A világon több mint egymilliárd ember kénytelen szomjazni nap mint nap. Kétmilliárd ember lakóhelyén nincs megoldva a szennyvíztisztítás. E számok is mutatják a vízprobléma súlyosságát, ami miatt az ENSZ a víz világnapjává nyilvánította március 22-ét. 1993 óta emlékeznek meg erről a napról világszerte. A Rügyecskék Alapítvány immáron harmadik éve rendez hazánkban is víznapi rendezvényeket, idén a Védegylettel közösen. E napokon beszélgetésekkel, filmekkel és a legkülönbözőbb látványos és kreatív programokkal igyekeznek a szervezők körüljárni e fontos életelemmel kapcsolatos bajokat. Hogy tudatosíthassuk: ha így folytatjuk, biztosan nem ússzuk meg szárazon. Nézzük, mit találunk a vízválság mélyén, mi légyen a "víznapi üzenet"?

I.

A víz kezdetektől fogva a kezdetek forrása. A kaotikus ősállapot, az Ősóceán, a Világóceán, az univerzális anyaméh, a Magna Mater. A mindent legyőző gyengeség. A formát adó formátlanság. Az anya. A vízhez való visszatérés: a forma elvesztése, halál és újjászületés. A víz állandó forgása a természet rendjének szimbóluma. Az örök visszatérés.

E rejtélyesen egyszerű elem központi szerepet játszik a legkülönbözőbb civilizációk mítoszaiban. Egyiptomtól a sumérokon és a kínaiakon át a majákig. A természeti népek legmélyebb természettapasztalatai kötődnek hozzá, ezért az egyik legelterjedtebb szakrális szimbólum. A görög Thálész egy egész metafizikát épített a vízre.

Miként alakult át ez a rendkívül komplex szimbólum puszta kereskedelmi cikké? Hogyan vált a szentség áruvá? Mert ugye tudjuk: a víz a jövő olaja - miként azt a közelmúltban oly sokan megfogalmazták. Az elmúlt évszázadban az emberiség vízigénye többszörösére nőtt: a népesség, az intenzív mezőgazdaság és az ipar robbanásszerű növekedése korlátos jószággá tette azt, ami addig korlátlanul hozzáférhetőnek tűnt. A megoldás korunk piaci prófétái szerint kizárólag piaci lehet. A víz privatizálása. Nemzetközi óriás vállalatok várnak ugrásra készen, hogy a világ vízkészleteinek egyre nagyobb hányadát vonják ellenőrzésük alá - sokszor a Világbank és a Világkereskedelmi Szervezet segítségével.

Térjünk azonban most vissza még egy rövid időre a természeti népekhez. A víz tehát e népek legelemibb tapasztalata az elemek körforgásáról, arról, hogy a természetnek rendje van, és hogy e rend, ha ügyesen alkalmazkodnak hozzá, bőségesen ellátja őket élettel. Ezért e népek szinte mindegyike kultikus tisztelettel imádta a vizet. A kereszténység előtti Európában a kutak és a források szent helyek voltak. Az új, mindennél erősebbnek bizonyuló vallás megjelenésével a szent kutak és források imádata pogánysággá silányult. Ahogy Max Weber leírta: a varázstalanítás, a világtörténelmi racionalizáció a zsidó-keresztény teológiával veszi kezdetét.

De a víz imádatának betiltása ellenére az életadó elem szentsége tovább élt az emberek tudatában. A keresztelés szertartása, a kézmosás és különböző baptista hagyományok mutatják, hogy a kereszténység alatt is él a víz tiszteletének pogány szokása. A szakralitás víz általi közvetlen tapasztalata azonban elhomályosult.

A titkokat takaró rend fátylát aztán cafatokra tépte a felvilágosodás. Egyszerre minden dologgá vált, s többé semmi sem volt szent. A víz az élet és a lágyság Magna Materéből H2O-vá változott. A 16-os tömegszámú oxigénatom és két, egymással 105 fokos szöget bezáró 1-es tömegszámú hidrogénatom kapcsolódásává. És az emberek kutatni kezdtek, kifürkészték a titkokat, a rend pedig eloszlott, mintha soha nem is lett volna. A modern férfi behatolt a sötétségbe. Csatornákat épített, folyókat szabályozott, lecsapolt, racionalizált, épített és mindenekelőtt: gazdálkodott. Még azt is mesélik, voltak, akik folyókat akartak visszafordítani valahol Ázsiában - én ezt a kacsamesét azonban már nem hiszem el. A víz tehát az egész világgal együtt elvesztette szentségét. Ettől kezdve minden szabad. De a vízzel kereskedni - ez a felvilágosodás emberének még nem jutott eszébe. Ehhez még kellett pár száz év.

Ezalatt a pár száz év alatt világossá vált: soha a történelem folyamán nem fogyaszthatott az emberiség annyit, mint a kapitalizmus jóvoltából. Így a piac meghódította az egész világot. Globalizálódott. És a szűkös erőforrások, melyek listájára immár a víz is felkerült, a történelmi tapasztalat szerint a piacon oszthatók el a leghatékonyabban. Gazdálkodj okosan! Immár a vízzel is: töltsd palackba, utaztasd meg, reklámozd, add el és fogyaszd.

A H2O haszna a szent kutakból a zsebünkbe folyt.

A kaotikus ősállapot egykori szimbólumának piacát mára negyven százalékban két vállalat, két francia cég ellenőrzi. A két európai óriás több mint 200 millió fogyasztóhoz juttatja el a vizet, több mint 150 országban. A privatizált víz a teljes vízellátásnak azonban egyelőre még mindig csak öt százaléka. Az elmúlt évekig a legtöbb vízmű társadalmi, közösségi, állami ellenőrzés alatt állt, a fejlett északi államokban a lakosság döntő többsége még ma is állami kezelés alatt álló vízmű révén jut tiszta vízhez. Az első vízügyi privatizációk a 80-as években zajlottak le Nagy-Britanniában, a többi ország csak jóval később, az elmúlt néhány évben kezdett el kacérkodni a privatizáció gondolatával. Azóta vannak sikertörténetek. És vannak katasztrofális kudarcok. Dél-Afrika történetének legnagyobb kolerajárványa, Bolíviában pedig halálos áldozatokat követelő tüntetések követték a víz privatizációját. A szentség áruvá válásának büntetése?

II.

Hajdanán, sok száz évvel ezelőtt élt egy jóasszony, aki a vizet oly nagyra becsülte, hogy mindent megtett volna, hogy a víz unokáinak is örökül maradjon. Unokái azonban nem lettek, mert mielőtt gyermeke születhetett volna, meg kellett halnia. Vízpróba áldozata lett. A falu tudós emberei rájöttek, ő a felelős az állandó jégverésért, így hát összekötözve vízbe dobták. Ha fenn maradt volna: boszorkány, akinek máglyán a helye. Szerencsétlen jóasszony azonban még szabad kézzel sem tudott úszni, nemhogy megkötözve. Így hát alámerült és megfulladt.

Akkoriban sokan estek hasonlóképp áldozatul a vízpróbának. Volt, akit a vízpróba során halálra itattak, volt, akinek a keze égett szét, mikor megpróbálta a forró vizes edényből kivenni a belehajított céltárgyat. A szentség leple alatt csak úgy sorjáztak a vízpróbák. A boszorkányüldözés mindig is jó üzlet volt. Nemcsak azért, mert szabadon lehetett rendelkezni az áldozat vagyonával, hanem mert a próbák vezetői, a hóhérok és inkvizítorok is az áldozatok után kapták "darabbérüket".

De a víz nemcsak a vízpróbákon szedte áldozatait. A vizek szennyezettségének köszönhető a pestis, a kolera, a tífusz, de akár a gyermekágyi láz is. Csak a XVIII. század második felében sikerült e szennyezett vízzel terjedő fertőző betegségeket visszaszorítani. Ekkor kezdték el kiépíteni a világ nagy részén azóta is hiányzó víztisztító üzemeket. A tiszta víz fontossága misztikumból tudományos realitássá lett.

Az elmúlt néhány száz év fejlesztéseinek eredményeként mára Európa legtöbb háztartásában evidenciának számít a tiszta víz, de a világ számos pontján az emberek továbbra is vízhiánnyal küzdenek. A Földön élő több mint hatmilliárd emberből másfélmilliárd kénytelen tiszta víz nélkül élni. Ha 2030-ra le akarjuk küzdeni ezt a problémát, az évente hozzávetőleg 200 milliárd dollárunkba kerül. Ennek előteremtése óriási kihívás.

A víz körforgását a modern tudományok lenyűgöző pontossággal tárják elénk. A földi vízkészletek szűkössége immár arra ösztönzi korunk gondolkodóit, hogy pazarlás helyett bánjanak ésszerűen az éltető vízkinccsel. A vízgazdálkodás tudósai azon fáradoznak, hogy megtalálják a módját, miként válhat mindenki számára hosszú távon hozzáférhetővé a víz. Az ökoszisztémák vízigényének kielégítése immár szerte a világon elemi követelménnyé vált, tudósok és politikusok ezrei dolgoznak teljesítésén.

Az ENSZ az elmúlt években az emberi jogok történetében óriási jelentőségű előrelépést tett. Kimondta: a vízhez jutás alapvető, elidegeníthetetlen emberi jogunk, melynek biztosítása minden államnak kötelessége. Éppen ennek elősegítése végett nyilvánították a 2003-as esztendőt a víz évévé.

A modernitással tehát beköszöntött a hatékony vízgazdálkodás korszaka is. A babonák helyébe a tudomány lépett, a spekuláció helyébe a bizonyítás, és bár a víz elvesztette szentségét, tudásunk talán majd pótolja valahogy ezt az elveszett kincset.

III.

Talán pótolja.

Addig is azonban: a hatékony technikák nem elég hatékonyak ahhoz, hogy a sok elég is legyen. A helyzet úgy fest, mintha se babonánk, se technikánk nem maradt volna, mellyel korunk globális vízproblémáit megoldhatnánk. A modernista fejlesztési projektek ökológiai kudarcainak új utakra kell terelniük bennünket.

Ez az új út egy új tudatosság útja. Ökológiai tudatosságé, mely pótolja a szétfoszlott rend oltalmazó erejét. S mely nem a múltba fordul, hanem a tudást átemeli a jövőbe, a technikát nem megveti, nem is bálványozza, hanem megszelídíti. Egy ökológiai etika, mely újra megtanít értékelni az élő és az élettelen természetet. Mely átérezteti, mit is jelentett, hogy a természeti népek a vízben az elemek körforgásának legelemibb tapasztalatát látták, és ezért tisztelték. Tudták, hogy jobb bizonyos dolgokat nem megtenni, hogy nem minden kell, amit lehet, hogy nem minden jó, ami lehetséges. Tudták, hogy az elővigyázatosság lágyság. Hogy "a legmagasabb jóság hasonló a vízhez".

Korunk emberének e tudást saját kárán kell újra elsajátítania. Az első lépéseket már megtettük: ráeszméltünk, hogy megtisztítani sokkal fáradságosabb, mint tisztán meghagyni. Elkezdtük kidolgozni a fenntarthatóság elveit. Globális interdependenciákról és komplex ökoszisztémákról folyik a diskurzus.

A lényeg nem abban rejlik, hogy adjuk-vesszük-e a vizet. Botorság volna mindenféle piaci vízkereskedelmet ellenezni! Ami számít: hogyan viszonyulunk a vízhez. Képesek vagyunk-e a vízben puszta eszköznél, erőforrásnál többet látni. Képesek vagyunk-e újra morális, érzelmi viszonyt kialakítani a vizekkel. Képesek vagyunk-e az elillant varázsból egy csipetnyit visszacsempészni napjainkba. H2O-ból újra vizet varázsolni. Ha nemcsak hasznos, de jó is lesz a vizek védelme, csak akkor lehet esélyünk megőrizni a vizek épségét, csak akkor juthat mindenki elegendő vízhez.

Vajon ez egyszer sikerül-e megtanulni a történelmi leckét? Átérezzük-e, hogy a vizet és a természetet nem elég bálványozni, gazdálkodni is kell vele; hogy nem elég gazdálkodni vele, hanem értékelni is kell. Hiszen az ember sorsa: "hogy művelje és őrizze".

És ha majd nemcsak értékeljük, de meg is becsüljük a vizet, egy óriáslépéssel közelebb kerülünk Ökotópiához.

Scheiring Gábor
közgazdász, Védegylet