Kelet-Közép-Európa félperifériás kapitalizmusának huszadik század végi változata egy ambiciózus politikai projekt - a "szocialista" (állami és szövetkezeti) tulajdon világraszóló csúsztatással "szakmailag alternatívátlannak" beállított privatizációja - villámgyors megvalósítása révén jött létre. Így két történeti elem játszott főszerepet a mai kelet-közép-európai félperifériás kapitalizmus létrejöttében: az államszocialista "eredeti" felhalmozás öröksége és a közvetlen külföldi tőkebefeketetés.

Az eltelt másfél évtized lehetővé teszi, hogy visszatekintsünk, miként változott "helyünk a világban" a fenti társadalomszerkezeti és intézményrendszeri átalakulások meg az összes egyéb külső és belső körülmény következtében, mintegy ezek eredőjeként. Az alábbiakban a Világbank által World Development Indicators címen, CD-ROM-on megjelentetett statisztikai adatbázisból válogatok. E statisztika a világ államainak gazdasági mutatóit veti össze, s jómagam annak a gazdaságszociológusnak a szemével igyekszem vizsgálódni, aki a globális függőség és a szerkezeti egyenlőtlenségek kérdései iránt érdeklődik. Azt próbálom megragadni, merre mozdult a magyar társadalom a világ többi társadalmához képest a létfeltételek egyik, meghatározóan fontos "objektív" tényezőjének, a gazdaság összteljesítményének szempontjából. Ha másért nem, már csak a nyugat-európai nagytőke és közhatalom közös geopolitikai csúcsszervéhez, az EU-hoz való csatlakozás alapkérdéseinek megfogalmazása s a közelgő csatlakozás utáni helyzetben való politizálás valamiféle nyilvános, értelmes megalapozása céljából is érdemes elgondolkodni mindezen.

Elsőként vessünk egy pillantást arra, hogyan változott Magyarország és a világ teljesítménye az egy főre jutó nemzeti össztermék (GDP) tükrében. Köztudottan ugyanis a GDP a társadalom által tagjainak biztosított életminőség gazdasági alapjának legszélesebb körben használt mérőszáma. Mivel most főként hazánk és a világ közötti viszony változásának dinamikája érdekel, az 1. ábra a mindenkori világátlag százalékában adja meg Magyarország egy főre jutó GDP-jét az összes olyan évre, amelyre van adat a Világbank említett forrásában.

Az ábra két görbét tartalmaz. Az alsó felében elhelyezkedő, folyamatos vonal azt az értéket fejezi ki, amelyet akkor kapunk, ha a világ államainak nemzeti valutában számított GDP-értékét a külkereskedelmi forgalmukban érvényes, folyó dollárárfolyam segítségével hozzuk közös nevezőre. E mutató jól becsli az adott állam képviselőinek és az adott államban működő vállalatoknak a nemzetközi kereskedelemben, a pénzvilágban, továbbá a nemzetközi gazdaságpolitikában elfoglalt helyét, fontosságát.

Mivel azonban a külkereskedelmi árfolyam sok esetben - különösen a világ társadalmainak nem konvertibilis valutában gazdálkodó, túlnyomó többsége esetében - nem tükrözi a belső árarányokat, s így többnyire alábecsli a nemzeti össztermék tényleges belső vásárlóerejét, a társadalmak gazdasági teljesítményének összehasonlító vizsgálatával foglalkozó közgazdászok egy, mára meglehetősen befolyásos csoportja olyan GDP-becslési módszert használ, amely megkerüli a külkereskedelmi árfolyamot, viszont nagy pontossággal becsli a megtermelt nemzeti össztermék vásárlóerejét a belső árarányok alapján.

E második, "vásárlóerő-paritáson alapuló becslésnek" nevezett GDP-adat alakulását mutatja Magyarország vonatkozásában az 1. ábra felső részében látható szaggatott vonal. Ez azt jelzi, mennyi lett volna hazánk egy főre jutó nemzeti terméke, ha a belső árarányok pontosan megfeleltek volna a mintegy globális valutaként felfogott dollár nemzeti piacán - vagyis az USA belső piacán - megfigyelhető árarányoknak, vagyis azt hasonlítja össze, milyen belső vásárlóerőt képvisel a megtermelt nemzeti össztermék.

Az 1. ábra adatai alapján nagyjából négy szakaszra osztható az elmúlt évtizedek magyar gazdaságiteljesítmény-története. A nyolcvanas évek elejéig imponálóan biztos növekedés figyelhető meg. Külkereskedelmi árfolyamon számítva a magyar gazdaság a nyolcvanas évek elején utolérte a világgazdaság átlagát, vásárlóerő-paritáson pedig megközelítette a világátlag kétszeresét. A hatvanas évek elejéhez viszonyítva sikertörténet tehát a kádári kor: az államszocializmus második, posztsztálini korszaka a világgazdaság félperifériájának és perifériájának határáról a félperiféria közepébe, illetve vásárlóerő-paritáson mérve a félperiféria és a centrum határára manőverezte a magyar társadalmat. (A szemléltetés érdekében itt azt az önkényes egyszerűsítést alkalmaztam, hogy félperifériának tekintek minden olyan államot, melynek egy főre jutó nemzeti összterméke a mindenkori világátlag fele, illetve kétszerese között található.)

A második szakasz, a nyolcvanas évek a stagnálás időszaka: nemzeti össztermékünk kereskedelmi egyenértéken továbbra is a félperiféria közepén, vásárlóerő-paritáson mérve pedig a félperifériás államok csoportjának felső részében vesztegel. Ezt követően az egypártrendszer intézményeinek eltakarítása (melynek kezdetét, az 1989-es év nyarát függőleges szaggatott vonal jelzi mindkét ábrában) az első néhány évben a gazdasági teljesítmény katasztrofális zuhanásával járt. Két-három év alatt a magyar gazdaság teljesítménye a világátlaghoz viszonyítva a húsz-huszonöt évvel korábbi szintjére esett vissza. Arányaiban számítva külkereskedelmi egyenértékben volt nagyobb a zuhanás: négy év alatt a világátlagról annak 70 százalékára (földrajzi metaforával: a Seychelle-szigetek és az akkor még Szovjetunió-tagállam Észtország szintjéről Brazília és Gabon szintjére) esett a magyar gazdaság egy főre jutó teljesítménye, míg vásárlóerő-paritáson számítva a világátlag 1,8-szereséről annak másfélszeresére csúszott a magyar társadalom.

A marginalizálódás nagyon sok öszszetevő együttjátszásának volt betudható. A "bármi áron" történő privatizáció naiv-vulgáris monetarista torzképének politikai eszménnyé emelkedésétől a KGST azonnali megszüntetésén (benne a magyar gazdaság gazdaságföldrajzi adottságoknál fogva legkevésbé tranzakciósköltség-igényes partnereivel való kereskedelem intézményrendszerének felszámolásán) keresztül addig a meglehetősen szerencsétlen körülményig, hogy 1989-ben Magyarország a nemzeti össztermékhez viszonyítva Európa legeladósodottabb állama volt. Ezért aztán az államszocialista intézményrendszer lebontása és az új rendszer kiépítése igen jelentős külső financiális függés körülményei között indult meg: eleve súlyosan sérült gazdaságpolitikai szuverenitással, mely annál is korlátozottabb volt, mint amilye n a világgazdaság félperifériáján várható lett volna. Mindezt a politikai elit egyrészt a "fölszabadulás" pártpolitika-intézményrendszeri, véleménynyilvánítási, magántulajdonlási és bizonyos értelemben életmód-szociológiai értelemben is helytálló, más szempontból részben irreleváns, részben pedig téves, mellébeszélő és kimondottan félrevezető fogalmával próbálta saját maga előtt is leplezni. Az életszínvonal-romlást az elit mintegy átmeneti zökkenőként értelmezte a társadalom számára. A magyar társadalom mindezt a maga részéről a késő Kádár-korból jól ismert vállvonogatással fogadta, s tovább kereste az új helyzet kínálta kiskapukat és a rövid távú fennmaradás lehetőségeit.

Annyiban kétségkívül igaza volt a politikai elitnek, hogy semmilyen társadalmi változás, így az életminőséget meghatározó gazdasági teljesítmény zuhanása sem tart örökké: a kilencvenes évek közepétől a magyar nemzeti össztermék görbéje ismét csak fölfelé kanyarodik. Annak ellenére azonban, hogy az utóbbi három-négy évben mindkét görbe nagyjából az 1980 előtti időszak növekedési rátájának megfelelő meredekséget mutat, a mostani időszakot jócskán megkülönbözteti a korábbiaktól az a tény, hogy a fellendülés lényegében kizárólag a transznacionális nagytőke magyarországi leányvállalatai által előidézett gazdasági növekedésnek tudható be.

A magyar gazdaság államszocialista időszakban szerzett tapasztalataihoz képest kiemelkedően magas szintű közvetlen külföldi tőkebefektetések történtek, s az ennek nyomán bekövetkező gazdasági növekedés nagyszámú strukturális problémát hozott magával. Ezek: az adóelkerülés és az állam fiskális válságának állandósulása; a profitkivonás; a befektetői globális stratégiának való kiszolgáltatottság; a gazdaságpolitikai szuverenitás sérülése; a bérszínvonal ismétlődő leértékelődése; a társadalmi egyenlőtlenségek, különösen a kollektív fogyasztás által kompenzálható egyenlőtlenségek növekedése s az állam egyenlőtlenségcsökkentő képességének összeomlása; a belső tőkecsoportok versenyhátrányai; továbbá az egyfelől az állami tisztviselői kar tagjai és a pártpolitikusok, másfelől a transznacionális (kisebbrészt a belföldi) tőke között a társadalom "feje fölött" létrejövő, a társadalom különféle csoportjainak, különösen az etnikai kisebbségeknek, az önérvényesítésre kevésbé képes osztályoknak, korosztályi, nemi, életvezetési és szubkulturális csoportoknak az aspirációit, törekvéseit, érvényesülési lehetőségeit korlátozni hivatott patrónus-kliensi viszonyok elharapódzása. A problémák ezen köre, összefoglaló néven a függő és egyenlőtlen fejlődés problémaköre már jó harminc-negyven éve ismeretes, jórészt a latin-amerikai, illetve dél-európai társadalmak formáit elemző társadalomtudósok jóvoltából.

Még izgalmasabb képet kapunk, ha Magyarország és a világ nemzeti termékét nem egy főre vetítve hasonlítjuk öszsze, hanem azt tekintjük, mekkora hányadát teszi ki a magyar gazdaság a világ össztermékének. E változó segítségével abba pillanthatunk bele, milyen súllyal vehet részt a világgazdasági viszonyok alakításában, a globális érdekérvényesítési küzdelemben az adott országot politikai és gazdasági téren "kifelé", a világban képviselő elit. Minden egyebet egyenlőnek véve bármely, a világ-GDP nagyobb hányadát magáénak tudó ország gazdasági diplomáciájának és vezető cégeinek szava, súlya, geopolitikai jelentősége értelemszerűen nagyobb, mint egy kisebb, világgazdasági súlyát tekintve jelentéktelenebb állam képviselőjéé. Hazánk utóbbi néhány évtizede vonatkozásában e mutatót a 2. ábrában foglalt görbék szemléltetik.

A magyarországi olvasó számára aligha meglepő az ábra első tanulsága: Magyarország még akkor sem volt komoly világgazdasági tényező, amikor (a nyolcvanas évek elején) az elmúlt néhány évtizedben elért legjelentősebb súlyát (vásárlóerő-paritáson a világgazdaság 0,45 százalékát, külkereskedelmi csereértéken 0,2 százalékát) mondhatta magáénak. A jelentéktelenség puszta ténye persze korántsem jelenti azt, hogy adott, viszonylag jelentéktelen állam polgárai számára teljesen mindegy volna, államuk mennyire jelentéktelen - sőt.

Az ábra két további érdemi információval szolgál. Egyrészt világosan mutatja, hogy Magyarország egy, mintegy 15-18 éves, meglehetősen alapos súlycsökkenési perióduson esett át, és a világössztermékből való részesedése vásárlóerő-paritáson a 0,275 százalék körüli értéken, külkereskedelmi csereértéken pedig valahol a 0,16 százalék környékén stabilizálódott. Tehát igaz ugyan, hogy Magyarország soha nem volt "igazán" tényező a világgazdaságban, ám jelentősége az utóbbi időben még korábbi, meglehetősen elenyésző helyéhez képest is jelentősen csökkent. Malajzia, mellyel a világ össztermékéből való részesedésünk tekintetében 1980-ban fej fej mellett álltunk, 2000-re csaknem kétszer akkora hányadot tesz ki, mint Magyarország, melynek világgazdasági súlya manapság valahol Algéria és Nigéria között található.

A magyar gazdaság tehát az elmúlt húsz évben igen jelentős mértékben teret vesztett, különösen ami a második idézett mutatót, a magyar gazdaság világ-össztermékbeli hányadát illeti. Az adatokból az is kiviláglik, hogy - mint azt az 1989-es évhez illesztett függőleges vonal világosan jelzi - világgazdasági súlycsökkenésünk nem az államszocializmus politikai rendszerének formális megszüntetésével kezdődik, hanem jóval korábban, valamikor a nyolcvanas évek elején, nagyjából a második adósságfelhalmozási hullámmal egy időben indul meg. E vonatkozásban sokkal rosszabb a helyzet, mint az egy főre jutó GDP esetében: világgazdaságbeli arányunk vonatkozásában nem került sor föllendülésre.

A magyar társadalom a közelmúltban előbb gyorsan marginalizálódott, majd szinte tisztán külföldibefektetés-függő fejlődési pályára állt. Eközben drámai mértékben elsúlytalanodott, s egy, a becslési módszertől függően a világ 0,15-0,28 százalékát kitevő gazdasággal lép be a világ durván negyedét-harmadát belső piacként magáénak tudó, s ennek megfelelő gazdaság-geopolitikai súllyal rendelkező Európai Unióba.

Kérdés, e tények alapján milyen "objektív" gazdasági alapokon és milyen politikai folyamatok révén lehet majd megszervezni egy konstruktív, kreatív, a világgal és környezetével békében élő, tőle telhetően értelmes globális magatartást tanúsító EU-tag Magyarországot. Vajon milyen szempontok, milyen értékek, milyen érzékenységek mentén fogalmazza meg saját politikai magatartását majd az a Magyarország, amely a gazdasági teljesítménye alapján számított súlyát messze meghaladó befolyással rendelkezik majd az Európai Unió (ismétlem: a világgazdaság negyede-harmada) fölött. Milyen világ- és önképpel lépi át az új hatalmi rend kapuját a magyar társadalom? Mit kínál, milyen értékek és törekvések mentén él majd az ország gazdasági súlyát meszsze meghaladó, globális geopolitikai befolyásával a magyar politikai és gazdasági elit?

1. ábra
MAGYARORSZÁG EGY FŐRE JUTÓ NEMZETI TERMÉKE A VILÁGÁTLAGHOZ KÉPEST(százalék)

Külkereskedelmi árfolyamon:
1960-ban 0,58
1965-ben 0,70
1970-ben 0,75
1975-ben 0,90
1980-ban 0,98
1985-ben 1,03
1990-ben 1,00
1995-ben 0,80
2000-ben 0,98

Vásárlóerő-paritáson:
1975-ben 1,70
1980-ban 1,85
1985-ben 1,80
1990-ben 1,75
1995-ben 1,50
2000-ben 1,70

Forrás: IBRD

2. ábra:
MAGYARORSZÁG RÉSZESEDÉSE A VILÁG NEMZETI ÖSSZTERMÉKÉBŐL
(százalék)

Külkereskedelmi árfolyamon:
1970-ben 0,2
1975-ben 0,19
1980-ban 0,2
1985-ben 0,175
1990-ben 0,17
1995-ben 0,172
2000-ben 0,17

Vásárlóerő-paritáson:
1975-ben 0,42
1980-ban 0,45
1985-ben 0,40
1990-ben 0,33
1995-ben 0,275
2000-ben 0,285

Forrás: IBRD