- Amikor még én kezdtem úszni tanulni, a férfiak a langyos vizű női medencébe nem mehettek, a sportos hölgyek viszont bátran látogathatták a hideg vizű "férfi"-medencét - emlékezik Litván György, ami arra utal, hogy a szebbik nemnek már akkor is voltak bizonyos privilégiumai. "A langyos vizet nem tudom elviselni, annak nincs semmi értelme, akkor minek az egész?" Ami pedig a napozót illeti - emlékezik Litván -, a terasz közepén kerítés húzódott, amely elválasztotta egymástól a női és férfi napimádókat. Igaz, volt egy keskeny közös sáv is. Édesanyám révén ötéves kisfiúként még bemehettem a napozó női részlegébe.

Kevesen tudják, de volt a Lukácsban trambulin is, amely a mai hideg vizű medence fölé nyúlt. Az egyik sarokban olyan mély volt a medence, hogy még az emeletről is beugráltak. - Én csak a trambulint próbáltam ki - nyugtat meg bennünket Litván. Az egykori férfizuhanyozóban, amelynek a helyén most a hajszárítók sorakoznak, Kodállyal, Ilylyéssel és Vas Istvánnal is lehetett beszélgetni - kapunk képet a régi, szép időkről. De rendszeres vendég volt a Lukácsban Jékely Zoltán, Csurka István és Kolozsvári-Grandpierre Emil. Nélküle nem volt Lukács. Történt egyszer, hogy a hatvanas évek közepén Litván György éppen egy frissen megjelent Orbán Ottó-kötetet olvasott a napozóban, amikor jött a költő, s felkiáltott: "A szerző álma". Nagy "lukácsista" volt Timár György, az ÉS tavaly meghalt publicistája is, aki Litván György gimnáziumi osztálytársa volt 1939-től. Timár szinte az egész életét itt töltötte a Lukácsban, feketére sült a napon, állandóan kártyázott. A vízben viszont nemigen lehetett látni. Timár alapította meg a "Három Lu Érdemrendet", amely a Lukács, a Luxor és a Luppa-sziget első szótagjaiból állt össze. Az érdemrend tulajdonosai azok voltak, akik mindhárom helyen gyakran megfordultak. Az idén százéves Lossonzcy Tamás festőművész még kilencvenévesen is vígan járt úszni - tudunk meg újabb részletet arról, hogy igenis vannak biológiai csodák.

A Lukács erősen átpolitizált, újságíró-találkahelynek számított. Ide járt Boldizsár Iván, Vásárhelyi Miklós és még sokan mások, intenzíven működött a Miki-pressz, vagyis a Vásárhelyi-féle hírbörze - tudjuk meg Litvántól. - Már a börtön után, a hatvanas évek közepén jártunk, amikor Szirmai István, az egykori MSZMP KB ideológiai titkára megüzente: "Vásárhelyi ne csak mondogassa a Lukácsban, hogy Magyarországon rendőrállam van, hanem vegye is tudomásul. Jobb lesz, ha nem jár ide, cseréljen uszodát!" - S bizony 1965-től Miklós már nem járt a Lukácsba - mondja Litván. Vagyis működött a besúgóhálózat is a Lukácsban, ami Litván szerint nem csoda, hiszen az uszoda egyfajta "lepkefogó" volt, idejárt Pest és Buda számos szellemi embere, magyarán az uszoda pletykacentrumként is funkcionált. Nem kizárt, hogy a Történeti Levéltárban van egy Lukács-dosszié is a polcok mélyén. - 1956 tavaszán történt - folytatja Litván, hogy egy angyalföldi pártaktíván felszólítottam Rákosit, hogy mondjon le. Pesti értelmiségi körökben elterjedt a legenda, hogy jön Litván a Lukácsban, két férfi mögötte. Litván átöltözik, a két férfi is fürdőnadrágba bújik. Bemennek a vízbe, a két férfi megragadja Litván karját, és felszólítják: Kövessen bennünket a zuhanyozóba. Majd a két férfi a zuhanyozóban bemutatkozik: "Boldizsár Iván, illetve Aczél Tamás vagyunk. Fogadást kötöttünk rá, hogy aki először küldi el nyilvánosan a francba Rákosit, annak megcsókoljuk a fenekét a zuhanyozóban". Litván szerint ez a legenda. A valóság ennél kicsit jobb volt. - Az angyalföldi eset pénteken történt, vasárnap eljöttem a Lukácsba, ahol találkoztam Vásárhelyi Miklóssal, aki be akart mutatni Boldizsárnak, tudván, hogy milyen fogadalmat tett. De egyszer csak odajött hozzánk Aczél Tamás, és Boldizsár kivágta magát: "Tamás, kezdd el te, hiszen mégiscsak te vagy a Sztálin-díjas". Ez már nem legenda, ez volt a valóság - erősíti meg Litván György. Mivel a Lukács-folklór is szájhagyomány útján terjed, mint minden kollektív műalkotás, ez is újabb és újabb, sokszor ellenőrizhetetlen elemekkel bővül.

Történt, hogy a rádióban születésnapi műsort készítettek Kodály tiszteletére, de kiderült, hogy nincs hozzá felvezető szöveg. Sebtében felkérték Boldizsár Ivánt, hogy ugyan írja már meg a laudációt - emlékezik Litván. - Boldizsár nem szerette az utolsó pillanatban érkezett felkéréseket. Egy feltétellel mégis belement a szöveg megírásába: ha egy betűt sem változtatnak rajta. A beszéd valahogy úgy végződött, hogy miként fest Kodály meztelen hátsója a zuhanyozóban. Kétségbeesetten hívták a rádiós szerkesztők Boldizsárt: "Nagyon jó a szöveg, csak a végével van egy kis baj". Vagy igaz, vagy nem, de ez is a Lukács-folklór része lett.

A Lukács gyakori vendégei voltak a Krassó fivérek is. Miklós Londonba emigrált, ahol az 1956-os ügy kiemelkedő nemzetközi képviselője lett. 1963-as szabadulása után pedig Krassó Gyuri a Lukács ivócsarnokában randevúkat bonyolított le. Ő állandóan perben állt a belüggyel és viszont.

Litván György nem három-, hanem négygenerációs "lukácsista": az unokáit ő hozta le először az uszodába. Van, aki már elmúlt harminc, de van tizenhat éves gimnazista is köztük. - Az egyik unokám nagyon szerette az élményfürdőt, én nem: csak fizetem - mondja. - Soha nem voltam mindennapos, csak másnaponkénti vendég a Lukácsban. Idejártam akkor is, amikor a börtön után az innen nem messze lévő Árpád Gimnáziumban dolgoztam. Szemben lakott Göncz Árpád. Korábban az angyalföldi Huba utcai iskolából is idejártam, de az még a börtön előtt volt. A jelek szerint a Lukács nem figyel arra, hogy ki van hatalmon az országban.