig vezető úton (útfélen) is ott maradt egy sor fontos kérdés. Egyrészt a klasszikus arról, hogy vajon hova vitték a pénzváltók a K&H-ból elindított milliárdokat. Nincs akkora ütés ugyanis, amely feledtethetné, hogy ez az ügy robbant fel a megveretés utáni napon, kórházi betegtolókocsiról felkonferálva. De ha lehet, ennél is fontosabb, hogy mi történik egy demokráciában, ha a hatalomtól többé-kevésbé vagy teljesen független alapintézmények netán öntörvényeik, érdekeik szerint kezdenek el működni. Ki ellenőrizheti a bíróságokat? Maguk, magukat. Az ügyészséget? Lényegében ugyanez a helyzet. A Nemzeti Bankot? Alapintézmények, amelyeknek a folyton szenvedélyes harcokba és választócsábításba bonyolódó hatalomtól függetlennek kell lenniük. Csakhogy mi védi meg a társadalmat, ha ezek a szervezetek sem úgy viselkednek, mint az óceán, amely kiegyenlít minden szélsőséges áramlást, hanem épp ellenkezőleg, maguk is forróságot kezdenek lövellni?

Azt hiszem, nyugodt demokráciákban nincs erre a kérdésre válasz. Mert nincs ilyen kérdés. Az ilyen intézmények vezetőit a közélet kultúrája nem engedi bizonyos politikai-civilizációs korlátokon kívülre. Nálunk a folyton toluló konfliktusok szerint van ilyen kérdés. A válaszhoz még keresik a szavakat.