Ez leszögezhető, több sikerélményre azonban ezen a fronton a logika ne számítson. Ezek a beszédek eddig sem az országról, hanem a beszélőről és a hozzá kötődőkről szóltak, így hát érzelmileg kódoltak. Csak ezen az alapon lehet kezelni azt, hogy 1999-ben, nem egészen egyéves miniszterelnöki ténykedés után Orbán azt tudatta a Vigadó közönségével, hogy ott van a határvonal, a rendszerváltoztatás utolsó éve, ami után új világ kezdődik, s valóban, 2002-ben már az hangzott el a szónoki emelvényről, hogy a mai Magyarország már nem a négy évvel azelőtti Magyarország, polgárai már nemcsak itt laknak, hanem ez az otthonuk, a hazájuk. Ezt tette négy év. A következő ciklusra pedig ez alkalommal azt az ígéretet kaptuk, hogy mindenkinek megduplázódik a keresete. Ez tehát nem az analitikus értelemhez szóló beszédfolyam, hanem a hívek megerősítésének, mások megtérítésének bűvölője.

Ugyanezen az alapon fel lehet róni arra a bizonyos ajtófélfára, ahol Orbán Viktor hol a gyermek-ország növekedését, hol, mint most, a töpörödést méri, a hibák vagy elvétések sorát, de inkább csak kötelességteljesítő szorgalommal. Jelezzük, hogy szemben a kedd este elhangzottakkal a munkanélküliség az elmúlt másfél évben nem nőtt, a minimálbér értéke emelkedett és nem süllyedt, az államadóság pedig gyarapodott korábban is, most is, igaz, most kissé belehúzott. Nyilvánvaló azonban, hogy amint a rengeteg adoma, a különlegesen interpretált adatok is csak olajozzák a szöveget, örömet szereznek, teríték a hallgatóságnak, de nem tartoznak a vállalkozás lényegéhez.

Ha ezt a kispolgári előítéleteket kiszolgáló fordulatokban véljük felfedezni, már talán közelebb jutunk a komolyan vehető szándékokhoz. Mert azt ugyan nemigen lehet kitalálni, hogy ki lehet a beszédben említett válságmenedzser, aki az öreg királyt kivezeti az éppen általa elvarázsolt erdőből, de az biztos, hogy ő menedzser, és busás haszonért teszi. Nem tudjuk, mit kell érteni azon, hogy a munka becsületét kell visszaadni, egy olyan másfél év után, amelyben minden komoly elemző azt veti a kormány szemére, hogy elszabadította a munkajövedelmeket, de azt látni, hogy valamiféle bankárlogikával szembe van fordítva a munka, s nyilván ennyi az állítás értelme. Még egyszer előkerült a pénz a beszédben, amikor is megtudhattuk, hogy felszámolással fenyegetett kórházak helyén majd bankfiókokat, netán üzletközpontokat fognak nyitni. Ez sem az értelemnek szóló üzenet. A pénztulajdonosok elleni atavisztikus utálat felébresztésére történt itt kísérlet, ha nem is torgyáni mélységekkel, de talán hasonló megfontolásokból.

A békülékenység jelének tűnhet, hogy az ellenfelek ezúttal nem utasíttattak ki a valódi Magyarország közösségéből, választóiknak pedig egyenesen megbocsáttatott a múlt, csakhogy mindennek az az ára, hogy az ország politikai túlfele érdemi szót sem érdemelt, csak mint minden jónak elrontója, amely irracionális jelenségként kiiktatandó. Nemhogy az országról, de a Fideszről, illetve a szövetség elnökének gondolatairól sem tudunk meg érdemlegeset, többet viszont az akaratáról. De ezt egyébként is ismerhetjük.

A titok talán a színpadszerűség felől nyitható. Áriahelyzetet teremt magának a Fidesz elnöke, amelyben a szövegnél fontosabb a dallam, a helyzet méltósága. Akár más nyelven is énekelhet a művész, mert nem az számít, mit mond, hanem a hangok árja. Éppen ezzel a logikával, talán még közelebb lépve a valósághoz, szertartásként érzékelhetjük e beszédeket, a jobboldal immár liturgikus ünnepeként, ahol akár latinul is fordulhatna híveihez a szónok. Kívülálló ilyenkor udvariasan hallgat, leveszi a kalapját, legalább ismerős latin szavakat keres, például azt, amit alig 15 éve tanult meg: úgy hangzott: Fidesz.