Valóban és nemcsak nevében lesz rendkívüli a kongresszus, amit ma tartanak Szegeden a szocialisták. Az előre megadott program mindössze négy órát szán a küldötteknek, és semmi jele annak, hogy azt túlbeszélnék akár csak egy perccel is. Karthauzi kongresszus várható tehát a némasági fogadalom jegyében. Ha meg tudják állni... Annyi mondandójuk lehetne ugyanis most - egyelőre kevésbé a választóiknak, mint inkább egymásnak -, hogy az uniós választási kampány startvonalán, így, térdelő állásban tényleg jobb, ha nem kezdenek bele. Az alapszabály úgy rendelkezik, hogy az uniós választási listát kongresszuson fogadják el, hát elmennek Szegedre, elfogadják. Szó volt róla, hogy gyorsulási versennyel ünneplik a Szeged felé tartó M5-ös visszasorolását a normális autópályák közé. Politikailag viszont ugyanezen az úton indulva lassulási versenyt terveznek a szocialisták. Fékezniük kell. Önmagukat.

A kormányzás félidejéig általában is zilálódnak a vezető pártok. Az MSZP ráadásként még mesterséges belső hatalmi vákuumot is teremtett magának, és mindent, ami ezzel jár. A pártelnök már korábban bejelentette, hogy nem újítja meg mandátumát, amely 2005-ben jár le. A miniszterelnök eleve nem párttag. Amit kezdetben tehát kétfejű sasként lehetett látni, most törzsként mutatkozik, amely kénytelen főt keresni a korona alá. A pillanat és az alkalom nem látszik megfelelőnek semminek a tisztázására. Szemérmes, de lázas pozíciókeresés zajlik, amit jelez az álhírek megállíthatatlan folyama, valamint időről időre egy-egy "tapintatlan (köz)beszólás".

A párt kampány előtt van, s reményei szerint egy lejtő alján. Nem termékeny vitahelyzet. És az alkalmas belső helyzetfelmérés anyaga sincs kész, mivel a párt programalkotó és egyéb reformbizottságai csak a következő, a rendes kongresszusra írják azt, amely azonban így könnyen lehet, hogy érdemben rendkívüli lesz. Jórészt az uniós választások eredményétől függően is.

Addig is: a miniszterelnök bejelentette, hogy nem vár tovább, indul előre maga. Vagyis "passzív birkózásért" megintette az MSZP-t. Hogy merre indul és miért pont oda, arról kevés szó esik. Mondjuk, megy arra, amerre árkot lát. Egyébként egyelőre a sajátos hatalmi helyzet miatt minden személyi kérdésnek tűnik fel. Az ügyetlenségek miatt az igazi ügyek nem mutatkoznak. A ki jön Kovács László után, és mikor? - rejtélye fedi a kibontandó kérdéseket.

Pedig a szocialisták a lejtőtől függetlenül is kemény feladat előtt állnak. Azt a bizonyos emelkedőt, a harmadik utat kellene megtalálni, amit még csak a kormányfő lát maga előtt. És amiről tudható, hogy amilyen népszerű szociáldemokrata körökben, olyan könnyű lecsúszni róla. Talán csak Blair kormányoz rajta sikeresen. Nálunk most érzik a szocialisták, hogy az a mérhetetlenül drága szociális csomag, amit a választások után átnyújtottak, kevés hálakönnyet csalt a szemekbe. Akármennyire is ezt követelné a politikai logika, és az ország tisztesen szegényeinek érdeke, meg kell fontolniuk, hogy okos és politikailag hasznos-e így költeni az adóforintot. Kevés van belőle, és nem is mutatkozik eredményesnek az együttérző osztogatás. Jospin Franciaországban például iszonyatosan harcolt a 35 órás munkahétért, az emberibb életért s úgy megbukott, hogy azóta sem látni. Az emberek szavazataikkal azt üzenték, ne gondoskodjanak róluk, hanem tegyék lehetővé, hogy keressenek. Nagy mesterség, ezt kellene megtanulni a harmadik úton.

Sok jele van annak, hogy a szocialisták keresnék a megfelelő új pozíciót, hiszen "a vége van-e a jóléti rendszerváltásnak, jóléti államnak, vagy még el sem kezdődött" vita valahol erről szólna. De egyelőre úgy fest, előbb a saját belső rendszerváltásukkal kell foglalkozniuk. Ami lehet bársonyos, harcos, következhet októberben, ahogy a középgeneráció egyre nyíltabban kéri, vagy 2005 tavaszán, ahogy az érvényes határozat és a pártelnök is jónak látná, de akármikor is lesz, addig aligha indulhatnak el "határozott valamerre".