A Döbrentei utca közel száztíz éve lerombolt déli szakaszának kis lebujkávéházairól szinte semmit nem tudunk. Volt pedig belőlük jó néhány, éltek és virágoztak a Rudas fürdő és a bordélyok tőszomszédságában. Többnyire női tulajdonosaik nevét a címtárakon kívül néhány ipartestületi jegyzőkönyv vagy felterjesztés őrizte meg, amelyekben a kávésipar becsületéért aggódó elöljárók a sürgős erkölcsrendészeti ellenőrzést, sőt az üzletek bezárását szorgalmazzák.

Egészen más világ tárul elénk, ha a XX. század első évtizedeire, a Ferenc József híd hídfőjének és az újonnan épült Gellért Szállónak a környékére pillantunk.

Lépjünk be egy főhajtásra a szálloda kávéházába, minthogy nem kisebb vendéglátó személyiség, mint maga Gundel Károly vezette. A szállóvendégek és a szomszédos bérpaloták lakói mellett műegyetemi professzorok, tudósok látogatták. Egy fontos itteni asztaltársaságról az Eötvös Collegium legendás tanára, minden idők egyik legjobb magyar-francia szótárának szerzője, Aurélien Sauvageot emlékezik meg Magyarországi életutam című könyvében. Az 1920-as években a szálloda kávéházában jártak össze havonta egyszer a Collegium öregdiákjai, élükön az irodalomtörténész Horváth Jánossal. Sauvageot megemlékezik róla, hogy a törzsasztalnak egyetlen nőtagja volt: a néprajzkutató, őstörténész Sebestyén Gyula leánya, Németh Gyula turkológus felesége, Irén asszony. (Tegyük hozzá, hogy "saját jogon" is bízvást helyet foglalhatott a tudósok között, lévén maga is kiváló nyelvész, finnugrista és műfordító.)

Hagyjuk egymás közt duruzsolni a Collegium "öregeit", s lépjünk tovább egy házzal. Szó szerint eggyel, a szálloda melletti nagy bérházhoz. A Szeged étterem helyén működött negyven esztendőn át a Gellért kávéház, éspedig harminchárom évig egyazon család, a Gebauerék irányítása alatt. Az első bérlőkről, Gerstl és Laukó urakról nem tudunk semmi érdemlegeset. Az 1910-es címtárban már Gebauer József szerepel. 1922-ben két fia, Béla és Rudolf, majd 1925-ben Béla egyedül vezeti az üzletet. Fivére könnyelműségei miatt ekkor kénytelen megválni tőle, de 1932-ben sikerül visszavásárolnia a tönkrement Krech Vilmostól, s ezután a Gellért már sikerrel működik egészen 1949-ig, az államosításig.

Gebauerékkal a korábbiakban többször is találkoztunk: a Ferenc körúti Széchenyiben, majd az Üllői út sarkán, az "alapító atya" nevét viselő kávéházban, s legutóbb a Széna téri Budavárban. Béla családja itt lakott, a Gellért kétszintes légteréből leválasztott lakásban, ahonnan két kis ablak nyílt a vendégtérbe, így Gebauer úr otthonról is szemmel tarthatta üzletét. Kétóránként menetrendszerűen lement köszönni az ismerősöknek, de ha különösen kedves vendég lépett be az ajtón, "műsoron kívül" leszaladt, hogy személyesen üdvözölje.

Köszöntsük őket mi is. Itt ül három egészen különböző íróegyéniség: Somlyó Zoltán, Tersánszky Józsi Jenő és Surányi Miklós. Külön asztalnál dolgoznak, csak időnként telepednek együvé.

Hallgassuk Tersánszkyt, aki szerint Somlyó "tisztára gyermekies lázzal és lelkesedéssel" mutatta meg neki frissen elkészült verseit. "… egyik oldalról odapillanthattunk a Gellért-szálló elé érkező pazar gépkocsikra. Csúf, hideg, esőzuhogásos reggelre virradt. Somlyó ott ült reggelije után szivarjával a szájában, a Gebauer sarokasztalánál. Bámul kifelé a lucsokra. Toll a kezében, a tiszta papír előtte. Egyszerre szinte vadul vetemedik neki az írásnak… odajön hozzám… Csupa ragyogás az arca. Reszket a keze a kéziratpapírral.

- Olvasd ezt! Nem! Én elolvasom neked!"

Kosztolányi az Esti Kornélban Somlyó ifjúkori arcát örökíti meg: önfeledten hülyéskedik barátaival a pesti éjszakában. Devecseri Gábor a Lágymányosi istenek lapjain már igen komoly férfiúnak ábrázolja: "Gellért-kávéházi asztalánál… nem eshetett tréfás szó az ő költőtársairól. Csak mint az irodalom papjairól eshetett róluk szó. Szidni - s ezt is elvétve - csak lapszerkesztőket szidott."

Tersánszky soha nem mutatta meg a félkész vagy frissen elkészült szövegeket: "megvártam, míg megjelenik, amikor aztán bárki elolvashatja, aki kíváncsi rá". Egy regényéről tudunk, amely az első sortól az utolsóig a Gellért márványasztalánál született: a Legenda a nyúlpaprikásról.

Surányi Miklós (1882-1936), történelmi regények méltatlanul elfeledett szerzője, a Nemzeti Újság és a Budapesti Hírlap szerkesztője nagy "kávéházlakó" volt: nemcsak a Gellértnek, hanem a Centrálnak is törzsvendége, olyannyira, hogy korai halála után emléktáblát kapott a kávéházban. Hová került vajon az a tábla?

Működött a Gellértben festő- és szobrászasztal is: a "Bezerédi-asztal". Bezerédi Gyula (1858-1925) Elek Artúr nekrológja szerint "a kevésbeszédű, a nagyokat hallgató magyarok közül való volt. Jól megépült, izmos férfiú, sötét szakáll keretezte be napon pirult vadász-arcát, hatalmas markában a ceruza, mellyel a művészkávéház asztalára rajzolgatott nevetségesen törékeny jószágnak tetszett". Huszonöt évesen mintázta a Bányászat, a Gazdászat és a Kereskedelem épp a közelmúltban restaurált szobrát a Keleti pályaudvar homlokzatának díszítésére. Az ő munkája az Operaház királylépcsőjének két apródja, az Országház épületén Werbőczy, Losonczy István és Dobó István szobra, s az 1906-ban leleplezett budapesti Washington-szobor. Utolsó éveire "teljesen megkeseredett. Sűrű vérű ember volt, kemény és büszke férfiú, ki sohasem tülekedett és görbe utakon nem járt. Ökölbe szorított kézzel hallgatott éveken át, s talán ökölbe szorított kézzel ment át az öröklétbe is. Nem közönséges művész volt. Meglátszott ez rajzain is, még azokon a gondtalan és gyors vázlatain is, melyekkel a művészkávéház asztalának fehér márványát befuttatta csöndes beszélgetés közben…"

Az emlékét őrző asztaltársaság tagjai közül az építész Lechner Jenő és a szobrász Markup Béla, a festő Nagy Zsigmond és Donáth József nevét ismerjük. (Ismerjük-e még?)

Szóljunk vidámabb dolgokról is. A kávéházhoz tartozó Kakasfészek étteremről, ahol cigányzene vagy zongora szólt, de táncolni nem volt szabad. Persze táncoltak azért. De ha ellenőrforma gyanús vendég közeledett, a portás leadta a vészjelet, s egy pillanat alatt a helyén ült mindenki, mint a csínyen kapott kisiskolások.

A márványasztalokból (amelyek egyébként a teljes berendezéssel együtt a Vajdahunyad kávéházból kerültek egykor a Gellértbe) a családnál egy-kettő megmaradt. A Bezerédi-asztal kis névtáblája valami csoda folytán szintén megvan. S a legnagyobb kincs is: a kávéház alkalmazottainak 1937-es névsora. Vogl Ádámné Nagy Ilona felírónő, König Károly trafikos, Debnár Ilona "kis takarító", Tóth Gyula tanonc, Mészáros Istvánné Görög Anna kávéfőző, Chautka Irén borász, Gergely István háziszolga, Hibácskay Ferenc, Wenczel Mihály, Perényi József, Miskey Géza felszolgáló, Péter Lajos újságos… Őróla mondja vajon Somlyó György apjához írt Téli elégiájában, hogy "Most is látom a vén újságos / órjásfogú bálnafejét, / arcán a bőr úgy rángatózott, / mint a zajló Dunán a jég"?